Iza színházban járt - Cseh Andrea Izabella

Two hearts, believing in just one mind

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2018 – Monteverdi: Poppea megkoronázása – 2018. augusztus 20.-i előadás)

Utálom a „soha ne mondd, hogy soha”-kat. De most mégis. Ilyen komplex, kompakt előadást még nem láttam Salzburgban, még akkor is, ha a produkció erőteljesen feszegette a mai operajátszás határait. Elég-e még - önmagában - csak a zene és káprázatos énekhangok vagy több kell? Az estén a tánc, a zene, az ének és a dráma egyenrangú volt a színpadon, s mindez közel 400 éves barokk muzsikára. A maga nemében forradalmi előadás, amihez Monteverdi operája kiváló alapanyag volt. A téma erotikus, mélyen erkölcstelen, így mellbevágó. A zene viszont mennyei. Poppea csókjai révén Róma első asszonya lesz, egy álhatatlan férfi oldalán, akinek csak folyton változó vágyai az állandók.     

Keresztapus és Lusta Dick

(Szegedi Szabadtéri Játékok – Menken-Slater: Apáca Show - 2018. augusztus 10.-i előadás)

Még egy fülledt nyári estén is csodásak a szegedi Székesegyház kivilágított tornyai. Alattuk igazi csilivili show hömpölygött, nézőteret rengető hangerővel, újra és újra tapsra hangoló ének-és zeneszámokkal, robosztus táncjelenetekkel. Mintha láttam volna a színpadon a Macskafogó trombitás őrmesterét, s a lágyszívű Frank Vitale-t a Keresztapusból. Jó lett volna hallani az I will follow him-et és az Oh Maria-t, mégiscsak az Apáca Show-t néztem. De a slágereken túl is volt hiányérzetem, hisz nem évelő, csak egy nyári produkció volt ez. Ahogy MGP mondaná „uncili-smuncili pultra rakva.”

Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, „mezei nézők”-ként idén is összeálltunk egy szavazás erejéig. Már le se írjuk hányan szavaztunk, de többen, mint a Színházi Kritikusok Céhe teljes létszáma, a 90 előadás/évadot mindenki megugrotta.
Idén is elméláztunk a Céh jelöltjein, meg azon a tényen, hogy megint mindent vihet két olyan előadás, amelyet még talán a szavazó kritikusok közül is csak kevesen láthattak, hisz évad végén mutatták be az Egy piaci napot (Radnóti Színház) és összesen nyolc előadása volt, a Salemi boszorkányok (szombathelyi Weöres Sándor Színház) premierje szintén májusban volt, bár ebből húsz előadás is lement. Mi nem láttuk még egyiket sem.
De még jobban Vidnyánszky Attila szavain: „az Önök egyik munkatársa néhány évvel ezelőtt leírta: akikről Önök nem írnak, az nincs is.” Nem tudom hány színész, rendező van Magyarországon, de biztos olyan 700-1000 között lehet a számuk. Ehhez képest, talán tucatnyi színész és rendező volt és van pályája egészén át játékban a kritikusoknál a díjakért, bizony évtizedek óta. Úgy tűnik, a hajdani „nagy Kaposvár” és a Katona mítosza halhatatlan, aki ott megfordult, csak az lehet érdekes, míves, s az egy-két kivétel (például Töröcsik, Trill) csak erősítik a főszabályt.
Lassan 40 éve oszt díjakat a Színházi Kritikusok Céhe. A rendezőket, a legjobb rendezésért 1990 óta díjazzák külön is, elválasztva teljesítményüket a legjobb előadástól. Zsótér Sándor a rekorder, kilencszer volt az év rendezője, de két ízben az év előadása is az ő nevéhez fűződött. Nyomában Mohácsi János a két kategóriában egy együttes 10-sel, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás közelíti a féltucatnyi elismeréshez, míg Bagossy László, Gothár Péter, Andrei Şerban és Alföldi Róbert tudtak duplázni. Tény, hogy voltak, akik egyszer-egyszer labdába rúgtak, de az elmúlt közel negyedévszázad legjobb színházi alkotásai bizony négy rendezőhöz kötődtek, ők mindig az ihletettség állapotában vannak, voltak a színházi kritikusok értékítélete szerint.
A színésznőknél Töröcsik Mari a zászlóvivő kilenc díjával, Molnár Piroska, Csomós Mari és Lázár Kati (idei életmű díjával) hat, Csákányi Eszter öt elismeréssel bír, Fullajtár Andrea négy ízben részesült a kritikusoktól elismerésben. Még 35 színésznő díjazott, s érdekes mód, akik képesek voltak duplázni (Bodnár Erika, Udvaros Dorottya, Básti Juli, Igó Éva, Béres Ilona, Tímár Éva, Hámori Gabriella, Eszenyi Enikő), szinte azonnali egymásutánban részesültek mindkét díjukban, aztán mintha elengedték volna a kezüket. A díjak persze a két nagy színházi műhelyhez és/vagy a kritikusok által „sztár” rendezőnek tartott alkotókhoz kapcsolódtak. Ez alól csak Törőcsik és Csomós személye képezett kivételt, őket hosszan kísérték a kritikusok, ha volt bemutatójuk az évadban, bizony vitték a díjat. Törőcsik személye miatt olyan színházak is befuthattak, akik amúgy labdába nem rúghattak alkotóműhelyként, s talán kedvéért jött létre az életműdíj is. A férfiaknál nagyobb volt a verseny, 55 színész nyert el díjat. Közülük csak Trill Zsolt mondhat magáénak 4 elismerést (elsősorban Zsótérral való közös munkái okán), míg Fekete Ernő, Kulka János és Sinkó László 3-3 díjat tudott elnyerni, Fekete és Sinkó elsősorban a Katona tagjaként, Kulka János már Kaposvárott, aztán a Radnóti Színház és a Nemzeti Színház kötelékében is. 
Fél tucat rendező mellett, egy tucatnyi színész, akik életen át képesek voltak megtartani a tehetség állapotát, de főleg a lehetőséget arra, hogy egy-egy színház, vagy rendező okán észrevegyék a színházi kritikusok, hogy pályán vannak. Sokak megcsillanhattak egy-egy szeretett rendező mellett vagy a sztárszínházak kötelékében, egy alkalommal. A többieknek meg köszönték a részvételt. Tényleg, „akikről nem írnak”, azok bizony színpadon vannak tán minden este, de mintha nem is lennének, úgy a 9/10-ed.        

 „A színházban mindig a kutya a legjobb dolog”

(Madách Színház – Marc Norman & Tom Stoppard: Szerelmes Shakespeare - 2018. július 4.-i előadás)

Azt hiszem Stanisław Witkiewicztől származik a mondás, hogy „amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt”. Na, pont ez az, amit a Madách Színházban megéltem. Lehet, kicsit előítéletes vagyok, de azt hittem, ha a Madáchba megyek, zenést fogok nézni. Nem értettem, hogy eltelt ¾ óra és énekszám meg sehol. Jó, volt helyette Kerekes Éva, Petrik Andrea, Székhelyi József és Adorjáni Bálint, na meg egy border collie. Nem tudtam túl komolyan venni az előadást, mert olyan volt, akár egy Walt Disney rajzfilm.

Aljasság az emberi élet törvénye            

(Városmajori Fesztivál/ Szombathelyi Weöres Sándor Színház - Ben Jonson: Volpone 2018. július 3.-i előadás)

Kora nyári, bágyadt este, évadvég. Egy kifejezetten kellemes, olyan low–key színházi élmény. Könnyed, mai szöveg (naná, Spiró kéznyoma), és a hosszú „egyrész” ellenére is lendületes játék, néha nagyon jó gegek. A színpadon keményen dolgozó – a játékot láthatóan mégis élvező – színészek. A női szekció – Bánfalvi, Hartai – egészen pazar. A produkció alig „alföldis”, de azért minden mutatva van, csak nem csúcsra járatva. 

 Eau de Ribanc              

(POSZT 2018 – Kecskeméti Katona József Színház – Leon Stein/Kálmány Imre: Csárdáskirálynő - 2018. június 12.-i előadás)

Ahányszor Bad Ischlben járok, szemezek a Lehár-villával, hogy majd egyszer bemegyek, és majd egyszer beülök egy operettre a városban. Ez még várat magára, de a POSZT-on eljutottam végre a Pécsi Nemzeti Színházba, ami lenyűgözött, és életemben először láttam élőben a Csárdáskirálynőt. Autentikusabb környezetben erre sor sem kerülhetett volna. Ráadásul úgy beleszédültem Kálmán zenéjébe, mint talán még soha, a Csárdáskirálynő szövegkönyve is - ami lehetne az életbölcsességek kiskátéja - új dimenziókat mutatott számomra. A produkció bizonyította, véresen komoly műfaj ez, még ha habkönnyűnek látszik is. Minden, de minden a ritmusra lépünk és szólunk törvényének megtartásán múlik.

 

Az élet tragikus, de mégis édes             

(POSZT/ Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház – László Miklós: Illatszertár - 2018. június 14.-i előadás)

Hova juthatna a világ, ha minden mellőzött színész László Miklós példáját követve, írna egy olyan színdarabot, ami hatvan évig kavarog a nagyvilágban, hogy aztán hollywoodi kasszasiker legyen. Mert bizony az 1937. március 20-án bemutatott Illatszertár A szerelem hálójában (You’ve Got Mail)  irodalmi alapja. Az meg egyenesen meseszép, hogy Mohácsi János a nyíregyházi társulattal milyen szirupnélküli, keserédes, mégis szívet facsaró előadást teremtett színpadra. 

Csibészes mosoly, elegáns, mégis laza színpadi jelenlét. Magamban így tartottam számon Ficza Istvánt, akivel a nézőtér sötétjéből régen szimpatizálok. Mindig tetszett színészi svungja, tartása, megjelenése és érzékelhető alázata hivatása iránt. Talentumosnak láttam minden szerepében. Hidegzuhanyként ért, hogy bizony csehovi lelke van, amelyen imádott szakmája – csalfa szeretőként – már sebet ejtett. Mostanában láttam meg benne az ifjú Gálffi Lászlót. Egy percig nem csodálkoztam, amikor beszélgetésünk során mestereként említette a színészt, imponáló szeretettel, tisztelettel beszélve idősebb pályatársáról, kollégáiról.  

Lady Prospero          

(Rózsavölgyi Szalon – Emberi hang/Molnár Piroska önálló estje - 2018. május 6.-ai előadás)

„Régi nevek, régi arcok, régi napok képei…” Pont olyan az est hangulata, mint Michel Legrand sanzonja, a Szélmalom. Látszólag kedves, aztán mégis lehangolóan szomorú. Pedig főleg operett-dalok hangzanak el és egy derűsnek tűnő színésznő emlékei elevenednek meg. A végén mégis egy sóhajjal áll fel a néző: „az ember nem tépheti ki a szívét, hacsak nem akar nyomban meggebedni” (Zola). Tán nem véletlen, hogy a nyitó-dal refrénje: gáz, amikor csúcsra jár a szív. Molnár Piroska szíve garantáltan arra járt. 

Ez valami modern? (Tolsztoj röviden és homályosan)       

(Vígszínház – Lev Tolsztoj: Háború és béke - 2018. május 14.-i előadás)

Mikor lett a Háború és béke szinte eposzból zenés bohózat? Lehet nem Lev Tolsztoj írta, hanem Georges Feydeau, azért kergetőznek annyit a nők és férfiak a színen? Erősen kétlem, hogy Bonaparte Napóleon, aki megteremtette a modern Franciaország alapjait (a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási, pénzügyi és közigazgatási rendszert) és mellette tönkreverte fél Európát, egy nevetséges paprikajancsi lett volna, vagy valaha is így kellene tekintenünk rá. (Ja, és nem vagyok bonapartista!) Ráadásként azt sem hiszem, hogy zenés álló-és mozgóképek hosszú láncolata, még ha néha oly szépek is, valaha is kiváltják a színjátszást. 

2. oldal / 22