Iza színházban járt - Az Olaszliszkai
2015. október 08., csütörtök 23:20

Az Olaszliszkai

Értékelés:
(12 szavazat)

"A gyűlölet korunk vezére", avagy Olaszliszka vs. Tatárszentgyörgy


(Katona József Színház - Az Olaszliszkai - 2015. október 8.-i előadás / Örkény Színház - Mese az igazságtételről, avagy A hét szamuráj – 2015.november 12.-i előadás)

Két kibeszéletlen társadalmi konfliktus. Két színházi műhely, két egymást követő művészgeneráció állásfoglalása, véleménynyilvánítása majdnem azonos témában. Tehet-e valamit a színház akkor, amikor a társadalom képtelen?

 

A Budapesti Katona József Színház sokkoló vállalkozásba vágta fejszéjét a 2015/2016-os évada első nagyszínpadi bemutatójával, Az Olaszliszkaival.

A 25 éven felüli magyar lakosság zömének emlékeiben él egy bűnügyi hír, a majd pontosan kilenc évvel ezelőtti olaszliszkai esetről, amikor – akárhogy is akarjuk másképpen látni - Olaszliszka cigánylakossága egy "magyar embert" halálra lincselt, mint utóbb kiderült teljesen ok nélkül. Nem mintha a jogos bosszú felmenthette volna őket az emberölés bűne alól.

Máté Gábor rendező Török Tamara dramaturggal e bűneset dokumentumainak felhasználásával, quasi görög sorstragédiaként állította színre az olaszliszkai események általánosított, esteszerű történetét. Tette ezt Borbély Szilárd író saját személyes drámájával, az író szüleit 2000 karácsonyán ért, végül az életüket követelő rablótámadással összefonva, az erről szóló színmű felhasználásával.

Az események tehát két főszálon futottak, melyben a két mintaként szolgáló bűneset egy-egy érintettjét (Áldozat) Fekete Ernő személyesítette meg, hol a drámaíró szülei halálnak körülményeit, hol egy lincselés áldozata utolsó napjának vélt eseményeit tolmácsolva a közönségnek. A váltakozó cselekményeket, hattagú kar narrálta, melyből kiemelkednek a végzet irányítóiként a moirák, akiket Pálos Hanna, Pelsőczy Réka és Borbély Alexandra személyesített meg.

Tovább csavarva a cselekményt, volt a színdarabnak még egy mellékszála, az eltűnt vidéki zsidóság emlékezete. Ez két szereplő beiktatásával jelent meg a színpadi műben, Szacsvay László által megszemélyesített rabbival és Haumann Péter játszotta Idegen turistával. Nehéz ezt a szálat egybefonni a másik két történettel, mégis szükségesnek tűnt, miután az előadás üzenetét e két szereplőtől hallhattuk. A rabbi egy vita eldöntése során a két perlekedő félnek, Kohnnak és Grünnek egyaránt igazat ítél, ergo, nincs igaza senkinek, avagy igaza van mindenkinek. Végül az Idegen mondja ki: „[…]csak reménytelenség rejlik ráncaikban, és a mozdulatlan megvetés lakik itt mindenütt.”)

A drámai konfliktus alapját fikcionált bűnesetek adják, így a műben színre lépett még, a Bűnös, a Tettesek, a Falubeli, mint az utca embere és az igazságszolgáltatás fogaskerekei, az Ügyvéd, az Ügyész és a Bíró. Fontos momentum, hogy a szereplőknek nincs személyneve, nem húsvér emberekkel találkoztunk, hanem a történések fiktív személyei révén, általánosított szereplőkkel.

