Iza színházban járt - Aranytó
szerda, 24 február 2016 02:12

Aranytó

Értékelés:
(76 szavazat)

Aki nem hal meg idejében, az bizony megöregszik

(Orlai Produkciós Iroda - Belvárosi Színház - Aranytó – 2016. február 24.-i előadás)

75 évesen az ember nem éppen középkorú, 80 évesnek lenni kétszer olyan fos, mint 40 évesnek. Valahogy ezek a mondatok ragadtak meg emlékezetemben az Aranytó esti előadásán. Benedek Miklós - a férfi főszereplő – úgy jellemezte a darabot, hogy az nem egy gatyaletolós vígjáték. Lehet, de nem is szívfájdító tragédia, „csak” egy elgondolkodtató történet az öregségről.

Az Aranytóban minden megvan, ami egy eladható, sikeres színdarabhoz szükséges, idilli környezet, humor, irónia, harag és megbocsátás, kacérkodás az elmúlás gondolatával. Egy hetvenes házaspár, Ethel és Norman Thayer – talán – utolsó nyarát meséli el a történet. A házaspár ezen a nyáron is, ahogy közel 40 éve, tóparti házukban vakációzik, s végre megoldódni látszik egyetlen lányuk, Chelsea élete, egy nem túl bonyolult férfi oldalán. Az új vej egy kamasz fiúval érkezik a kapcsolatba, aki az élnivágyást hozza el a depressziós Norman számára, ezzel kicsit boldoggá téve Ethelt is, akinek élete már csak a férjéért való egész napos aggódásból áll.

Ernest Thompson történetével nincs is baj, húsvér emberekről és hétköznapi problémákról szól, leginkább az öregkor buktatóiról. Még csak nem is az öregség naturalisztikus valójában, hanem szépen, csak karcolgatva a felszínt, az elgyöngülés, a kiszolgáltatottság, a leépülés közelgő rémét. (Persze másképp érti, éli meg ezt a néző, ha még ereje teljében 50 alatt van, vagy ha már túl van a 60., vagy 70. életévén.)

A magyar közönség előtt nem ismeretlen a darab. Az 1980-as évek elején Hollywoodban Jane Fonda apjával, Henryvel és Katherine Hepburn főszereplésével már filmre vitte, az Oscar díjig meg sem állva. Magyarországon pedig egy igazi „színpadi aranypár” Tolnay Klári és Mensáros László játszotta. Nem sok értelme lenne az összehasonlításnak, mert az Orlai Produkció esetében nagyon mások a kondíciók.

Gálffi László rendezőként úgy állította színre a darabot, ahogy azt az író vélhetően papírra vetette, nem akart semmit a nézőknek erőszakosan megmagyarázni, csak megmutatni az öregkor egy-egy megmosolyogni való, vagy éppen szívszorító pillanatát. Ehhez Tordai Hajnal jelmeztervező és Csanádi Judit díszlettervező méltó partnere volt, kellemes a színpadkép, természetesek, autentikusak a színpadi ruhák. Zöldi Gergely fordítása bennem most hagyott némi kivetnivalót maga után. Valószerűtlen volt, hogy két 70 éven felüli ember becéző, megszólító szava egymáshoz a majom lenne. (A filmen például öreg bikának szólítja Ethel Normant, ami azért más árnyalattal bír.)

A házaspárt Vári Éva és Benedek Miklós alakította. Lányukat Bertalan Ági, a leendő vejt Vasvári Csaba, míg a Norman életét utoljára megszínesítő kiskamaszt – a tegnapi estén - Szekeres Máté. Számomra a szereposztással kezdődtek a bajok. A produkcióban a színész-válogatott nem „egy csapatban” játszik. A kamaszszereplő persze abszolút a helyén van.

Az a tény, hogy Vári Éva színpadra lépett, nekem azonnal a megnézendő kategóriába sorolta a darabot még tavaly nyáron, a szentendrei bemutatón. Finoman szólva is nagy csalódás volt az előadás. Persze Vári Évának nálam mindig van szépítésre lehetősége, igaz eddig még sohasem játszotta ki, "a felejtés érdekében kötelezően ismétlendő" kártyát. Elolvastam a megjelenő kritikákat, hátha csak nekem voltak nagyok az elvárásaim, de nem. Stuber Andrea – Színházi Kritikusok Céhének elnöke - blogjában azt írta, hogy Bertalan Ágit és Vasvári Csabát lehet magasság alapján választhatták ki a darabhoz. Csáki Judit a Revizor.hu-n kizárta, hogy ennek a két embernek ilyen lánya legyen. Alapvetően igazuk van.

