Nyomtatás
szombat, 24 október 2015 00:03

Bányavirág

Értékelés:
(12 szavazat)

"Itt minden olyan szép, mint egy álom. Ebben élünk mi benne"

(Játékszín –Székely Csaba: Bányavirág - 2015. október 23.-i előadás)

Csehov, Martin McDonagh és a székely valóság. Mi jöhet ki ebből? Kiderült, hogy nagyon is sok. Nemcsak egy remek színházi este, hanem egy érdekes tapasztalás a színházba járó közönségről, egy színház törzsközönségéről.

Tegnap este nagy felfedezést tettem. Idáig nem foglalkoztatott különösebben egy színházi előadás nézőközönsége, de a Játékszínben rájöttem, hogy annak is megvan a kultúrája, hogy ki melyik színházba jár és úgy általában milyen darabokat néz. Nagyon leegyszerűsítve, lehet ehhez is készség, vagy tehetség kell, hogy közönségként a maga teljességében befogadjunk egy színielőadást.

Az este a Játékszínben a még Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházból - az igazgatóváltást követően – befogadott Székely Csaba drámát, a Bányavirágot adták elő.

A darab Románia magyarlakta vidékén játszódik, egy bányatelepülésen, ahol a falu (a főszereplő rendre kínosan ügyel rá, hogy nem falu, község) legtöbb lakójának se munka, se remény egy jobb életre, miután bezárták a bányát. A legnagyobb esemény a Magyarországról érkező tévések, akiknek még el lehet adni a hagyományőrzést és el lehet mesélni, hogy a faluban miért olyan sok az öngyilkos. A közösség életébe Vajda Iván (Lászlól Zsolt) személyén, családján keresztül pillanthattunk be, aki évek óta ápolja ágyhoz kötött apját, amiben – a belé reménytelenül szerelmes – szomszédasszony, Irma (Söptei Andrea), majd a városból hazatért féltestvére, Ilona (Tompos Kátya) segíti. Iván „igaz barátját” a falu orvosában, Mihályban (Stohl András), míg ellenségét szomszédjában, Irma férjében, a gazdálkodó Illésben (Szarvas József) ismerhettük meg. Iván és Mihály a házi pálinka lelkes híve, egy dolguk maradt az ivás és a kesergés, mert másra már se erejük, se lehetőségük. Iván munkanélküli, az orvos rendre félrészegen praktizál, míg Illés műveli a födet, nem iszik és egyedüliként a környéken, gyarapszik, nem vegetál.

A darab karakterei ismerősek, Iván olyan Vojnyickij féle, míg Mihály cselekedeteiben, gondolataiban hasonul Asztrovhoz, a Ványa bácsiból. Ilona lenne – úgy eredetileg, az írott drámában - Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának Mirája, aki életerejével, hitével új erőt adna a reménytelenség elől részegségbe, közönybe menekülőknek. A konfliktus a darabban színre nem lépő, ágyhoz kötött apa cselekedetén keresztül bontakozik ki, aki végrendelkezne, vagyonát a katolikus egyházra hagyná, nem az őt évek óta ápoló fiára és lányára. Ebből Iván azt a kiutat látná, hogy agyonüsse apját, amit végül nem tesz meg. Ilona dühödten visszamegy a városba. A mindig félrészeg Mihály a maga eszközeivel oldaná meg a helyzetet, „elaltatná” betegét.

A cselekmény mellékszála Iván-Irma-Illés szerelmi háromszöge, amit Illés önfeláldozása oldoz fel, felakasztja magát, hogy Irma Iváné lehessen, akit szeret, s akit Iván durvasága és elutasítása ellenére viszontszeret. Ám hiába az áldozat, mikorra szabad lesz az út, Irma érzelmei kihűlnek, tán a bűntudat miatt.

A színmű nyelvezete kissé durva, be-beszúrt poénokkal („Járna az én apám templomba, csak az a baj, hogy a ház és a kocsma között nem esik útba”, „Megérintett az idő engem is, és kurva fagyos az érintése”), olyan Martin McDonagh-féle groteszk, fekete humor, a részegember helyzetkomikumával spékelve. Ennek ellenére mondanivalója is van, mind az anyaország és határon túl élő magyarság viszonyáról, mind az élet, az egyéni boldogulás kérdéseiről.

Az egy-egy félórára kijózanodó Mihály szájából hangzik el a monológ, hogy „belefáradtam a hajszába, s abba, hogy egy normális életre vágyjak, de tudd meg, nincsen olyan, hogy normális élet, csak élet van.” Míg Iván a magyar tévéseknek mondja el, „Megvan mindenünk, nem szenvedünk szükséget semmiben, mert hagyományos életet élünk, s megelégszünk azzal a kicsikével is, ami nekünk van. […] Itt minden olyan szép, mint egy álom. Ebben élünk mi benne.” És ebből tegnap este a Játékszín közönségének többsége – akik a könnyen emészthető, sok gondolkodásra okot nem adó darabokhoz szokott – nem sokat érzékelt. Szó szerint – nem tudom szebben mondani – harsogva végigröhögte az előadást, mert nézte a színdarabot, de nem látta. Annyit érzékelt, ez olyan, mint Alfonso paródiája a Ványadt bácsi, vagy Körmendi-Haumann-Márkus immáron kultikus Három nővér „feldolgozása”. Még akkor is nevetett a nézőtér nagyja, amikor a színpadon semmi, de semmi mulatságos nem történt, sőt. Pedig maga a darab és az előadás is többet mondott annak, aki figyelmesen hallgatta, nézte.

László Zsolt és Stohl András, mint olyan sokszor már, mestermunkát végzett a színpadon, alakításukban végig ott volt a cinkosság – már, aki képes volt levenni - „mit röhögtök, magatokon röhögtök”. Nagyon jó volt újra látni erős, tehetséges színpadi partnerségüket, felidézve kicsit az Alföldi-féle Nemzeti Színházból az Uri murit, az Angyalok Amerikában-t, vagy a Mephistot. Azt a színjátszást, előadásmódot, ami arra készteti a nézőt, hogy előadás után is gondolkodjon még az elhangzottakról. Söptei Andrea szerelmes szomszédasszonyként remek volt, ahogy a látszólag együgyű, idegesítő szomszéd szerepében Szarvas József is. Talán csak Tompos Kátya alakítása lógott ki a sorból, mert nem lehetett eldönteni, hogy ő most az ártatlan tisztaság, a Ványa bácsi reménytelen sorsú Szonyája, vagy a mindenre elszánt 30-as, aki még az állandóan matt részeg háromgyerekes körorvosra is lecsapna, csak már észrevegye valaki.

Visszatérve a közönségre, a végső kegyelemdöfés már távozóban ért, amikor a kifelé igyekvő nézőik véleményét hallottam. „Én láttam a Nemzetiben is, de ott nem volt ilyen fergetegesen jó”. Hát nem, mert az ottani közönség vélhetően értette, érezte miről szól a darab, s nem paródiaként nézte. Aztán meg már, hogy a fenébe ne lett volna ugyanolyan, amikor egy az egyben került átvételre Sebestyén Aba rendezésében, az eredeti szereplőkkel. Csak hát a befogadó miliő is számít, mert a színház végső soron társasjáték, halló és látó nézők nélkül nem hat.

Érdekes vállalkozása ez a Játékszín vezetésének, mindenképpen üdvözlendő értékmentés.



Megjelent: 2200 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella