A Vihar története, akár egy mese. A tragikomédiában Prospero, Milánó elárult és trónfosztott hercege leányával, Mirandával számkivetett egy lakatlan szigeten. A száműzetésben Prospero igazi társai könyvei, amit hű embere rejtett elűzetésekor ura csónakjába. Mit tehet egy sértett, amúgy is melankolikus uralkodó, aki a civilizációból érkezett? Olvas, tanul és megszokásból, vagy a túlélésért "udvart" állít fel, mert palotából érkezett, enélkül nincs élet számára, még itt, az isten háta mögött sem. Kecsesebb, bumfordibb tündérek, szellemek szolgálják, teljesítik kívánságait, akárcsak hajdanán alattvalói. Egy nap Prospero tengeri vihart kavartat főtündérével, Ariellel, hogy a sziget körüli ribillió partra vesse öccsét, Antoniot, trónja bitorlóját. Antonio kíséretében van Nápoly királya, Alonso és annak udvartartása. Antonio és Alonso jelenleg szövetségesek, így Prospero ellenségei. Kezdetét veheti az elűzött uralkodó revánsa.

A darabhoz Bagossy Levente szinte csak jelzésszerű díszletet állított színpadra, ha volt is néha egy-egy nagyobb díszletelem a színen (példának okáért egy kinyitható barokk színpad, egy ária erejéig), az csak annak érzékeltetésére szolgált, hogy lám milyen sivár is a szín, hiszen egy színházi próbán vagyunk.

Az est nyitányaként Gálffi László, mint rendező lépett ki a színpadra. Ő volt Prospero, vállán bársonyfüggöny, mint palást, és/vagy varázsköpeny, kezében székláb, hatalma jelképei. A színházban a rendező az úr, s ha sikeres az előadás, varázsló is. Prospero szigete ezen az estén a színpad volt, segítői a kellékesek, rendezői széke, vagy trónusa egy háromlábú ülőalkalmatosság, amin sokan próbáltak megülni az est folyamán, de az az istenért sem sikerült senkinek. Prospero olyan volt kicsit, mint Gandalf, rezignált, magának való, szeszélyes, távolról szeretett vezényelni. Fel-fellobbant a hercegben a száműzetése miatti sértettség és a bosszúvágy, de ezt az érzést rendre elnyomta bölcsessége és eredendő emberi jósága. Prospero ha büntetett is, azt következetes tanítóként tette, lányával és "alattvalóival" is ekként bánt, érződött jellemén a szellemi és erkölcsi nagyság. Ez a Prospero leányát még mindig gyermekként kezelte, holott érett nő volt, óvódásként fújatta orrát zsebkendőjébe, míg Ariellel, főtündérével szeretettel évődött, bár érzékeltette ki az úr.

Miranda karaktere tiszta és naiv volt, semmit nem tudott a szigeten kívüli világról. Neki az egész világ a tündérekkel, szellemekkel benépesített sziget és persze apja volt. Ész nélkül belehabarodott az első férfiba, aki odavetődött és szebb volt a szolgálójuknál, Calibannál. Miranda nem viselkedett konvencionálisan, nem volt a szabályok rabja. Talán a leány ártatlansága, mégis gyakorlatias, farmerleányhoz illő életszemlélete voltak azok a tulajdonságai, amelyek azonnal szerelemre lobbantották Nápoly urának fiát, a tengeri viharban szigetre sodródott Ferdinánd herceget. Melyik férfi hiúságát ne legyezné, ha küllemét magasztalnák és még a hagyományos férfimunkát is örömmel végeznék helyette, hogy a széltől is óvják. Ferdinánd nem volt málé, de nem is volt túl ambiciózus, kicsit hasonlított Prosperohoz, olyan filozofikus hercegfi, itt szigeten elveszettnek tűnt. Az uralkodó várományos azonnal elfogadta a leány "szolgálatát", s minden különösebb hűhó nélkül viszontszerette. A fiatalok egymásra találáshoz lehet nem is kellett Prospero ármánya a találkozásra, ment volna az magától is, egymásnak valók voltak. A szerelmeseket Prohászka Fanni és Szabó Sebestyén László e.h-k játszották az estén.

A színmű gonosz karaktereit a hajótörést szenvedett hercegek személyesítették meg. Alonsóként, Nápoly hercegeként Gyabronka József állt színpadon, aki csak a viharban eltűnt, s halottnak vélt Ferdinánd fiát siratta. Nehéz volt elhinni, hogy ez a férfi szövetkezett volna a száműzött herceg ellen. Prospero öccsének, a trónbitorló Antoniónak (Debreczeny Csaba) azonban minden lélegzetvétele métely volt. Antoniot már nem elégíttette ki Milánó trónja, Nápolyt is akarta. Ehhez persze szövetségest kellett keresnie, amit gyorsan meg is talált a nápolyi udvarban, Alonso öccse személyében. A történelem ismételni látszott önmagát, a kisebb fiú bátyja jussát akarta. Ficza István által megszemélyesített Sebastian, egy kölyökkutyaszerű, kezdő trónbitorló volt. Fel sem merült benne a trónfosztás, de ahogy a véreb Antonio megmutatta neki az utat, szagot fogott, kedvet kapott. 

