Nincs élelem a városban, ezért az édesanya ikerfiait vidékre viszi a nagyanyjukhoz, hogy ott vészeljék át ezt a nehéz időszakot. Már a történet legelején látjuk, hogy a szereplők viszonya egymással és a világgal is kiélezett, szélsőséges. A darab főszereplői a magukra hagyott két fiú, akik ebben az embertelen, félelmetes, erőszakos világban csak egymásra számíthatnak, minden és mindenki kívül marad az ő zárt világukon. A fiúk szemszögéből ismerjük meg az őket körülvevő világot, személyeket. Életük egyetlen célja, hogy testüket, lelküket megeddzék úgy, hogy képesek legyenek életben maradni és érzelmek nélkül ellenállni a külvilágnak. Érdekes ez a lélektani folyamat, melyen keresztül mennek.

A szünet nélkül játszott darab végig leköti a nézőt, ezt azonban csak részben az elmesélt történetnek köszönheti. Sokkal nagyobb élvezetet nyújt ennél az a pontosan kiszámított esztétikai élmény, ami végigkíséri az események sodrát.

Mert bár a lélektani hatás is fontos eleme a darabnak, úgy gondolom, ennél az előadásnál messze túlmutat ezen a színészek mozgása és a kellékekként használt zöldségek önálló színpadi élete.

Nem hiába emeltem ki már az elején, hogy a darab rendezője egyben a koreográfus is, hiszen itt maga a koreográfia a darab „rendezője”. Minden mozdulat kifejező, pontos. Többet mond a színészek egy-egy testtartása, mint az általuk kimondott szavak. A darab láttán olyan érzése lesz a nézőnek, mintha életre keltett képek sora tárulna elé. Ez már jóval túlmutat a prózai színházon. Azzal, hogy nem csupán elmesélik a történetet, hanem a koreográfia segítségével „eltáncolják”, sokkal kifejezőbbé teszik azt az eltorzult világot, amit a háború okoz. A mozdulatok harmóniája az, ami képes kifejezni a két fiú közti szoros köteléket is. Érdekes megfigyelni a fiúk mozgásának ritmusát, aminek változása elárulja azt a fordulópontot, ahol a környezet nyomása alól immár felszabadulnak és maguk válnak életük irányítójává. Általuk változik a környezet is, igazodik hozzájuk. Finom érzékkel történik a darab fokozása, mert bár a narratív mesélés mindvégig ugyanazt a hangszint üti meg, a mozdulatok mégis egyre élénkebbek, nyíltabbak.

A puszta mozdulatok a találó kellékek által válnak még élőbbé, beszédesebbé. A városból menekített gyerekek hirtelen vidéken találják magukat fehér ingükben és fénylő lakkcipőikben. A vidéki élet szimbólumává válnak az itt termett zöldségek. A kiindulópontként szolgáló töktől kezdve, játékba szállnak az ikreket szimbolizáló tojások, a tűz melegét idéző paprika-rakás, a szoknyaként takaró káposztalevél, vagy a falakat elénk táró krumplis zsákok sora. A durva verést nem csupán látványban idézi a póréhagymával való ütlegelés, de a száraztészták roppanása, csattanása hangjában is fájdalmat kelt. A felhasznált zöldségek maradványai a romhalmazzá vált, háború sújtotta vidék szennyes képét festi elénk, szimbolizálva ezzel az emberek által lerombolt világot. A kép drámai.

Mind a mozdulatok, mind az elénk táruló kép elősegítik annak a valóságnak a megismerését, mely a főszereplők lelkében kialakult a külvilágról, az őket ért hatások alapján. Ez az előadás nem csak egy történetet mesél el, de a pontos koreográfia és a jól megválasztott kellékek segítségével egy minden szempontból magával ragadó élményt nyújt.