Iza színházban járt - Vidéki Színházak Találkozója, 2015
hétfő, 14 szeptember 2015 17:16

Vidéki Színházak Találkozója, 2015

Írta:
Értékelés:
(8 szavazat)

Vidéki Színházak Találkozója 2015

(Thália Színház - 2015 szeptember)

Megnézve az ez évi Vidéki Színházi Találkozó (VSZT) előadásai zömét, elcsodálkoztam. Tudom, érzékelem, hogy - bármennyire is el akarja lehetetleníteni a jelenlegi (művész)politikai akarat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, a zsigeri cselekedeteken túl – még mindig vannak remek fővárosi színházi műhelyek, kiemelkedő produkciók, de látva a VSZT négy előadását, meglepetéssel tapasztaltam, hogy az elmúlt évadban a fővárosi színházak előadásai lehetnének inkább „vidékiek”.


Nem ez az első ilyen jellegű rácsodálkozásom a fővároson kívül eső színjátszásra. 2014 novemberben, amikor a Pesti Színházban láttam Spiró György Kvartett című drámáját, úgy éreztem, na végre ismét egy jó előadást látok, ami arról szól, amit az író megírt, és a nyomaték kedvéért nincs aktuálpolitikai jelszavakkal „feljavítva”, Ezt tartott mindaddig, amíg véletlenül nem láttam felvételről a darab Pécsi Harmadik Színházban tartott, Vincze János által rendezett előadást, Vári Éva és Krum Ádám – az élő színház varázsa nélkül is - döbbenetesen erős színészi alakítását. Ezután, a pesti színházbeli bemutató már csak egy fáradt utánérzésnek tűnt. Vári Éva és Krum Ádám pedig inkább „vidéki színészek”, bár Vári Éva végül is bevette a fővárost. (Örömmel láttam, hogy az Átrium Színház Ionesco: Makbett előadásában végre élőben is láthatom majd Krum Ádámot. Igaz – mily érdekes - ő jön ezért a fővárosba játszani, nem én nézőként egy vidéki színházba.)

Szóval ennek az élménynek a kapcsán már régen motoszkál bennem mitől „ismeretlen vidékiek” a nem a fővárosban székelő színházak előadásai. Emellett az is, hány Vári Éva és Krum Ádám lehet, akikről talán fővárosiként sohasem fogok hallani, akiket sohasem fogok színpadon látni. Ez persze a kisebb baj lenne, de így lehetnek ezzel azok is, akiknek értékelni, összegezni kéne ennek a sok tehetséges művészembernek a pályáját, akik lehet szélesebb ismeretség nélkül lépnek le majd a színpadról. 

Az első általam látott darab a Békéscsabai Jókai Színház Bernarda Alba háza előadása volt. A drámát ismertem, de színházi feldolgozását még nem láttam.

Az elején furcsállottam Béres László, az előadás rendezőjének felvezetését, az egyik szereplő, Kara Tünde „bevetítéséről” a színpadra, a színésznő betegsége okán. Aztán gyorsan el is gondolkoztatott, vajon hány fővárosi társulat tenné meg, vállalná fel ezt a „macerát” egyik tagjáért, ahelyett, hogy beugorna valaki. Azt tapasztaltam, hogy a gyógyuló Kara Tünde által megszemélyesített szolgáló szerepének hangban és képben való bejátszása nemhogy ártott, de kifejezetten használt az előadásnak, megtörte az amúgy zord, zárt kompozíció monotonságát.

Üdítő kísérletként hatott rám a meghúzott Lorca szöveg, az előadás lüktetését adó, élő flamenco zene társításával. Pontosabban a történet rövid, szinte jelzésszerű prózai megjelenítése, s a darabban oly fontos, elfojtott, de belül tomboló érzelmek, indulatok táncban, zenében való elbeszélése.

Persze láttam a színészek „küzdelmét” is, hiszen nem flamenco táncosok, s például a Bernardát játszó Kovács Edit botjával való, sokszor ismétlődő, félköríves táncmozdulatát nem igazán tudtam értelmezni. Ezzel együtt a végeredmény, a drámai szöveg és a zene ilyenképpen való összeházasítása, intenzív élményt nyújtott. Ugyanolyan drámaiságot tudott e kettősség kölcsönözni, mintha az eredeti lorcai szócsaták hangoztak volna el a színészek szájából.

Az utóbbi években számos rendező operál az élő zenével, a darabban funkcionálisan jelenlévő zenészekkel a színpadon, de szinte sohasem hatott ilyen természetesnek számomra, mint ebben az előadásban. A zenészek, a zene egységet alkotott a darabbal, magától értetődően támogatta az előadást, így a történetet.

Nyilvánvalóan más, keményebb munkát kívánt a színészektől, mintha csak prózában fejezték volna ki a karakterük gondolatait, érzelmeit, de felszabadult játékukból úgy tűnt számomra, élvezik ezt.

Az előadás egészként, egységként hatott rám, nem volt egy szereplő sem, aki kimagaslott, „kiragyogott” volna, csapatmunka folyt a színpadon, így nem is tudnék senkit külön kiemelni a szereplők közül. Ez megint különös élményt jelentett, hiszen megszoktam, hogy vannak kisebb és nagyobb szerepek egy színdarabban, s ha remek karakterszínész(ek) is van(nak) a színpadon, akkor is van „főszereplő”. Az is előfordul néha velem, hogy éppen a kisebb szerepet formáló színészek, érdektelen színpadi jelenléte zavar meg (látom, hogy unatkoznak), de itt erről szó sem lehetett. Talán ez volt a másik erénye az előadásnak, hogy „közösen lélegzett” végig a csapat, nem volt lazítás.

Abban nem vagyok biztos, hogy, aki nem ismeri, olvasta Gárcia Lorca drámáját, megérti-e a kényszerű bezártságban élő családtagok személyes gyötrelmein túl, a dráma további mondanivalóját. Így, egy értelmetlen eszme által teremtett kényszerhelyzetből születő lázadás biztos bukását, a valamiért való eszeveszett küzdelmet még az élet árán is, a három generációt képviselő nőalakok sajátos lelki rezdüléseit, stb.

Abban azonban biztos vagyok, hogy az előadás jó eséllyel kedvet csinál a dráma elolvasásához. Attól tartok könnyen lehet, hogy ma már sokakhoz csak így, ilyen „praktikán” keresztül juthat el Lorca.

Kiemelendő Székely László díszlete és Bodnár Enikő tervezte jelmez gazdagsága, mégis letisztult, egyszerű nagyszerűsége. Tudom, hogy a színházak küzdenek a pénztelenséggel, de szinte sokkoló számomra, hogy egyre többször csak a csupasz zsinórpadlást, vezetékhalmazt látok, maximum egy csörlőről felaggatott leplet, amiről képzeljem el, hogy az a sherwoodi erdő. Nem állítom, hogy a jó előadás ezt nem tudja velem feledtetni, de üdítő érzés, hogy nem kell feledni, valamibe esztétikailag is bele lehetett merülni, annak ellenére, hogy itt csak kiterjedésében, nem anyagában grandiózus a díszlet. Elnagyolt, ácsolt székek, koporsóként, házkapuként, asztalként, nászágyként egyaránt szolgáló díszletasztal. A pusztán kétszínű, fehér és fekete jelmezek tökéletesen fejezték ki a bezártság és a szabadság ellentétét.    

A VSZT második állomása számomra Ibsen Vadkacsája volt, a Veszprémi Petőfi Színház előadásában. Itt nem voltak a „hagyományostól eltérő ötletek”. Az előadás nem is vállalkozott többre, mint elmesélni Ibsen drámáját úgy, ahogy azt Ibsen megírta. Ezzel nem is lenne baj, nem ez volt az oka, hogy untatott.

A történet hétköznapi, hazugságunk egy zárt közösségben mikor hullik vissza a fejünkre. A darab morális kérdése: meddig lehet büntetlenül hazudni önmaguknak, környezetünknek lebukás nélkül, mennyire kell és érdemes mindenáron keresnünk és kimondanunk az igazságot.

Tudom szubjektív, de bármennyire is akartam, nézőként képtelen voltam elvonatkoztatni a „genetikától”, hogy a darab főhősét, Hjalmart játszó Haumann Mátéban, ne a szintén színész édesapját, Haumann Pétert lássam. Ugyanazok a szemvillanások, lengő kézmozdulatok, - számomra - színészi túlzások, ami sok, amikor a kevesebb is elég lenne.

Almási Sándor Gregerse már jobban megfogott, hiteles volt gyáva igazságkeresőként, megmutatta a figurája által fel nem ismert kisszerű aljasságot, amikor hősiesnek hit tette elől – az igazság mindenáron való feltárása Hedvig igazi apja személyéről - opportunista módon maga is a hazug tagadásba menekül.

Eperjes Károlyt régen láttam színpadon, de örömmel tapasztaltam, hogy politikai szerepvállalása forgószele, a vitathatatlan színészi tehetségét nem söpörte el. Az öreg Werle szerepében pontos, kimért alakítást nyújtott úgy hogy az ő korábbi botlása, erkölcsi bűne miatti hazugság súlyának megértése, még csak meg sem érintette karakterét.

Azt est meglepetése számomra Kéri Kitty volt, Gina Ekdalként. Sokat megélt, elfojtott érzelmű, bukott múltjával együtt is tiszta nő képét állította színpadra, aki vágyja végre a nyugalmat és a múlt árnyainak feledését. Színpadi jelenléte tette valamelyest izgalmassá az estét. Végig kettőség volt játékéban, együtt érzékeltetve a reményt a „megmenekülésre”, az elkerülhetetlen bukás biztos tudatával. Alakítása legemlékezetesebb pillanata volt, amikor halott lányán, Hedvigen elrendezi a ruhát, elvégezve egyetlen megmaradt anyai feladatát, az általa nagyon is felfogott „bűne” súlyának cipelésével.

Ebben a darabban is gazdag és szemet gyönyörködtető volt Horesnyi Balázs díszlete, s ami fontosabb, hatásosan támasztotta alá a darab cselekményét, sötét, masszív voltával, előre jelezve a drámai végkifejletet. A jelmezek egyszerűek, a karakterek jellemét tükrözőek voltak.

Azonban sem a funkcionális külső, sem a néhol kivillanó színészi kvalitás nem töltötte meg valós drámai tartalommal az előadást. Számomra a tragikum elmaradt, a gyermek Hedvig halála ellenére is, mert az előadás alapján természetes volt, hogy nincs bűn és bűnhődés, az ártatlan elbukik, a bűnösök tovább lépnek, erkölcsi folt nélkül, a maguk kisszerűségében. Arról már nem is szólva, hogy ennek az előadásnak a vadkacsa semmilyen szimbólumává nem vált. Azt hiszem ez végül is a darab rendezője, Guelmino Sándor rovására írandó, aki csak „elmeséltette” Ibsen darabját szereplőivel, az erkölcsi állásfoglalás megkövetelése nélkül.                    
  
A harmadik este újra felüdülést hozott, mind a darab, mind az azt bemutató társulat miatt. A Miskolci Nemzeti Színház Heinrich von Kleist: Az eltört korsó című játékát játszotta el. Érdeklődéssel vártam, hiszen az előző este látott darabban „megidézett” Haumann Péter legendás szerepe volt majdnem 20 éve a budapesti Katona József Színház színpadán. A darab története nem túl bonyolult, egy eltört korsó és áttételesen egy leány még meglévő, vagy elveszett ártatlansága körül forog, beágyazva ezt egy németalföldi bíróság felsőbb, revizori ellenőrzésébe.

Az előadás központi figurája Gáspár Tibor által alakított Ádám bíró, aki – mint az előadás menete során kiderül – mind bírónak, mind embernek csapnivaló. Ádám bíró vezette bíróság ellenőrzésére megérkezik Walter, törvényszéki tanácsos, aki a pénztár és az irattár ellenőrzése helyett, az élő napi bíráskodást tekintené meg elsőként. Ennek során kiderül, hogy a faluban ennek komoly akadálya van, maga a bíró, aki teljes érdektelensége folytán nem való a posztra, mert az igazságszolgáltatás utáni vágyánál sokkal erősebbek a női nem iránti vágyai, amit beöltött tiszte révén kíván megkaparintani. Gáspár Tibor Ádám bíróként egy „patás ördögöt” ábrázol, nemcsak jellemében, de külsejében is visszataszító figuraként, aki néha már általa is elhitt képtelen hazugságai révén tolja magát egyre mélyebbre, az őt végül is elnyelő örvénybe.