Kétségkívül Fekete Ernő, mint kétszeres főhős viszi a vállán az előadást. Hiteles a szerepformálása, mint mindig. Háttal a nézőknek, arcjátéka hiányában is hatásos minden szava, de a csendjei ugyanolyan fontosak, mint az utána következő, hangosan kimondott gondolatok. Úgy tűnt a színműíró emberi fájdalma jobban megérintette a színészt, az író személyes tragédiájának tolmácsolása ijesztően valós volt, egy belső fájdalmat cipelő ember állt a színpadon. Pálos Hanna vérbeli karvezető volt, egyensúlyozva a jambikus versmondás és a rappelés dinamikája között, elegánsan és erkölcsi fölénye biztos tudatában vezénylte a moirák csoportját. Az este emlékezetes öt perce Bán Jánosé volt, mint a Falubelié, úgy adta vissza a tv-kamerák előtt nap, mint nap megszólaltatott magyar átlagember gyanakvó, földhözragadt, mindig a másikat vádoló attitűdjét, hogy az a reality show-k agymosott valósága volt. Az Ő karaktere holtbiztos, hogy csak a 20 % szöveg, 80 % kép írott sajtótermékét olvassa. Egyszerre támad és hárít, kétséget nem hagy afelől, hogy „ez az ország itt most már az övé” és hasonszőrű társaié. Mészáros Blanka, mint az Áldozat Középső Leányának tinédzser karaktere csak a nagyon fiatalokra jellemző daccal vágta az előtte lévő generáció képébe a jövőjét megnyomorító „elkurtátok, nem kicsit, de nagyon” szemrehányását. Színpadi léte erős, akárcsak Faust Margarétájaként. Pálmai Annának, aki az Áldozat Kicsi Leánya óvodás karakterét formázza, nem volt nagy színészi mozgástere, de nem maradt észrevétlen. A Vádlott szerepét Tasnádi Bence játszotta, egyszerre sunyin és fenyegetőn, mind hanghordozásában, mind testtartásában. Fájdalmas volt látni, ahogy a fegyházbéli könyvtár könyveit csak testedzéshez használja, támasztékként, készülve a kijutása utáni revánsra. A két Tettest Dér Zsolt és Papp Endre egyetemi hallgatók formálták meg, megragadva az általuk játszott, fiktív karakterek lényegét.

Kár, hogy a moirák csapatából csak a Karvezetőt (Pálos Hannát) jellemezte végig a feszült figyelem. Igaz, Pelsőczy Réka, mint a kar tagja szintén „jelen volt”, de nem átütő erővel. Borbély Alexandra, ha nem volt szövege, szoknyája ráncainak igazgatásával foglalkozott, a körötte zajló események helyett.

Az elénk tárult díszlet – Cziegler Balázs munkája - egy négyszögesített, megemelt színpad, aljzata a múlt emlékeit egyesíti, emberi csontokat, ledőlt harangot, tán még Gábor Áron rézágyúját is. A színpadi díszlet emelvényén ipari szalagfüggöny mögül léptek ki a szereplők. A keret passzolt a mondanivalóhoz, nem lopta el figyelmet a tartalomtól. A jelmezek, Fűzér Anni tervei már más eset. A hattagú kar, három férfi és három női szereplője mezítlábasan, hófehér rakott szoknyás népviseletben jelent meg, a férfiak arc nélküli maszkkal. (A görög színházban, amire hasonul az előadás nők nem játszhattak, s szerepüket maszkos férfiak formálták meg. Nem világos, itt miért női ruhába bújt férfiak a kar további tagjai. Lehet, van jelentősége, csak én nem értettem meg.)

A színház honlapján a darab bejegyzésénél az olvasható, hogy külön köszönet x ügyvédi irodának. Remélhetőleg nem a tárgyalótermi jelenet színrevitelének támogatásáért, mert a mai magyar igazságszolgáltatás falain belül – gyakorlati tapasztalatból mondom, hogy sajnos - nem sok olyan kisugárzású és fellépésű bíró regnál, mint Szirtes Ági által megformált Bírónő. Jó lenne, ha beülhetne ítélkezni néha. Ahogy a kirendelt védők sem úgy járnak el a bíróság előtt, ahogy a darab Ügyvédnője, akit szintén Pelsőczy Réka formál meg. Azt megértem, hogy a Ne bántsátok a feketerigót Atticusa nem lehetett az etalon a szerepformáláshoz, de azért ezután nem rögtön a Chicago Billy Flynnje jön prózában. Az Ügyésznő, Borbély Alexandra, mint „azemberek” hangja már közelített a valósághoz, valós volt arroganciája.