Szóval újráztam tegnap este, mert az nem lehet, hogy az a darab, amiben Vári Éva a színpadon áll, ne álljon össze. Jóleső érzéssel láttam, hogy hihetetlen mértékben változott, javult az előadás. Húztak a szövegből, lerövidítve a darabot, szünet nélkül játsszák, új poénok kerültek be, módosultak a jelenet-beállítások, a szereplők állóképszerűen, elsötétítve színen maradtak, ha éppen nem játszottak, s ez pörgősebbé, érdekesebbé tette az előadást.

Ami nem változott, az a két főszereplő partneri kapcsolata, viszonyulásuk egymáshoz, a darabhoz. Benedek Miklós és Vári Éva a Nagy négyesben – szintén Gálffi László rendezte Orlai Produkció - briliáns partnerek, ami ott remekül működik, itt még mindig csak kialakulóban volt. A nagy négyes utolsó jelentben Vári Éva – csípőprotézis műtétre váró dívaként – hátrahanyatlik, nem billen, dől, mert pontosan tudja Benedek Miklós ott áll mögötte és megtartja. Tehát nem a partnerséggel lehet a bibi.

A színésznő megfeszült, hogy valahogy színre vigye egyedül (?) azt az alap mondanivalót, hogy ez a két ember 50 éve annyira szereti egymást, hogy egy anya még a gyerekét is háttérbe szorította ezért a szerelemért. Nehéz ezt úgy ábrázolni, érzékeltetni, hogy a férj a szeretet nő érintésétől is ledermed, különösen olyan kísérőmondatok mellett, hogy még mindig milyen jó nőnek tartja és mennyire szereti. Benedek Miklós játéka (testbeszéde) teljesen hiteltelenné tette - még mindig - az általa mondott szöveget. Úgy gondolom, a két színész darab-és karakterértelmezésében alapvető különbség lehet, amit nem sikerült még összecsiszolni.

Ebben az előadásban a depis Normannak, Benedek Miklósnak jutottak a jól adagolt poénok, ami mellé a Hippolyt a lakáj eljátszása óta bevált tartását és hanghordozását adta. Ennyi, biztosra ment, talán csak az utolsó jelenetben mutatott a szokott rutinjától eltérőt, „visszatérve a halálból”. (Finoman szólva is egy érdekes jelenetsor, hogy a földről feltápászkodni is alig bíró Norman, csak úgy felkapja és megpörgeti feleségét, amikor 5 perccel azelőtt összeesett egy porcelános doboz kicipelésétől is.)

Vele szemben Vári Éva maga a természetesség, két órán keresztül alapból volt a 69 éves Ethel, aki férje fizikai és lelki leépülését rettegve figyelte. Arcjátéka, állandóan készenlétben lévő, rebbenő tekintete, mindig rosszra készülő, aggodalmat sugárzó testtartása, vibrálása egyetlen percre sem lazított. És igen, megpróbálta a lehetetlent, „kapcsolatba kerülni” színpadi partnerével, így fél év elteltével néha még csatát is nyert Normannél, egy gyengéd mozdulat eltűrésének erejéig. (Sokkal jobban járt Elmerrel, gyerekkori néger babájával, jobb partnerének tűnt, igaz, nem beszélt.)

Van az előadásnak egy katartikus jelenete. A szívbeteg férj rosszul lesz, elterül a földön, felesége kétségbeesetten keresi szívgyógyszerét. Amíg Norman magához tér a nitromint hatására, Ethel szembenéz az elmúlással. Ez a jelenet már Szentendrén is „megvolt” Vári Évának, de a jelenlegi állás szerint tökélyre vitte. Hangja, tekintete, lemondó mosolya hideglelősen életszagú, nem játék, teljességgel valóságos. Ezért a pár percért érdemes megnézni a még mindig kicsit döcögő előadást. Megrázó nézni a színésznő találkozását a halállal, majd látni a megkönnyebbülést, hogy végül is not dark yet, de ha mégis…..

Az előadás után elgondolkodhatunk, Ethel akarok-e lenni, vagy Norman. Próbálom megőrizni lelki és fizikai kondícióm, tudomásul venni az idő megállíthatatlan múlását, s megtalálni minden napban a továbblendítő feladatot, a napi kis örömöt, akár egy szamócaszedésben. Avagy Norman leszek, az elmúlás fizikai félelmével magamba fordulva, s ha az öregedés okozta változások megnyomorítják életemet, én is igyekszem-e megnehezíteni a környezetem életét.

Ha megérem ezt a kort, én olyan "váriévás" Ethel szeretnék lenni, s merni úgy szembe nézni a halállal, ahogy azt a színésznő tette.

(A fénykép Toldy Miklós felvétele.)

Megjelent: 2145 alkalommal
Tovább a kategóriában: Vihar »