Mindegyik a szépséget ábrázolja kora művészi eszközével. A szobrokat a faládákra helyezik. Méretük, megjelenésük, önmagukban rejlő eleganciájuk a császárt ábrázoló miniatűr szobor fölé emeli őket. A műalkotásokat hordozó faládák helyét jelenetenként változtatják, ezzel hangsúlyozva, hogy nem csak egy műértő magángyűjteményét idéző kellékek ezek, hanem éles ellentétei a tér közepén álló, mozdulatlan Caligula szobornak. Mozgatásukkal láttatják, a tér bármely pontján elhelyezhetők a szobrok, az általuk jelképezett művészet mindenhol a helyén van. Caligula szobra nem kerülhet a neki szánt helyre, színpadi jelenléte feszültséggel teli. Mert Caligula szobra valójában nem szobor, pusztán a szoborban testet öltött hatalom jelképe.
A szobrokon kívül egy vörös bársonnyal fedett görgős szék van még a színpadon. Ez Petronius széke. A vörös bársony a hatalmat szimbolizálja, a szék a mai kort idézi. A hatalom azonban nem egy tömör, súlyos, stabil karosszékben pihen, hanem görgőkön gurulva lavíroz.
A színészek jelmezei kortalanok, csupán finom utalások helyezik őket a dráma szerinti i.sz. 39-41 közti korba, Palesztinába. A római légionáriusok kézfején ezüst ékszer, lábukon fekete bakancs. Kivétel ez alól a helytartó, aki sarut idéző fekete szandált visel. A nyitó képben Petronius egyik lába meztelen. Később a lelki vívódás egyik csúcspontjában ismét leveszi egyik lábbelijét és félig meztelen lábbal áll - félúton a meghozni szükséges döntésben - megjelenítve ezzel is a lelkében dúló harcot: kihez legyen hűséges önmagához, vagy a hatalomhoz. A légionáriusok viselete fekete kapucnival kiegészített, ami lehetőséget ad arcuk elfedésére, így személytelenné, az erő/erőszak képviselőivé válnak. Kapucniban hóhért idéznek. Petronius fekete köpenye elegáns, hatalmat sugárzó. A katonák nyakában kis szobrocska lóg, mely a megváltó mérget őrzi számukra. Ez Lucius halálakor válik számunkra felismerhetővé. A szobor, mint jelkép megjelenik itt is, és a szoborban rejlő erő halálos. A szobor „uralkodik” az élet felett. Amikor később Petronius nyíltan megtagadja a császár parancsát, Decius egy ilyen szobrot akaszt barátja nyakába búcsúként. A zsidók csupán a tanács három tagjaként jelennek meg a színpadon. Fejükön kipa, nyakukban imakendő, de viseletük szintén egyszerű, kortalan. Ruhájuk díszítése fényes gombok sora. Csak Agrippa visel nyakéket, királyi címét kifejezve ezzel.
A darabban felbukkanó papírok/térképek feketék, illeszkedve ezzel a színpadon uralkodó sötéthez, melyet egyrészt a jelmezek fekete színvilága, másrészt a színpad megvilágítása eredményez. Ebből csak a kiállított műalkotások világos/színes tónusai tűnnek ki, kihangsúlyozva ezzel is azt a kontrasztot, ami a valódi szobrok – szemben a hatalom szobra/szolgái közt van (és itt a hatalom szolgái közé sorolom a zsidókat is, akik bár nem a császárt, de egy másik hatalmat,
Istenüket szolgálják). Nem véletlen tehát Caligula szobrának sötét talapzata.
A színpad középső része van megvilágítva, körben sötét a tér. Így, amikor Decius a kinevezett császári konzul miatti szégyenében a sarokba húzódik, arca árnyékba kerül. Hasonlóan Petroniushoz, aki a segédtisztek halálos ítélete után menekül a színpad szélére, és roskad össze ott. A színpadon elhelyezett szobrok is csak pontszerű fénysávban állnak, egy érzékeny műkincseket rejtő kiállítási terem hangulatát idézve ezzel. Az így teremtett sötétség azonban nem meghitt, vagy ünnepélyes, sokkal inkább félelmet keltő, bizonytalanságot rejtő. Ezt csak alátámasztja a már korábban említett Tom Waits dalok borzongató hangulata, ami a semmiből tör elő fenyegető erejével. Caligula szobra a tér közepén mindvégig fényben áll.