Fejbekólintós a darab, a végén döbbent csend. Ez most mi volt? Mit néztünk közel két órán keresztül? Az előadás hatása késleltetett. Nem a színházra jellemző, a szereplők és nézők közötti „társasjáték” folyt, nem volt kölcsönhatás. Az előadás némán és vádlón kúszott be a nézők agyába, hogy töprengésre késztesse azt, aki akar még gondolkodni 2015-ben a magyar társadalom állapotáról, próbál megérteni valamit, amit nem közvetlenül a saját bőrén érez, hanem az őt körülölelő társadalom létét mérgezi.

Aki megnézi az előadást, legalább kis időre vélhetően fékezni fogja magát, csak úgy általánosságban nem nyilvánít majd gyorsan véleményt a cigányságról, a zsidóságról, a magyarságról, a romabűnözésről, a romagyilkosságról.

Jó lenne, ha a színházból távozva mindenki megértené egy adott népcsoport eleve elrendelt sorsszerűsége fájdalmát, meghallaná, mi több, elfogadná a másik igazát. Amit teszünk, annak mindig lesz következménye, olykor helyrehozhatatlan, mert a „gyűlölet néha, mint a tűz a szalmakazalban hirtelen kap lángra, senki sem érti miért”. Az ellentétek feloldása, a viták rendezésének módja nem mindig a másik torkának azonnali átharapása. Ha lehet – amit persze nem mindig lehet - képesnek kell lenni a felejtésre és a megbocsátásra, a továbblépésért, a túlélésért.

A darabot hivatalosan még be sem mutatták, de a színház igazgatója a bemutató kapcsán már „nyílt levél” közzétételére kényszerült a színház honlapján...


________________________________________________



Az Örkény Színház szintén úgy érezte meg kell szólalnia, hasonló témában. Akira Kurosawa, Hideo Oguni, Shinobu Hashimoto: A hét szamuráj című forgatókönyve ihletésére és Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve felhasználásával, Mikó Csaba és Gáspár Ildikó írt színpadi művet. A darab, ahogy a színlapon olvasható „formai és gondolati kísérlet, amely a mese és a dokumentumszínház eszközeivel keres kapcsolódási pontot mítosz és valóság között”.

2008 és 2009 során számos roma családot támadtak meg otthonában Magyarországon. Hat ember, köztük egy gyermek életét vesztette, többen súlyosan megsebesültek. 2009. február 23-án hajnalban, Tatárszentgyörgy cigánytelepén ismeretlen fegyveresek lelőttek egy cigány férfit és a kisfiát, miután előzőleg felgyújtották a település szélén lévő házukat. A rendőrség eleinte füstmérgezésről, elektromos zárlatról jelentett, később ismerték el, hogy gyilkosság történt. A kiszálló járőrök hozzá nem értését később, belső rendőrségi vizsgálat igazolta.

Az Örkény Színház előadásában egy elzárt faluban – valahol Japánban- ismeretlenek megölnek két embert, anyát és fiát, Takács Nóra Diánát és Jéger Zsombor e.h-t. A rendőrség inkompetens, nincs indíték, nyom. A falu lakói: három fiú, Vajda Milán, Ficza István és Jankovics Péter, Terhes Sándor a falu vezetője, aki csak rizstermesztésért él, az a túlélés, lánya Kókai Tünde e.h., aki kíváncsi lenne a hegyeken túli világra, Bíró Kriszta, a szívós parasztasszony, Pogány Judit a falu bölcse, aki csak akkor szól, amikor feltétlen muszáj. A falusiak rettegnek, mi lesz, ki védi meg őket? Egyáltalán mit tehetnek? Lépniük kell, szamurájokat kell fogadni! A fiúk elindulnak, hogy felkutassák leendő védelmezőiket, majd hazatérnek a hétfős csapattal. A szamurájok vezetője Znamenák István, társai: Baksa Imre, Debreczeny Csaba, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté e.h. A szamurájok (lehet inkább bukott szamurájok, roninok) mind-mind más karakter, más emberi sors, mások a motivációik. Első dolguk a bőséges lakoma, a védekezés megtervezése, amelynek alapja a falu rizstartalékának a felhasználása. Azonnal kialakul a segítséget kérők és segítséget nyújtók közötti konfliktus. Ha megvédenek, oda a termés és éhen halunk, ha nem, akkor is meghalunk.

Ezen a ponton a játszók megszavaztatják a közönséget, mi legyen, menjenek, vagy maradjanak a szamurájok? (Nálunk maradtak a szamurájok. Kíváncsi lennék, volt-e, lesz-e olyan közönség, amely a menesztésükről dönt.)

Szavazás után változik a környezet, Tatárszentgyörgyön vagyunk, a szamurájok vadászokká válnak. A színházi előadás is változik, átmegyünk dokumentarista színházba. Már egészen másról kell állást foglalni, nem a rizsadagról, vagy a saját túlélésünkről. Arról kell moralizálnunk, lehet-e embert ölni. Sőt, ma Magyarországon lehet-e gyereket ölni, roma gyereket.

Itt jutunk el oda, amiért ez a darab vélhetőleg foglalkoztatta Polgár Csabát, aki rendezőként vett részt a színrevitelben és az Örkény Színházat, a gyűlölet-bűncselekményhez. Ezért ugyanolyan fontos ez az előadás, mint Az Olaszliszkai. Mert az estén nem arról kellett döntenünk igazán, hogy menjenek, vagy maradjanak a szamurájok, hanem arról, mit tehetünk, teszünk azért, hogy ha már ez a jelenünk, más lehessen a jövőnk, ne a gyűlölet vezérelje.

Az előadás színészei csapatban dolgoznak, vannak jó egyéni gesztusok, pl. Znamenák István szamurájfőnök elgondolkodó koponyasimítása, Jankovics Péter rizscsenése, Baksa Imre dalbetétje, de nem ez a lényeg. Nem is lehet senkit kiemelni, mert ezen az estén önmagukban talán nem is érvényesek a színészi produkciók, csak egységes egészként.

Az Örkény Színház színpadán az alternatív színházakra jellemző színjáték folyt. Jó értelemben befeszült mindenki egyként, a közös sikerért. Fel is rémlik a HOPPart feeling rendesen, a Válasszunk párt! című előadás több szereplője is a színpadon volt, a rendező és a darab zenei felelőse pedig ugyanaz, Polgár Csaba és Kákonyi Árpád.

Izsák Lili tervezte az előadás díszleteit és jelmezeit. A nézőtérről tetszetős volt a lefelé lejtő színpad, látszólag jó játéklehetőséget is adott a kellékekkel, alapja lett kis mozgásszínháznak. (A színészek lehet ezt néha nem így gondolták, nehéznek tűnt folyamatosan egyensúlyt tartani.)

A darab színrevitelével új hang, új forma, friss játékelemek jelentek meg az Örkény Színházban. A színház eddig is politikus volt, de másképp. Ez az új hang élesebb, keményebb, felszólítóbb. A játék interaktivitásra, cselekvésre, gondolkodásra késztette a nézőket, szó nincs arról, hogy csak ülhettek és nézhettek. Látniuk is kellett, bizony állást kellett foglalni, ha nem is ott rögtön, később, amit „kaptak”, arról gondolkodniuk kell. Az előadás hatása túl erős ahhoz, hogy a kapun kilépve elfelejthessék a „házi feladatot”.

