Iza színházban járt - „Pillangóhatás”- egy rendhagyó születésnapi köszöntő
csütörtök, 25 augusztus 2016 08:27

„Pillangóhatás”- egy rendhagyó születésnapi köszöntő

Értékelés:
(68 szavazat)


"Egy szög miatt a patkó elveszett;
A patkó miatt a ló elveszett;
A ló miatt a lovas elveszett;
A lovas miatt a csata elveszett;
A csata miatt az ország elveszett!"


Edward Lorenz meteorológiai szimulációja óta tudjuk, hogy egyszerű formulákkal is lehetséges bonyolult folyamatok leírása, "ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt Pekingben, akkor abból esetleg egy hónap múlva New Yorkban hatalmas viharrendszer támadhat". Az emberi elmének bármily csodálatos, előrevetítve felfoghatatlan, hogy egy tettnek, történésnek milyen következményei lehetnek a jövőben.

Vári Éva a "pillangóhatás" nagymestere.

Nem mondom, hogy színházbajáró emberként nem néztem korábban színpadon Vári Évát, de meglátni csak 2015. május 22-én láttam meg, az utolsó Piaf-estjén. Azt, hogy Vári Éva előadása ezen a napon - közel 30 év „szolgálat” után, búcsúzva művészi pályája egyik ikonikus szerepétől - miért volt katartikus, megértettem. Azt, hogy én mitől váltam éppen akkor és ott tehetséges nézővé és nyitottá arra, ami addig különösebben nem érintett meg, lehet még ma sem  értem. Ezen az estén olyan intellektuális élményben volt részem, ami szemvillanás alatt megváltoztatta az addigi gondolkodásomat, saját életem alakításához való viszonyomat. Kivételes pillanat volt, azt hiszem soha többé nem történhet meg, hogy színházban, színpadon elhangzó szavak ilyen intenzíven beköltözzenek a gondolataimba, hogy egy színész „szárnyrebbenésével vihart kavarjon". (Jó, hajdan játszotta Arielt, voltak előtanulmányok.)

Ma már tudom, olyan művészember állt ott, akinek tehetsége, önjogú emberi kisugárzása messze túlnő bármely színpad deszkáin. Akkor és ott képes volt arra, hogy szuggesztív gondolatközvetítésével, színpadi jelenlétével elhitesse velem, most vagy soha. Mondatai, mint felhívások rádöbbentettek, a világon semmi sem olyan fontos, mint az, ha majd az út végén visszanézek, ki tudjam mondani kétség nélkül, „nem bánok semmit sem”. Megfejthetetlen miért, de valóban a színésznő „üzenete” miatt határoztam úgy, hogy beiratkozom a Színház-és Filmművészeti Egyetem színikritikus képzésére, mert már nem volt elég, hogy színház után elvitatkozgassak a látottakról, írni is akartam az élményekről. Elvégeztem, továbbléptem, mert már az sem volt elég, hogy írogatok róla, már színházi-blogot is akartam. Majd egy évre rá meglett. De már innen is messzebbre nézek, már színházat is akarok. És persze nemcsak akargatom azt a színházat, úgy tűnik meg is valósul a vágy. 

Vári Éva bemutatóinak száma a 200-hoz közelít, de eddigi vakságom okán elveszett még az a 15-20 év is pályájából, aminek közvetlen tanúja lehettem volna. Csak töredékét pótolhatom be az előadásoknak felvételről, amelyek javarészt rossz minőségű, egykamerás felvételek. És még így is lenyűgöznek, az élő, megismételhetetlen színházi este varázsa nélkül. Pedig az M3-on bármennyire is akarom, jóformán képtelen vagyok végignézni a régi színházi előadásokat, halottak és többségük csak eluntat.   
 
