Iza színházban járt - Köd utánam (Örkény Színház)
vasárnap, 21 augusztus 2016 13:34

Köd utánam (Örkény Színház)

Értékelés:
(0 szavazat)

 

Cintányéros tutti a csillagesvényen


„Csak az derült ki, amit úgyis
tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák,
szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.
Ez pedig – végül is – megbocsájtható.”
Petri György: 1956


Köd utánam - Kovács Márton, a Mohácsi testvérek és Parti Nagy Lajos jegyzi az Örkény Színház évadnyitó operettjét három kurta rövid felvonásban. Magyar színház operettel biztosra megy: van, ahol az önkormányzati fenntartó rendeletben teszi kötelezővé. Jól van ez így: a könnyed dallamvilág, a humor, a primadonna-bonviván, szubrett-táncoskomikus párosok tapsos-táncos abganggal végződő szükségszerű egymásra találása jótékonyan hat a megtépázott állampolgári idegzetre. A polgárnak szordínós háborgás és nyugalom egyaránt kell.

„Az operett napilapfrissességű színházi időszerűség. Az utca krajcáros műfaja. Közvetíti megrendelőinek – a polgári köznépnek – lázadó, mégis nyugalmat óhajtó indulatait. Az operett fontolva lázadó műfaj. Kajánsága a használatban megszelídül” - írta Molnár Gál Péter.

A gazdagok Magyarországa a „szegények elleni szolidaritás” jegyében bálozik, ad-vesz, korrumpál, balcsizik, konzumál, eközben a szerelmesek, Ördögh Berta (Kurta Niké) és Kenedics Sándor (Vajda Milán) – inkluzíve mindenki más is – egymásra talál. Gazdag lány a gazdag fiúé lesz, a szegény meg a szegényé: Kozma Jenny énekesnőt (Takács Nóra Diána) saját menedzsere, Horváth Pál Paoló nyeri el (Nagy Zsolt). Ennyit a társadalmi mobilitásról. A bonyodalom előállítására a Bertába szerelmes színmagyar orosz nagyherceg (Ficza István) hivatott, aki egy geológiai képződményt, töbröt szeretne megvásárolni Sándortól. Férjek, feleségek, kik egyben elvált férjek és feleségek is, menthetetlenül kart-karba öltve fináléznak, előtte azonban a nemzeti korrupció megannyi, közönségnek ismert árnyalata jelenik meg. Bónusz tanulság, hogy a történelem minden családban jelen van: egy operettben a besúgó és besúgott leszármazói szerelme előtt sem lehet akadály. (Ördögh Rudolf: Debreczeny Csaba, Ördöghné Nyüstös Flóra, második felesége: Bíró Kriszta, Kenedics Emilné, dr. Nyéki Mária: Für Anikó, Álomtitkár: Némedi Árpád m.v.) Pogány Judit Lidi nénije és Csuja Imre Mizse Lajosa a komika-komikus párnál jóval többet ad, együttes jelenlétük simply the best. Vadász Stüszi Baksa Imre m.v. a készséges untermann, Máthé Zsolt Szegényembere pontos skicc.

Született hát egy keserű közérzet-operett, mely a jobbára megtartott formai jegyek ellenére nem nevettetni, hanem röhögtetni kíván, aztán adós marad a gogoli „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök” feloldozással. Az operett sajátossága, hogy a cselekmény kisebb prózai monológokban és párbeszédekben bontakozik ki, ezekhez kapcsolódnak a zenei tételek és a táncjelenetek. Itt a zene-szöveg-tánc triász csupa egymásra rímelő idézet, mintha a „mohácsizmus” patentja lenne Kovács Márton verbunkostól apacsdalon át szvingig és bécsi operettig terjedő eklektikus zenéje és Bodor Johanna igen kis színpadra tervezett, forgó-középpontú, dinamikus, invenciózus koreográfiája. Parti Nagy Lajos dalszövegei valóban dalszövegek, egy-egy jellemrajzoló bonmot köré épülnek. („Mi vagyunk a savaborsunk”, „Magam sorsát közmunkálom”, „Pukkan a pezsgő, a belerezsgő”.)

A mohácsizmus lényege: szövegben, zenében, mozgásban, világításban gyors váltakozással, az érzelmi reagálásra és feldolgozásra időt sem hagyva visz végig minket a most sajnos túltekert és terjengős történeten. (Az előadás túl hosszú. De rövidül!) A szöveg utalásrendszere tágas kulturális mezőből merít: a közbeszéd, a jelen – és múlt idejű modorosságok, közhelyek, a nép- és műdalok szövegei, a slágerek, a jogi – és más szaknyelv, az argó, a mesemotívumok, irodalmi utalások szerves egésszé válnak. Minden „Mohácsi” nyelvi toposzokat („jót vagy rosszat”, „ki teszik nézni”, „megvetem őket”, „az orosz a magyar nép esküdt barátja”) hoz létre és visz tovább, a szójátékok, a szándékos szövegrontás, az elvétések célzottan keltenek érzelmeket és az így keletkezett feszültséget – operett lévén – rövidebb ideig tartják fenn. A műfaj – most annak paródiája – nem igényel nagy csöndeket, katarzist, elég a publikum felszisszenése és pillanatnyi elcsendesülése.  (Recenzens némi hiányérzettel küszködött, hogy az emblematikus „ne basszunk már szekéren” nem hangzott el, de a hiátus már maga a továbbélés jele).

A skatulyányi színpadon Mohácsi András díszlete csak néhány humorforrásként szereplő kelléket tűr meg. Remete Kriszta jelmezei pontosak, fesztelenek, az operabáli újságnyomatos és aranyfüstös nagyestélyik és szmokingok szerepeltetése valódi tisztelgés a kínai áruházak és a haute couture előtt.

Az előadás erénye az Örkény prémiumtársulata negyedik-ötödik előadásra beérő figyelmes összjátéka, mely néha zsonglőrügyességet követel a színészektől. Hátránya az egyenetlen énektudás és a kisebb ritmus-zökkenők. Mivel új operett született, ez bizony ősbemutató, bár ez már a Liliomfinál is joggal eszünkbe juthatott. Minden „Mohácsi” ősbemutató, ez a darab azonban nem a legerősebb a hossz és az önidézetek gyengítő hatása miatt.

Miután kiröhögtük magunkat, levonhatjuk a tanulságot: nyakunkon maradt a saját elitünk. Megérdemeljük.

Megjelent: 299 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Római vakáció