Nemcsak rendhagyó, de remek az ötlet, a szamurájok, a becsület és hűség megtestesítői, akik a szégyen helyett mindig inkább a halált választják, és a nemtelen orgyilkos, a gyűlölet-bűncselekmény elkövetőinek tükörszerű szembeállítása. A tradicionális Kelet és a modernizált Nyugat értékei, filozófiája, etikája távol áll egymástól. Mégis, milyen egyszerű lehet a párhuzam egy japán falu és egy magyar falu között. Mindenhol ugyanarról kell dönteni. Milyen ember vagyok, milyen ember akarok lenni. Mit tartok jónak, mit tartok bűnnek. Mit vállalok fel emelt fővel, mit utasítok el határozottan.


_________________________________________________



Mindkét előadás alapgondolata, hogy veled, nézővel is bármikor megtörténhet egy szempillantás alatt, hogy addigi életed semmivé lesz. Egy perc és áldozattá válhatsz, vége mindennek. Mit teszel, mit tehetsz, hogy ne így legyen? Védekezhetsz egyáltalán? Mikor jön el a pillanat, hogy nem mondhatod többé; ez nem az én ügyem. Mikor érzed meg, hogy a semlegességnek, a megalkuvásnak végzetes következménye van, cselekedni kell.

Olaszliszka és Tatárszentgyörgy, két kibeszéletlen társadalmi konfliktusunk a mai napig. Hiába született mindkét ügyben bírói ítélet, hiába bűnhődtek meg látszólag a bűnösök, ami megtörtént, azt már nem lehet meg nem történtté tenni. Megnyomorodott mindenki, az áldozatok családja, a tettesek családja, mi magunk, „a magyar társadalom”.

Ráadásként nagyon úgy tűnik nincs feloldozás, nem találjuk meg a jó válaszokat, csak a felszínt simítgatja mindenki. Az alapkonfliktusok megmaradtak, az álláspontok nem közeledtek.

Két művészszínházi műhely, két pártos, gondolkodó színházi ember, Máté Gábor és Polgár Csaba, akik egymást követő generációt képviselnek. Két különböző megközelítési mód.

A Katona József Színház előadása „fejbe vág”, de nem kooperál a nézővel, csak felmutat. Az Örkény Színház „kézen fog”, nem enged, be kell szállnod a játékba, részesévé tesz az eseményeknek.

Vitathatatlanul két elgondolkodtató, az alkotók részéről is alaposan átgondolt előadás. Mindkét színház azt tette, ami a dolga, tükröt tartott, mert a művészetnek ez is a dolga. Kérdés persze bele merünk-e nézni ebbe a tükörbe.

És igen, sokat tehet a színház, leginkább azzal, hogy beszél róla, nem hagyja elsikkadni, remélhetőleg addig mondja, amíg csak komolyan vesszük, szembenézünk vele.

Ha magamnak szavazni kéne, melyik feldolgozás, „állásfoglalás” fogott meg jobban, már ha van értelme ennek egyáltalán, én az Örkény Színházra szavaznék. A rendhagyó párhuzam, a formanyelv, az interaktivitás vitte a pálmát. Hála egy ügyvédnek azonban, a Katona József Színház előadása „ellopta a showt”. Az olaszliszkai áldozat családjának bemutató körüli „sajtófellépése”, hogy perlünk, nem perlünk - a semmire persze, mert jogalap az nem volt, mint kiderült utóbb -, szinte észrevétlenné tette az Örkény Színház bemutatóját. Szomorú szívvel látom, egy évadot ért meg a darab, 2016. áprilisban lekerül a műsorról.

(A képek a Katona József Színház felvételei.)

Megjelent: 332 alkalommal
Tovább a kategóriában: Száll a kakukk fészkére »