A bíró segítője, Sugár írnok – Kokics Péter játszotta – kiszolgálja gazdáját, hivatali felettesét, de az igazság „naiv” keresésével – úgy tűnik nagyon is tudatosan - minden cselekvésével előkészíti a bíró bukását, természetes következményeként a bírói szék általa való elfoglalására.

A bíróság előtt megjelennek a falu lakói, Márta asszony (Nádasy Erika), aki az eltört korsó gazdája és a szüzességében meggyalázott (?) leány, Éva (Czakó Julianna) anyja egy személyben. Márta asszony nem hagyja vélt igazát, s végig ez mozgatja a cselekményt. Darabbéli ellenfele Tuskó Vitus és fia Rupi – Szegedi Rezső és Rusznák András -, az előbbi az apa, az utóbbi Éva kedvese, jegyese, akik szintén harcolnak a saját igazukért. Mellettük pro és kontra felvonulnak a tanúk, akik szolgák, szomszédok.

Az est felfedezése, Nádasy Erika, mint vérbő Márta asszony. Az előadás alatt szinte végig jelen van, arc-és testjátékai esettanulmányok. Ahogy a cselekmény kibontakozik, eljut a nagyszájú közönségességtől a megbocsátó szeméremig. Ezt megelőzően soha nem láttam Nádasy Erikát színpadon, mégis végig az motoszkált a fejemben, hogy ismerem. A második felvonás végére rájöttem, hogy a sokszoros Tony-díjas, off-Broadway színésznő, Colleen Dewhurst elementáris színészi eszköztárát juttatta eszembe színpadi játéka, mimikája, nevetése.

Gáspár Tibor  – utána vagyunk a VSZT eredményhirdetésének - a legjobb férfi főszereplő díját kapta alakításárért. Nem állítom, hogy érdemtelenül, mert erőteljes alakítást nyújtott, de az én ítéletem nem irányába hajlott volna. A Vadkacsával ellentétben e darabnál koncepciózus rendezői jelenlétet éreztem, parádés ötletekkel. Szőcs Artúr rendező - színészként, rendezőként egyaránt - korábban is szerzett már nekem kellemes perceket. E színházi kettőssége érződött e darabon is. Gondolok itt Sugár írnok „kellék pótlására” hivatott krétarajzaira. Nemcsak rendezőként, de színészként is gondolkodott. Annak ellenére, hogy a darab németalföldi szerzőtől származik, az előadásnak volt egy kis commedia dell’ arte feelingje, ami kifejezetten javára vált. A díszletek és a jelmezek természetesen hatottak a színpadon, illeszkedtek a színműhöz, egy kivételtől eltekintve. Egy németalföldi egyes falubíróságon még csak véletlenül sincs nyolc főből álló esküdtbíróság, s a taláros, parókás statiszták – talán nézők - beültetése a színpad két oldalára semmit nem adott a darabhoz, sőt. A darabból végül is csak egy dolgot hiányoltam, nem tudtam meg, hogy Éva becsületén esett-e folt, vagy sem, csak azt, hogy a korsót bizony a bíró törte el.      

Az utoljára megnézett színdarabom a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, ugyancsak Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán íródott, Közellenség című darabja volt, zenés uszítás formájában. Az általam látott produkciók közül ezt a darabot ítéltem a legintenzívebb előadásnak. Megint csak egy olyan színpadi adaptációról beszélünk, ahol az élő zene – galérián végig jelen lévő, aktívan közreműködő öttagú zenekar – támogatta, erősítette a drámai hatást.

