Alföldi Róbert Katájának köze nincs a megszokott Katákhoz. Nem meseszép, mint Elizabeth Taylor, nem pergőnyelvű, nem riposztol csípőből ezerrel, s nem megadja magát a szeretett férfinak, hanem kegyetlenül megtörik, így betörik. Mi több, Kata kissé öncélúan gonosz is a férfiuralom, társadalmi kiszolgáltatottsága elleni lázadásában.
Alföldi rendezésében az ismert és megszokott darabnak a mellékszálai megmaradtak, a joviális papa, a szülői ház, a majdnem galamblelkű húg, Bianca és az ő udvarlói "párharca". Csak éppen a két főszereplő, Kata és Petruchio figurája valami új, valami más. Ez már a kezdetkor kiderül, az előadás szlogene: "A sör nem ital; az asszony nem ember; a medve nem játékszer."(A szlogen lehet nem tőle van, de ki másnak, mint Nádasdy Ádámnak a fordítását használták az alkotók. Talán Vörös Róbert dramaturg "leleménye", kis tusványosi rásegítéssel.)
Ez a színház nem a nő és férfi szokásos kis párharcáról szólt, inkább a nemek közötti erőalapon való leszámolásról.
Két kvalitásos főszereplő, Kata Bánfalvi Eszter és Petruchio Bányai Kelemen Barna. Az ő egyéniségük, színészi erejük az előadás meghatározója.
Már a pár találkozása is rendhagyó. Kata nem amazon, inkább Dzsingisz kán hordája egyszemélyben. Ahol a nő végig söpör, ott kő kövön nem marad. Kata mindezt lázadó szeszélyből teszi, nem határozott céllal. Petruchio tétova, a találkozás előtt fél, tépelődik, talán meg is futamodna. Úgy tűnik sansza sincs a leendő ara ellen, de vonzza a pénz. Majd egy vad, lerohanásos csók, s Kata megváltozik, kedvére lenne a dolog. A nő még a feleselést is azonnal elfelejti, s elveszíti minden addigi előnyét. A csók után már a macsó Petruchio pályáján vagyunk, aki aztán egy percre le nem kerül a nyeregből. A férfi megérzi a gyengeséget és mint egy éhes cápa, köröz az áldozat körül, hogy a kellő pillanatban egy csapással megroppantsa. Kata ebben a feldolgozásban vesztes, nem megvezeti ügyes női praktikával Petruchiot, hanem megtöretik és legyűretik általa.
Bánfalvi Eszter kiváló választás volt Kata szerepére. A kezdetkor önjáróan vad és szeszélyes, megtörve, megalázott nőként zsigerileg hiteles. (Sajnálnám, ha saját tapasztalat segítette volna az alakítását.) Mocskosan, kiéhezve, szinte disznóként nyeli be a férfi által földre tálalt és megtaposott vacsorát (műanyagdobozos fast food-ot), s a megalázott és kivert nők méltóságával mossa le magáról megzabolázása és legyűrése mocskát. Nem is Alföldi lenne, ha a színésznőnek nem kéne mezítelenre vetkőzni, s komótosan a nézők előtt lezuhanyozni, valósan. Remek alakítást láttam a színésznőtől.
Bányai Kelemen Barnában semmi hasonlóság nincs Jávor Pálhoz, mégis az első perctől kezdve a Jávor-filmekből megismert dzsentri figuraként állt előttünk. Szó nincs lassan kialakult szerelemről, a férfinak a nő formája nincs ellenére és kényelmes, hogy kéznél van, nem beszélve a hozományról. Petruchioja nem csak egy macsó, okos macsó. Shakespeare eredeti alakja nem olyan dörzsölt és számító, mint ez a Petruchio, aki nagyon is tudja, hogy üzleti alapon rendezi az életét, méghozzá a saját szabályai és elgondolásai szerint. Kata itt bizony csak asszonyállat marad, ha jól viselkedik, lesz neki földről vacsi és egy gyors menet a pénzes láda tetején. Petruchionak szeme sem rebben, amikor birtoka szolgái is erőszakosan "igénybe vennék" az asszonyt, s maguk is úgy csicskáztatják, mintha középkori férji joguk lenne rá. A másik remek alakítás, amit láttam.
És persze a "királyi-pár" mellett fontos a királyi udvartartás is. Baptista Minola, a két leány apja, Mertz Tibor volt, hatalmas terhet víve végig a hátán. Úgy tűnt két hárpiája van, mert ebben az előadásban Bianca (Hartai Petra e.h.) is elég akaratos volt, nemhiába Kata húga. Nem is értettem a kérőket, biztos, hogy ezért a lányért érdemes ennyit vesződni? Ahogy Alföldi Róbert rendezéseiben mindig, remek volt a csapatjáték, minden figura, minden szereplő a helyén. Mindenkinek megvan a maga pár perce, amiben kiteljesülhet a színpadon. Remek vetkőzős jelenete volt Bianca két kérőjének, Gremionak (Szerémi Zoltán) és Hortensionak (Matuak Attila e.h.), ahogy a ruháikat, úgy vesztették el a lányt is vetélkedésükben. (Ezt persze látni kell a megértéshez.)
Az előadás szellemes volt és hömpölygő, sok-sok vizuális leleménnyel, az ifjú pár lufis bringán utazik, amit persze leginkább az asszony tol. A szereplők mind mai, kicsit vagány szerkóban. A darab egy üvegajtós, emeletes quasi metróbejáratban játszódik, ami gond nélkül lehetett Petruchio birtoka és Baptista Minola páduai polgári háza is. (Díszlet és jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely.)
És igen, kacagott a közönség, mert sok volt a geg és a helyzetkomikum. Mégis komor volt az előadás. Az est vége nem a jó munka utáni, felszabadult érzést váltotta ki még a szereplőkből sem, hanem valami furcsa, fáradt befejezést. A női nézőkből is persze, akik tudják, hogy 2016 ide vagy oda, ez még mindig man's world. Nem is olyan nevetséges, hogy hol az asszonyállat helye ebben a világban. Lehet Európa egyik vezető hatalmának a feje egy nő, lehet az USA következő, legesélyesebb elnökjelöltje egy nő, de ehhez valóban "makrancoskatának" kell lenni. Nem megtörni, nem feladni, nem behódolni, állandóan harcolni.
Alföldi Róbert Makrancos Katája - a sorok között, mélyen - nem pusztán nyers, de kíméletlen és kegyetlen látlelet is volt a férfi és női nem párharcáról. Az előadásban nem a női nem került ki győztesen, mert az volt az üzenet, hogy nem lehet győztes. A XXI. században visszafordulunk abba a korba, amikor a darab íródott, az asszonynak kuss a neve és nem ők jelentik a férfiaknak a mindennapi mézet a kenyéren, maximum a pénzt hozzák egy jobb élethez, s jó, ha kéznél vannak néha.
(Fotó: Mészáros Zsolt)