Alonso udvartartása ugyancsak szigeten rekedt a hajótörés után. Így Gonzalo, tanácsadója, akit Darvas Ferenc zeneszerző személyesített meg. A tanácsadó a darabban kísértetiesen hasonlított C-3PO-hoz a Star Warsból, ura után bandukolt büszkén, de engedelmesen, zsörtölődve, néha úgy tűnt önmagától kell megmenteni. A tragikomédia tréfás teamjét egyértelműen Alonso részeges borásza, Stephano és ki más, mint udvari bolondja Trinculo kettőse alkotta. Csuja Imre és Epres Attila élt is a szerepük adta minden ziccerrel, szinte önnön kedvükre mókáztak. Nádasdy Ádám műfordításának bravúrjai az ő tolmácsolásukban jutott el leginkább a közönséghez. Egy-egy gyöngyszemet azonnal meg is jegyzett mindenki, a borúsabb napokra: "felrúglak, hogy éhen halsz a levegőben", "lefejelte, mint kezdőcápa a korallzátonyt", "az nevet a végén, aki először üt". Ez talán a mai utcai szleng, de hangsúlyaiban nem állhat távol a Globe Színház szomszédságában álló Borough Market kofái és csaposai, vagy a Clink Prison lakóinak korabeli szavajárásától, ahol négy évszázaddal ezelőtt Shakespeare alkotott.

Ignjatovic Kristina jelmeztervező munkája Alonso és Stephano színes jelmezeiben bontakozott ki leginkább, hisz a többiek - a szigetnépen kívül - kivétel nélkül utcai, vagy próbaruhát viseltek a színpadon. Még az uralkodói cím is egy papírmasé koronával került jelzésre.

Prospero házi szolgája Caliban (Vajda Milán) figurája fizikálisan nem tért el az átlagembertől, mondhatni fessebb volt, mint Ferdinánd herceg. A figurát maszkja, agyarszerű fogai és lusta, furkálódó, buta természete tette ocsmánnyá. Calibant csak ösztönei, nem esze vezérelte, misem jellemzi ezt jobban, hogy még azért is orrolt urára, hogy beszélni megtanította. Nem akart ő művelt ember lenni, inkább "házi vaddisznó", akit ura mindig terelget az ízes falatok felé.

A végére maradt a cukor, Pogány Judit, mint Ariel. Nem légies tündeként, hanem mokány és fürge kis házi sertepeteként. Úgy tűnik, Pogány Judit akármilyen szerepbe bújik, abból szinte jutalomjáték lesz. Ariel, szabadulván ura szolgálatából, ledobta köpönyegét, s "örkényes" próbaruhában, szatyrát követelve viharzott ki a színről. 30 másodperc, de lehet, sok nézőnek ez a jelenet maradt meg leginkább a kétórás előadásból, Ariel sértődött távozása. A tündér kivívta szabadságát, de mit is kezd a hirtelen jött önállósággal, a hasztalanság érzésével, hogy még csak marasztalni sem próbálták.

A darab zárójelenetében Prospero az addig mindenki alatt felboruló, háromlábú szigeti trónusához illesztette varázspálcáját, a széklábat. A világ rendje ezzel helyreállt, a sziget urának varázsereje pedig elszállt. A színész komótosan elhelyezkedett a széken, s elmondta az epilógust, "[…] nem bízhatok, csak magamban, s az nem sok. […] Ha lehet, engedjen haza tenyerük kedves zaja.[…] Nincs már szellem, hogy szolgáljon, nincs már bűvös tudományom; ha itt hagynak, nekem végem - mondjanak egy imát értem."

Bagossy László rendezésében Shakespeare műve ezen az estén inkább egy humorral átszőtt mese volt, a darab filozofikus gondolatai csak felvillantak. A játékos és poénokkal teli műfordítás apropóján kicsit azt érezhették a nézők, iskoladarabot látnak, tinédzserek bevezetése Shakespeare világába. Mindezt úgy persze, hogy kedvet kapjanak a tinik, ne elrettenjenek. Előbb harapjanak rá az angol mester darabjaira, ráérnek majd felnőttkorukban az amúgy nagyon is komor mondanivalót felfogni, jöjjenek csak legközelebb is.

(A fotó az Örkény Színház honlapjáról való.)