Iza színházban járt - Manon Lescaut (Salzburg - 2016)
szombat, 13 augusztus 2016 12:12

Manon Lescaut (Salzburg - 2016)

Értékelés:
(39 szavazat)

Az utolsó díva

(Salzburg – Grosses Festspielhaus - Puccini: Mannon Lescaut (operakoncert) – 2016. augusztus 7.-i előadás)

Másodszorra csapott be Salzburg. Először tavaly. A Trubadúrra 2014 decemberében Luna grófnak ígérte Domingot, majd augusztusban kiderült Artur Rucinski lép fel helyette. Aztán 2015 decemberében Puccini Manon Lescaut-ja operaelőadásnak indult, de idén augusztusra operakoncert lett. Sem tavaly, sem idén nem rázott meg különösebben a változás, mert Leonora és Manon Anna Netrebko maradt.
 


Salzburgban operát nézni mindig izgalmas. Nagy az elvárás, nagy a kihívás és úgy általában kegyetlen a közönség. Elképesztő ötletek és meghökkentő előadások. Don Giovanni, mintha pedofil élőképekkel, Leonora múzeumi teremőrként, Hamupipőke kínai gyorsbüfé mosogatójaként. Kísérletezhetnek persze, mert a salzburgi színpadra csábított „hangok” sokat elbírnak.

Netrebkot élőben hallani, látni először, varázslatos volt. Tagadhatatlanul „nagy” hang, valami egészen egyedülálló színpadi kisugárzással. Mit lehetett erre mondani, mint Higgins Elizá-nak, once again. 

Pedig riasztó előjelek érkeztek. Nem értettem, hogy egy olyan operaénekes, aki hangjából, alapszemélyiségéből simán a csúcson van, miért akar celeb lenni? (Biztos az én hibám, de egy előadóművészből az érdekel, amit a színpadon produkál, nem az, ahogy lazít a nappalijában, vagy vásárolgat, kutyás-e, vagy a macskát szereti.) Netrebko decemberben – elképesztő sajtófelhajtás mellett - hófehér lovas kocsin „férjül vette” Yusiv Eyvazov azerbajdzsán tenoristát, s egészen új fejezetet nyitott karrierjében. Lassan már a konyhájába is lehet jegyet venni, megnézni, hogy Yusiv bevásárolt a BILLA-ban, ő pedig remek stroganoff-ot csinált. Eközben persze egy tulajdonsága változatlan, az A-listás operaénekesi minőség. 

Igen, láttam a Mezzo-n Netrebko erotikus Manonját, egy szál hálóingben. Ez az idő elmúlt. Netrebko megasszonyosodott, bár bájából mit sem veszített. Hangja maradt a régi, de a lí­rai szop­ránja kapott egy vaskos drá­maiságot.

Az énekesnő egy disney-i hercegnőt megszégyenítő estélyiben érkezett a színpadra, s úgy is viselkedett a koncert első részében, mint egy szarkazmussal átitatott Hófehérke. Okos nő, van öniró­niája, já­ték­in­tel­li­gen­ci­ája, pontosan tudja, hogy „magamat kinevetem, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűrőm el”. Az ötödik X felé eljátszotta, hogy milyen ­már, hogy 16 éves Manont kell énekelnem, de ez a Puccini már csak ilyen, ebben a korban lehet abszolválni tökéletesen, a kottájában lévő hangokat. Aztán a második részre megérkezett a nagybetűs nő, aki már tudja mit jelent ékszerei elvesztése, s nagyon is szintetizál, amikor választani kell a szerelem és a jólét között. Operakoncert volt ugyan, de az énekesnő karaktert formált, Manon Lescaut hús-vér, érző ember volt, nemcsak egy csillogó szoprán hang.

Netrebko nemcsak kiváló énekesi képességekkel bír, talán prózai színpadon is megállná a helyét. Ösztönösen érzi, tudja miből mennyit, mikor kell még pajkosan visszanézni az ajtóból, kislányosan elszaladni, vagy éppen – ha lehet - némán kivárni. Pontosan tudja azt is, mi áll még jól neki a színpadon, meddig mehet el a mórikálásban, mikor csap a báj geilbe. Azonnal kontrollál minden nézői visszajelzést, ha megérzi, hogy lankad a figyelem, pillanatok alatt tud ritmust váltani. Hangja még mindig tökéletes, könnyedén megbirkózott Manon technikai követelményeivel, az éneklés magától jött, nem akadályozta az „alakításban”. Parádés volt a második felvonás Ékszer-áriája, majd Manon halála, állva, mint a fák. 

