Sajnos a kezdet elvitt az erdőbe. A színpad közepén egy hatalmas, kissé zavaros, majdnem üres akvárium, benne egyetlen - látszatra döglött - aranyhal, ami elment volna pontynak is, méreténél fogva. Mögötte Tartuffe kutakodó halszeme, amit felnagyított a víz törése. Vajon Szikszai Rémusz rendező miért azzal nyitott, hogy Tartuffe fenyegetőn szemrevételezett? Aztán később ez többször megismétlődött, a darab végére értettem meg, miért vizslatott Tartuffe.
"Halacskázás után" indult az előadás, a szokásos módon, Parti Nagy Lajos - még mindig, sokadszorra is meglepetéseket tartogató - fordításában. Nagyon élt, él még bennem Pogány Judit, mint Pernellné, így Bajcsay Mária, amúgy tökéletes alakítása, családhoz intézett szózata nem tudott olyan hatást gyakorolni rám, mint az Örkényben. Csak bigott mama, volt, bigott nézetekkel. (Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy Varga Járó Ilona díszlettervező, az amúgy igen puritán, letisztult díszletében miért egy kb. 5 méteres guruló lépcsősoron vitte körbe Pernellnét a színpadon. Nem állt az asszony olyan nagyon-nagyon a család felett)
A Tartuffe-ben mindig a címszerepet és Orgont játszó színészek egymáshoz való viszonya az érdekes számomra. (Így volt ez Alföldi rendezésében, László-Stohl és Bagossy rendezésében, Nagy-Znamenák viszonylatában.) A színészválasztás, Tartuffe-öt alakító Crespo Rodrigo és Megyer Zoltán, mint Orgon, igazán kedvemrevaló volt. Nehezen hittem, de Crespo Rodrigo képes volt egy harmadik értelmezésű Tartuffe-öt elém tárni, a korábbi két alakítás után. Tartuffe-öt, mint III. Richárd kisöccsét. Amikor először megjelent a színen, s nem csak kukucskált, nem volt kétségem egy percre sem, hogy Tartuffe egy igazi, büszke gazember, tudja, hogy velejéig rossz, galád, de büszke rá. Ez az ő márkajele, dehogy fog bárki előtt lapítani, megjátszani bármit is. Nem megszerezni akar, uralni, a világnak kell alkalmazkodni hozzá, ő meg fütyül a környezete értékítéletére. Egyetlen Achilles pontja volt, úgy tűnt valóban szerelemre lobbant Elmira iránt, nemcsak kívánta a nőt. Tartalmas és átgondolt színészi alakítást láttam. Remek volt kesztyűs keze hangsúlyozása, ami elszeparálta mégis Tartuffe-t saját bűnétől, mert azért kicsi képmutatás mégiscsak volt benne, csak úgy ál álszeméremből. (A jelmezeket Kis Julcsi tervezte, Tartuffe outfitje egész parádésra sikeredett, mind fazonjában, mind anyagában.)
Ugyanez mondható el Megyeri Zoltán Orgon alakításáról. Az általa színpadra vitt karakter vakon bízott ugyan, de nem volt hülye, tudatos lépése, választása a vallásba való menekülés a világ mocska, saját múltja elől. Hatásos kép volt üzleti útjáról hazatérőben egy faládába zárt Krisztus szobor becipelése. Majd otthonában a láda taszigálása, hogy aztán pártfogoltjával, Tartuffe-el, közösen, szinte erotikus áhítatban felszögezhessék a szobrot a falra, a család fotóinak eltüntetésével, azok helyére. Később a Krisztus szobor ládájába bújt Orgon meglesni Tartuffe árulását. Remek jelenete volt az előadásnak, amikor Orgon képtelen elhagyni búvóhelyét, tudja, látja, felfogja, hogy Tartuffe elárulta, de nem képes szembenézni a ténnyel, inkább hagyná megbecsteleníteni feleségét, csak ne kelljen az a fránya bizonyosság.
Az előadás igazi meglepetése volt számomra Elmira-Dorine-Mariane hármasa. Valljuk be, általában nem egyformán erős a három alakítás. Ebben az előadásban nagyjából igen, bár Dorine túlsúlyos, az tény. Major Melinda, mint Orgon felesége, Elmira, elegáns, cinikus, s teljesen hidegen hagyja Tartuffe. Jóindulatú elnézéssel van ura iránt, látszólag nem tartja teljesen hülyének, szeretetből mentené. Mariane, Orgon lánya (Pilnay Sára e.h.), képesnek tűnik az érdekérvényesítésre, még ha hezitál is. Danis Lídia Dorine figurája, külsőben kívánatos mediterrán szépség, lélekben, agyban erős. Nem pökhendin osztja az észt az amúgy szeretetből ugyan, de lenézett, általa szolgált családnak, inkább mindent tudó nagynéniként menti a menthetőt. (POSZT után vagyunk, nem érdemtelenül került a legjobb női mellékszereplő díja a színésznőhöz.)
Jók voltak a kisebb szerepben színre lépők is, természetesen illeszkedtek az előadásba. Így Cléante-t, Elmire sógorát játszó Kardos Róbert, Mariane szerelmét, Valért alakító Schruff Milán és Orgon fiának szerepében, Damisként, Dévai Balázs. Loyal Ignác, végrehajtó minden jó előadásban pazar epizód. Itt sincs ez másképpen, Végh Péter akkurátusan és mai módon hajt végre. Igaz ez Tartuffe titkárára, Lőrincre (Mihály Csaba) is, aki szép csendben felnő ura árnyékában, a végére egyértelmű, hogy tud ő érvényesülni, jelesül már ő méregeti a közönséget az akvárium mögül, nem Tartuffe. A pap figurájában Varga Imre Dániel lépett fel, olyan mai papként, sok minden megfért nála a vallással.
A darab végkifejlete megint csak meglepetést tartogatott. Alföldinél Orgon megfizet a vakság bűnéért és földönfutó lesz, Bagossynál megmenekül, megtartja vagyonát, Tartuffe rajtaveszt. Szikszai Rémusz előadásában mindenki győztes lesz! Orgon megtarthatja házát, vagyonát, Tartuffe megússza tettét, nincs büntetés. Ráadásként Orgonnak és Tartuffe-nek kézfogással össze kellett békülnie, together forever? Amúgy is egész mozgalmasra sikeredett a finálé, volt ott minden, ami az előző két órából kimaradt, napi politikai állásfoglalás, best of-ként, öt percben. Ez kicsit meg is zavart. Látványosnak látványos volt, de miét is?
Mindent összevetve, jó este volt ez a Városmajori Színpadon. Lendületes, átgondolt és markáns alakításokkal. Azért persze az Örkény színházbeli előadás elsősége nem került veszélybe. Viszont Szikszai Rémusztól olyan Foster: I. Erzsébetes rendezéseket várnék a jövőben, mert ő tud ennél sokkal hatásosabban is szólni a színpadról.
(Fotó: Szvatek Péter)
