Iza színházban járt - Molnár Ferenc: Egy, kettő, három (Átrium Film-színház)
szombat, 05 november 2016 11:28

Molnár Ferenc: Egy, kettő, három (Átrium Film-színház)

Értékelés:
(41 szavazat)

Begónia, jobban fáj, mint hittem….

(Átrium Film-Színház – Molnár Ferenc: Egy, kettő, három - 2016. november 4.-i előadás)

„Az Egy-kettő-három anyaga semmivel sem több, mint egy rövid, néhány sorban elmondható anekdota. Egy toprongyos taxisofőrt egy pénzfejedelem egy óra alatt kiöltöztet előkelő úrrá, báróvá, vezérigazgatóvá, amivé csak akarod. Ez a történet egyáltalán nem fontos, semmire sem jellemző, még csak nem is igaz. A valóságban ilyen dolog semmi körülmények közt sem történhetik meg.” (Schöpflin Aladár)

Schöpflin hihetetlenül pontos leírását adta Molnár darabjának, ennyi, Mitől lehet mégis élményt adó színházi este? Attól, hogy ki a színpadi játékmester, a pénzfejedelmet játszó színész miként diktálja a tempót, tud-e száguldani, húzza-e maga után a többieket.

Znamenák István rendező érzi Molnárt, az nem vitás. Nem aktualizálta agyon a darabot, persze nem is kellett, az „anekdota” csattanója megvolt 80 éve, meglesz 80 év múlva is, s megvan ma is. (Éppen csak Mussolini említését cserélte fel az amerikai elnökére, vagy volt egy paleolit-diétázás.) A rendező feszesen kézben is tartotta a produkció népes szereplőgárdáját, ebben nem volt hiba.

Norrison pénzfejedelemként Alföldi Róbert állt a színpadon, tőle hangzottak el a híres, sokszor ismételt vezényszavak, mint „tovább…..mehet…..olaj! A főszereplő mellett a többi színész feladata csak a nagy színpadi jövés-menés miatt volt nehéz, szövegük, annak nem létező mélysége nem kívánt tőlük megfeszülést. Egyet kellett tudniuk, menni a főszereplő után, tartani a ritmust. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.

Alföldi Róbert egy unikális tehetségű színházi ember, de nem Norrison. Persze fel tudta építeni ragyogóan a bankvezér karakterét, látszólag még meg is győzte magát, hogy ő a pénzfejedelem és működött az alföldis charme is. Bevágta az iszonyatos mennyiségű szöveget, tolta erőből a darabot, mint egy gyorsnaszád, de valami mégis hiányzott. Csak ott volt igazán karizmatikus a szerepben, ahol lehetősége adódott megállni egy percre, mert volt kicsi drámaiság. Amikor megsajdult bankvezéri szíve, mert szeretője, Begónia megcsalta. Ott látszott, ahogy ez Norrison-nak belül nagyon fájt. Az alakítása legjobb perce volt, amikor az utolsó szó jogán elmondta, hogy szégyellje magát az egész emberiség. Norrison büszke volt ugyan művére, a szemfényvesztés nagymutatványára, de kutyába se vette azt a világot, akinek kell az általa felépített talmi, üres csillogás. Alföldi „megcsinálta” a bankvezért, hiszen profizmusa nem is engedne mást. De elmaradt alakításának intenzitása - az egy hónappal ezelőtti bemutatója - a My Fair Lady Higgins professzorától. A nyelvprofesszor szerepében meglévő játékos könnyedség, csillogó báj itt hiányzott. Ott nem zavart Alföldi kicsit furcsa színpadi beszéde, szóképzése, itt bizony észrevettem.

Norrison, a mágus Fuss Antal taxisofőrből csinált kényszerűen egy óra alatt, gróf Dubois-Schottneburgot, akinek szerepét Szatory Dávid játszotta. Kommunista taxisofőrként a színész nem volt igazán átütő, de az „öt perce már gróf” alakjában annál inkább. Ezt azonban a jelmeztervező terhére írom, mert Szatory egy rutinos, jó színész. De mi a fenét csináljon, amikor három nagy pulóvert, egy malaclopót és usenykát adnak rá, hogy úgy nézzen ki, mint egy homeless, s egy órán keresztül ebben kell cammognia, ráadásként a beatnemzedéket is megszégyenítő, hosszú fekete parókával a feje tetején. Biztos csak én szőrözök, de hogyan is higgyem el, hogy a fekete lompos, göndör frizurából egy nyírás után sötétszőke kefefrizura lesz? Nekem úgy tűnt, zavarta a színészt a hamis külsőség.