Az estén Netrebko udvartartásával sem akadtak gondok. Talán csak a Lescaut éneklő Armando Pina volt egy hajszállal gyengébb ezen az estén a többieknél, ami a második felvonás szoprán-tenor-bariton hármasa közben - amikor is kiderül, hogy Geronte feljelentette Manont, mint prostituáltat és hamarosan száműzik – kicsit zavaró volt. Ellenben a Geronte-t szerepében fellépő Carlos Chausson, a nagyon jók közül is kiemelkedő produkciót nyújtott. Magyar operista is állt a színpadon, Vörös Szilvia lépett fel a Muzsikus szerepében, szépen teljesített.

Yusiv Eyvazov Des Grieux-t énekelte, Manon fiatal szerelmesét. Több szempontból érdekes választás volt. Minden cikizés nélkül, előbb hinném, hogy az azerbajdzsán birkózó-válogatott tagja, mint hőstenor. Ráadásként olyan „jelmezt” sikerült ráadni, ami értelmezhetetlen volt, csak a felöltője zsebe akkora volt, mint a többiek frakk felsője, mert rajta kívül minden férfi szereplő fekete frakkban, vagy hosszú, mai szabású felöltőben volt. Kabátja anyaga nehéz, brokátszerű, tele ezüstös díszítéssel. Abszolút érthetővé vált, miért a koncertfeldolgozás, nem bírta volna el a látvány Des Grieux-ként az énekest, egy hagyományos előadásban. Eyvazovban semmi ifjonti, kisfiús nincs, ráadásul az első részben elég mechanikus volt, csak lenyomta a te­nor-szólamokat. Kicsit úgy tűnt az élet bekavart a színpadra, a privát ember, a férj, teret engedett a felesége csillogásának. Az első felvonás Manon és Des Grieux kettőse bágyadt volt részéről, ahogy a fő tenor ária is ("Manon Lescaut mi chiamo..."). Aztán a második részre megérkezett a hősszerelmes és a hang. Manon és Des Grieux kettőse a „börtön ablakában”, majd a menekülés és Manont elveszése miatti énekszólamai meggyőzőek voltak, egy igazán nagy énekeshez méltóak.

A koncert végére megértettem, hogy Yusiv Eyvazovban benne van a potenciál, hangszíne, énektechnikája, színpadi előadásmódja már a csúcsot ostromolja. Pavarotti halott, Domingo – talán - túlélési énekes, Carreras visszavonul, Vargas, Alagna, Cura túl az 50-enen, ráadásként José Cura inkább már karmesterkedik. Yusiv Eyvazov még nincs 40 éves.

Ekkor döbbentem rá, a kozák ősöktől származó Anna Netrebko (vagy/és menedzsmentje) még annál is okosabb, mint hittem. Nem celebesedik, hanem építi az „utolsó díva” státuszát.

Vannak tehetséges és/vagy szép operaénekesnők, de Callas óta üres a díva-trón. Senkiben nem volt és nincs meg az a plusz, ami ahhoz kell, hogy még életében egy, a szó igazi értelmében vett legenda legyen, ne csak egy csodás hang. Anna Netrebko-ban megvan a kül-és belbecs egyaránt, plusz az akarás, a vele született kedvesség és báj. Csak fel kell építenie a „saját történelmét”, lehetőleg nem egy Arival, aki majd megszakasztja a szívét. 

Netrebko megtalálta az ő Des Grieux-jét, akiből bárkit faraghat, ahogy azt teszi is két éve. Yusiv Eyvazov küldetése, hogy Netrebko még jobban csilloghasson mellette. (Persze arra vigyázott, hogy minőségi Des Grieux álljon az oldalán.) Az énekesnő tudja, kell az illúzió, a „körítés” az őt éltető, éljenző közönségnek. Ahhoz, hogy élhesse nyugodtan az életét, el kell árasztania a Facebook-ot, a Twitter-t, az Instangram-ot önmagától, a reggeli és vacsora képekkel, a kikapcsolódás állomásaival, a cipővásárlással, a kutya első trimmelésével. Annyit ad, hogy abba a hírekre éhes rajongótábora belefullad.

Anna pedig emelkedik a piedesztálon egyre magasabbra, ha még hangja bírja és csillog kicsit – amire szintén okosan vigyáz -, ő lehet „a díva”, akit egyként fog az utókor emlegetni Callassal. Mindene megvan hozzá, ami Callasnak volt. Egzotikus szülőhely, küzdelmes pályakezdés – a Bolsojban takarított növendék korában -, egyedülálló hangi adottságok, kívülről nézve izgalmas szerelemi élet. Netrebko ráadása még, a hatalmas orosz lelke és az évek alatt mit sem kopó, 100 karátos, mindig őszintének tűnő mosolya.  

Az este ugyan sokszereplős operakoncert volt, de csak azért, hogy Anna Netrebko beragyoghassa a Grosses Festspielhaust, újabb téglát rakva legendáriuma talapzatába. Amit cserébe adott, olyan előadás, ami hangban, színpadi játékban biztos, hogy élete TOP 10-ben benne van.    

Megjelent: 1768 alkalommal
Tovább a kategóriában: Zubin Metha (Salzburg - 2016) »