Tudom, hogy egy színész nem bújhat ki a saját bőréből, gesztusai, nem pejoratív értelemben vett modorossága megmarad, hiszen ő X vagy Y, aki valaki mássá válik két óra erejéig. Tudom azt is, hogy lehet szeretni Latabár Kálmánt, amiért mindig Latyi, vagy John Wayne-t, mert ő mindig, minden szerepében a cowboy. De vannak olyan művészemberek, akik képesek „nem kilátszani a szerep mögül”, még ha kevesen is, Vári Éva éppen ilyen. 

Ő olyan előadóművész, aki szinte teljesen feladja önmagát – ahogy mondani szokta – testét, lelkét hozzátöri a játszott figurához. Ha ő színpadra lép, a karakter lép a színpadra, nem Vári Éva. Kétség nélkül elhiszem neki, hogy unatkozó angol munkásfeleség, lelkész özvegye, magyar kisnyugdíjas a Kádár-korszakból, ukrán holokauszt túlélő, a rendszerváltás proli kárvallottja, vagy éppen díva. (Azt, hogy ő Edith Piaf érdekes mód nem hittem el, mert sokkal több volt, mint az „évszázad hangja”, piafabb volt Piafnál, a dalok róla szóltak, „váriévásak” lettek, Piaf csak másodlagos volt, a színésznő volt az érdekesebb.)

Lehet sokaknak - e szerepében még felvételről is valóban csodálatos - Sulyok Mária Orbánné, nekem örökre Vári Éva. Nem hiszem, hogy volt színésznő rajta kívül, akinek eszébe jutott, hogy a halálra készülve – az írói utasítás szerint, ágyra fekve, újságpapírt téve a cipője alá -, még kicsit beleolvasson a hírekbe. A pórusaiban volt a szerep. Spiró György Kvartettjének Feleségét sem tudom mással hitelesebben elképzelni. Mintha csak ő tudna „hűteni a mélyben” és úgy megenni a harmadszorra melegített mákos tésztát, hogy az ember úgy érezze, na most van vége mindennek. Shirley Valentine-ként a szomszédasszony, nem is színházban vagyunk, dumcsin az előkertben.

Martin Sherman nem neki írta Rose-t, mégis ha ő leül mesélni ennek az asszonynak a történetét, elhiszem, hogy Rose-t hallgatom. Csehov Arkagyinája nálam már csak mindig azt énekli, „ja ne hocsú nicsevó”,  míg Vargas Llosa megkérgesült női figurái úgy jelennek meg képzeletemben, ahogy Vári Éva Zsugorit színre vitte. Keringőzni és tangózni pedig csak úgy szabad már a színpadon, ahogy ő és Kulka János tette.

Mindig elcsodálkozom amikor látom, képes egy sokszereplős darabot egymaga átmozgatni. Ehhez nem elég, hogy született, ösztönös tehetség, az is kell, hogy partnerei bízzanak benne és elismerjék. Ebben sincs hiba. Az elmúlt évben többször tanúja voltam, hogyan ment meg egy befulladt színházi estét azzal, hogy isten igazából bedobja magát, levezényli azt egyedül is ha kell.

Nekem mégis akkor lenyűgöző, amikor partner nélkül, "magányosan" áll a színpadon. A színpadi szólót neki találták ki. Ő az a színész, akiről Peter Brook szólt: „Egy ember mozdulatlanul áll a színpadon, és magára vonja a figyelmünket. A másiknak nem sikerül ugyanez. Nekem csak ez a különbség számít. Mi ez a különbség? Mit jelent kémiailag, pszichikailag, fizikailag? A sztár kézjegyét? Egyéniséget? Nem. Ez így túl egyszerű lenne. Nem ez a válasz. Nem tudom, mi a válasz. De azt tudom, hogy itt, az előbbi kérdésre adott válaszban találhatjuk meg egész művészetünk kiindulópontját.”

Hatalmas különbség van a való élet és a színház között. De Vári Éva különlegessége abban rejlik, hogy az „ő színháza” maga az élet, arra a két órára eltűnik a különbség a valóság és a fikció között, a színház lesz az élet.