A színmű adaptáció, a már sokak által megírt Kolhaas Mihály lókereskedő története. Tömören összefoglalva egy németalföldi lókupec - saját magát és környezetét egyaránt elpusztító - igazságkeresésének története, két szép lova jogtalan elvétele miatt, a hatalom ellenében. Az olvasó, színházba járó ember ezt a történetet bizton ismeri, hiszen E. L. Doctorowtól Sütő Andrásig, s jelen darab írójáig, Tasnádi Istvánig sokan feldolgozták már. Miután az emberiség – évezredek óta - ismétli saját hibáit és nem tanul belőle, a darab örök igazságot hordoz, ami érvényes volt 400 éve és érvényes lesz talán 400 év múlva is. A jogot, igazságszolgáltatást minden rendszerben átitatja a nepotizmus, a korrupció, s végül is az egyén eljut oda, hogy a „maga módján” a joggal, törvénnyel szembefordulva próbál meg igazságot szerezni magának, aminek egyenes következménye, hogy maga is öntörvényűvé, törvényen kívülivé és igaztalanná válik, akár csak az a hatalmi, sokszor „pitiáner fogaskerék”, akit jogos igazában meg akart büntetni.

A zalaegerszegi előadásban a történet keretét Kolhaas Mihály két elvett lova, a Kanca és a Csődör meséje adja, a Csődör a gazdához, az emberhez ragaszkodó, sok mindent megbocsátó, megértő mesélő, míg a Kanca a számon kérő, a valós létet mindig az elvek fölé helyező, realista mesélő. A Kancát Madák Zsuzsanna, a Csödőrt Barsi Márton játszotta, mondanivalójuk nyomatékosításához az ének és a mozgás minden „rásegítését” kihasználva.

Az egyházzal összefonódó hatalom képviselői közül, a konfliktust kirobbantó várúr, Tronkai Vencelt alakító Mihály Pétert és a Várnagyát játszó Kiss Ernőt ítéltem kiemelésre méltónak, az előbbit a figurája otromba, arrogáns, mégis slemil voltának bemutatásáért, míg az utóbbit a hatalommal bíró ember nyers agressziója felvillantásáért.

Kolhaas Mihályt Farkas Ignác játszotta, sűrű, visszafojtott színpadi léttel, végig „keményen megvetett lábakon”, tűrve a megpróbáltatásokat. Színészi játéka révén egyértelmű volt, hogy a lókereskedőnek fel kell venni a harcot a hatalom ellenében, mert hiába is próbálta szép szóval, engedelmesen, a hatalomnak az egyén csak bliktri. Tragikusan szép pillanata volt alakításának, amikor rájött, hogy naivitása, a még mindig a jóban való hite miatt tőrbe csalták, ezért életével fizet.  Úgy gondolom, Farkas Ignác színművész bármely „fővárosi” színpadon megállná a helyét, mi fővárosiak vesztünk azzal, hogy nem kétmilliós budapesti, csak a hatvan ezres zalaegerszegi nézők látják őt rendszeresen.

A díszlet és a jelmez „szolgálta” az előadást, bár a gurulós jakuzzit, a monogramos típus-wellness köpenyeket tudtam volna mellőzni. Ezzel ellentétben remek megoldásnak tartottam a hatalom és Kolhaas Mihály verbuvált lázadói közti csatajelentek akként való megoldását, hogy a főszereplő egy rönkön tűzifát hasogatott. A zenei aláfestéssel akkor és ott visszaadta az öldöklés borzalmát.

Sztarenki Pál rendezésének számomra legnagyobb erénye az volt, hogy nézőként gondolkodó felnőttként kezelt, bízott bennem, a nézőben annyira, hogy ha van, megértem a múlt és a mai közélet, társadalmi lét és moralitás, vagy immoralitás párhuzamát. Nem kellett „Egy a tábor, egy a zászló” szlogen, focistadionba játszódó jelenetsor, a szájból rendre kicsapó nyelv, hogy értsem, Kolhaas Mihály sorsa és egy mai magyar polgár valós gondolatai, érzelmei közötti lehetséges kapcsolatot, hogy az ember a hatalom kiszolgáltatott játékszere.

Az előadás fekete-fehér, naturalisztikus filmkockák kivetítésével zárul, mintha a Kanca és a Csődör vágóhídon való „kivégzésével”, ami végképp értelmetlenné teszi Kolhaas Mihály és családja, udvarnépe pusztulását. Ennek hatására a néző, magam is „halálos ütést kapott” áldozatként jöttem ki nézőtérről. 

Megjelent: 795 alkalommal Utoljára frissítve: vasárnap, 09 szeptember 2018 15:55
Tovább a kategóriában: A nagy füzet »