Akiért a parasztvakítás történt, az a Lénárdt Laura által játszott, Norrison házába vendégeskedő amerikai iparmágnás lány, Lydia. Számára kell elfogadható partit csinálni a fiúból Norrison-nak. A színésznő mutatós és temperamentumos, ráadásként ő tudta a leckét, jó ritmusban futott a bankvezér után. Azt már kevésbé tudta, hogy a szerepe szerinti akcentussal hogyan kell beszélnie a színpadon. Ennek a technikai kihívásnak nem sikerült megfelelnie. Ezt viszont a rendező terhére rovom, meg kellett volna taníttatni a próbák alatt.

A színpadon éppen feltűnt, átviharzott a tizenhat fős Norrison-stáb, szinte csak percekre. Akit igazán észre lehettet venni, a vezér tikárát játszó Lugosi György, és a vezértitkárnőként színre lépő Parti Nóra. Az egy-egy epizódban mindig jó Mihályfi Balázs született gróf Dubois-Schottneburg-ként és Debreczeny Csaba Félix igazgatóként most nem voltak átütőek, pedig két ötperces, ziccer szerepről beszélünk.  

Ez az előadás összességében nem nagyon különbözött Zanmenák korábbi átriumos rendezésétől, a 2013-as, Igenis, miniszterelnök úrtól. Ami ott üdítően friss, pergő volt, itt kicsit utánérzés. Lehet, már csak a szinte megszólalásig azonos hatású és érzetű színpadkép miatt (is), ha ott gazdagabb is volt a díszlet. Ez szintén a rendező munkája.

Cselényi Nóra jelmezei a színésznők esetében működtek. Lydia fáradt rózsaszín/krém együttese, a négy titkárnő feszülős, grafitszürke szatén kiskosztümje telitalálat. A ruhadarabok megadták a karakterek alaphangját, a négy titkárnő-szerep esetében a fazon, a hossz megmutatta az eltérő jellemeket. A férfi szereplőknél ez nem sikerült. Csak Alföldi metroszexuális outfitje, Lugosi titkári öltönye és Szatory grófi külseje volt igazán ütős.    

Ráadásként érződött, hogy ezt az előadást a tuti sikerre komponálták, de ehhez most Alföldi egymagában kevésnek tűnt. Becsülettel próbálta vinni a cirkuszt, de egyelőre csak húzta maga után. Schöpflin 1929-ben, a bemutató alkalmával a sietség komédiájaként aposztrofálta a darabot, itt azonban inkább a kapkodás komédiája volt. Úgy tűnt, a rendezés is arra játszott, hogy elég, ha nézitek és imádjátok Róbertet.

Alföldivel persze ma mindent el lehet adni, zabálják a népek (én is), mindenhova ő kell, rendezőként, színészként, moralistaként, íróként, színházi menedzserként. De vajon ő boldog a futószalagon? Elnézve a darab végén fáradtan mosolygó tekintetét, nem vagyok ebben biztos.

És a végén egy emlékkép. Nem igen bírom a régi fekete-fehér színházi közvetítéseket végig nézni, mert a televízión át már majdnem mind üres és unalmas. De a Madách Színház 1974-es Molnár-feldolgozása, a főszerepben a zseniális ripaccsal, Márkus Lászlóval, abszolút kivétel. Vackor, a piszén-pisze kölyökmackó hangja, egy született Norrison volt. Elegáns, bájos, magát is magasról lesajnáló, két szép, mindig lendületben, lepkeként cikázó kézzel. Már a levegőben köröző két keze eljátszotta a bankvezért, önmagában.    

Megjelent: 1891 alkalommal
Tovább a kategóriában: Mamma mia! (Madách Színház) »