Amennyire a színésznővel készült interjúk alapján visszatekinthettem a pályájára, ő civilként is ösztönös játékos és a normalitás határáig őszinte, nyílt. Morális tartása, világnézete megkérdőjelezhetetlen, nem hajlik, vele nem fordult elő, mint oly sok pályatársával, hogy egy lehetőségért, szerepért átlépte volna a saját magának szabott erkölcsi, emberi normákat, s hirtelen Hendrik Höfgenné vált.

Sajnálom, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy a vele készült sok tucat interjú során hány riporter volt igazán kíváncsi valós személyiségére, aktuális gondolataira életről, világról, s lépett túl a felszínes, állandóan ismételt kérdéseken. Kár, igazi bölcselőnek tűnik.

Leszögezem, nem vagyok Vári Éva rajongója, mert ez a nézői attitűd hiányzik belőlem, s nem tapsolok neki sem elvtelenül, ha néhanapján nem nyűgöz le. Azonban színházi jelenlétével, emberi megnyilatkozásaival kivívta a feltétel nélküli nagyrabecsülésemet és kíváncsiságomat újabb és újabb színpadra lépése iránt.

A "pillangóhatás "óhatatlanul új embereket sodort az életembe. Érdekes, színes egyéniségeket, sokuktól kaptam valamit az elmúlt évben, amitől több lettem. Egy éve nem hittem volna, hogy Szegvári Menyhérttel, a Pécsi Nemzeti Színház és az Egri Gárdonyi Géza Színház rendezőjével, aki sokat dolgozott Vári Évával, chatelgetni fogok színházról, irodalomról. Ő vitte színre a színésznővel – többek között - a Shirley Valentine-t, A tetovált rózsát, a Cigánykereket, a Piaf-ot. Művelt, jó tollú, írásaiban a lényeget mindig halálpontosan megragadó színházi embert ismertem meg személyében, akinek ráadásul még - csípős (!) - humora is van. Felkeltette érdeklődésemet a Pécsi Nemzeti Színház „boldog (nyolcvanas) évei iránt”, írásaival ő inspirált valami új projektre, amire nem gondoltam még pár hónappal ezelőtt. Köszönöm ezt Vári Évának és persze Szegvári Menyhértnek is.

Tavalyi önmagam még biztos nem írt volna ilyesféle köszöntöt, de magam is megváltoztam és a sors - a maga módján - jelzett. Kedves színészem Kulka János. A színházi blog-oldal elindítása után, jegyet vettem az összes futó darabjára, mert róla is szerettem volna írni, de nem a tavalyi bemutatók emlékeiből, hanem friss élmények alapján. Aztán kiderült, várnom kell az új impulzusokra. Türelemmel várok.

De vannak dolgok az életben, amivel többé nem várok. Ezért született ez a rendhagyó születésnapi köszöntő. Ma van Vári Éva születésnapja. 

Én, ha módomban állna, megajándékoznám a mai napon. Tudom, hogy a színésznő minden díjat megkapott, amit magyar színész megkaphat, mind hivatalos, állami helyről, mind a közönségtől. Azonban Vári Éva elsősorban színházi színésznő, s lehet ő cseppet sem, de én hiányolom a színikritikusok életműdíját. Ez már eddigi színpadi munkája révén is feltétlenül kijár neki. Ha arra gondolok mit írt Koltai Tamás Seraphinájáról, Szűcs Katalin Ágnes – a Színházi Kritikusok Céhének volt elnöke - Orbánnéjáról, Csáki Judit Rose-áról, Stuber Andrea – a Színházi Kritikusok Céhének jelenlegi elnöke -, Bóta Gábor pedig egyenesen minden alakításáról, nem is értem hogyan maradhatott el eddig. Várom, hogy meglegyen! 

Köszönöm Vári Évának a "szárnyrebbenést", ezáltal a sok új ismeretet, élményt, ismerőst, de főleg azt, hogy megmutatta, a „sors útja végtelenbe visz”.

Isten éltesse !

(Véner Orsolya felvétele)

Megjelent: 1590 alkalommal