Pedig nem kicsi a kihívás, sem az előadónak, sem a befogadónak. Pontosan 53 Weöres Sándor vers egymásután, szó szerint egy beázott pincében (a Katona Sufniban), a hármas metró néhai váratlan dübörgésével, mint aláfestő zenével.

A repertoáron nem a cuki gyerekversek, nem Bóbita táncolja át az estét. Egy ágy, egy éjjeli szekrény, két hokedli, egy kép, egy cserép virág, egy pislákoló villanykörte. Ennyi a "támaszték" 

Elképzelni nem tudom milyen szellemi, fizikai, mentális kondíció kell ahhoz, hogy leállás, megtorpanás, nyelvbotlás nélkül teljesítse a színész a feladatot. Pedig teljesíti. Mi több túlteljesíti. Egy óra elmúltával olyan kedvet csinál Weöres Sándor lírájához, hogy távozóban nem érti az ember, eddig miért nem Weöres-kötettel kelt és feküdt. 

Nem tudom milyen elgondolások, paraméterek alapján született meg Fekete Ernőben az est, de éreztem, nagyon az övé a költő világa. Az előadás olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy úgy tűnt nem más gondolatait, érzéseit tolmácsolja, hanem a sajátját. Nem egy előadó állt előttünk, hanem a versíró. Mintha ott, éppen akkor fogalmazódtak volna meg a verssorok. Biztos, hogy az est varázsának az egyik oka, hogy Fekete Ernő nem szavaló estet tart, hanem a "kisszobáját osztja meg" a közönséggel, ahol éppen verselget. Úgy, ahogy éppen jól esik neki. A színészben nincs görcs, megfelelni vágyás, nem tetszeni akar, közvetít. Azt akarja, hogy a néző azt élje át, amit ő Weöres Sándor verseit olvasva, mert "Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas". A színész alapból mosolygó tekintete többet ér, mint két év irodalomtanulás. Valami olyan cinkosságot sugároz, ami miatt a néző feltétlen leveszi az este után otthon a Weöres-kötetet a polcról, vagy ha nincs, felmegy az internetre megkeresni. Mert része akar lenne annak a világnak, aminek Fekete Ernő tágra nyitotta a kapuját, az örökmozgó képzelet világának.   

Nem számít a dohszag, nem számít a hármas metró dübörgése, olyan intenzív a színészi jelenlét. Fekete Ernő szuggesztív játéka, egyszerűen nem engedi, hogy a néző máshova kalandozzon. Ott áll, alkot karnyújtásnyira, s nem lehet  mást tenni, csak menni vele.

Ezzel együtt mélyen elszomorodtam az este után. Ha kilépve az utcára tíz embert megkérdeztem volna ki Fekete Ernő, s mit tud a Mennyekbe vágtató prolibuszról, úgy néztek volna rám kilencen legalább, mintha elmeháborodott lennék. Ha azt kérdeztem volna mi tudnak az Éjjel-nappal Budapestről, talán csak egy ember rázta volna csóválva a fejét. Igaz, ez bennfentesség jóleső érzésével is eltöltött, mert én tudom ki Fekete Ernő, s tudom, hogy egy sufniban is milyen csodára képes. Vagyis én beléptem azon a kapun, amit kinyitott, az örökmozgó képzelet világába. Amíg Fekete Ernő kalauzol, nem is nagyon akarok kijönni. 

(Fotó: Schmidt Barbara)