Iza színházban járt - Verdi: Simon Boccanegra (Wiener Staatsoper)
szombat, 08 október 2016 22:35

Verdi: Simon Boccanegra (Wiener Staatsoper)

Értékelés:
(19 szavazat)

Vargas könnyei

(Wiener Staatsoper – Verdi: Simon Boccanegra – 2016. október 3.-i előadás)

Hvorosztovszkij - D’Arcangelo - Vargas. Együtt, egy színpadon. Erre még a sors is azt mondta, na nem. Hvorosztovszkijt orvosai visszarendelték kemoterápiára az előadás előtt pár nappal. Nem baj, bepótoljuk ezt még Dimaval, s azt se bánom, ha Anyeginként, vagy Scarpiaként. Lehet, ha összejön a meghirdetett előadás, az már valóban befogadhatatlan élményt hozott volna. Így csak tátva maradt a szánk.

Stefan Mayer díszlettervező sokat hallgathatta Streisand és Summer számát, azt a bizonyos, „enough is enough” refrénűt. Mesteri módon csinált a semmiből valamit, elképesztő színpadképek voltak, pusztán mozgatható díszletfalakkal, majdnem, hogy díszletelemek nélkül. Mégis megadta a tökéletes illúzióját Genova tengerpartjának, egy arisztokrata palotabelsőnek, a dózse tanácstermének, de még a guelfek és a ghibellinek csatajelenetének is. Persze az is mindig káprázatos, amikor egy színpadon több tucat kézi fáklya lobog, vagy csak feldereng a teljes színpad felett a csillagos ég. A látványhoz jól illettek Moidele Bickel jelmezei, amelyek viszont fényűzőek voltak, anyagukban, szabásukban, színvilágukban. 

Már az első jelenet monumentális volt, ahogy szétnyíltak egymás után, sorban a díszletfalak, mint sok kagyló és kialakították alig egy perc alatt Genova oszlopsoros főterét.

Persze a librettó, így a cselekmény olyan bonyolult, hogy kellett is a szinte naturalisztikus színpadi környezet.

A Simon Boccangra nem egy kanonizált Verdi-mű, jól teszi, aki opera előtt kicsit felkészül, mert a sztori még olvasva is csaknem követhetetlen. Békétlenség, viszályok, kölcsönös bosszú, vérbosszú és félreértések hosszú sora. Meg se kísérlem leírni. Mindenki jobban jár, ha csak Verdi zenéjére koncentrál operanézés közben, a történet apró fordulatait meg hagyja a csudába. Elég annyi, hogy egy hajdani kalózt, Simon Boccanegrát választják meg Genova dózséjának. A patríciusok megvetik a plebejusokat, de szívesen orrolnak meg egymásra is, bármiért, ha sors úgy hozza. Olaszországban vagyunk a középkorban, így mindenki mérgez mindenkit. Javában tart még a pápa és a német-római császárok közötti invesztitúraharcban a pápát támogató guelfek és a császárpárti ghibellinek harca. És persze ott az örök téma, szerelem a jelenben, szerelem a múltban, titkos szerelemgyerek és szerelemféltésből fakadó gyilkosság.

Hvorosztovszkij Simon Boccanegra-t énekelte volna. Az énekes úgy véli a karakter „maga az élet”, egyszerre komplex és kiteljesedett, a kalóz diplomatikusan békét teremtene, de ezzel szemben áll sokak politikai ambíciója és saját nehéz egója. Valahogy így láthatta ezt az estén a beugró, Marco Vratogna is. Komoly lelki teher lehetett - főleg Hvorosztovszkijra sold out ház mellett -, a nála lényegesen felkapottabb basszbariton helyébe lépni. Különösen úgy, hogy az opera másik szerepében, az intrikus Paoloként lép fel az énekes hosszú évek óta. Vratogna több mint tisztességesen helyt állt, pályáját, repertoárját tekintve neki sikertörténet lehet az idei, bécsi Simon Boccanegra. Az első felvonásban „Plebe! Patrizi!” kezdetű áriájában érződött, hogy alapvetően egy igen kvalitásos művész állt a színpadon. 

Az operában van egy másik basszbariton szerep, Fiesco, a női főszereplő gyámjának karaktere. Az estén Hvorosztovszkijhoz fogható világsztár, Ildebrando D`Arcangelo tolmácsolásában. Az énekest nézve és hallgatva az ember megérti, hogy valakiből miért lesz nemzetközi operasztár, s miért lehet állócsillag. Ehhez kevés az istenadta hangbeli képesség és a folyamatos tanulás. Fiesco szerepe nem főszerep, de az énekes szinte azt kreált belőle, puszta jelenétével, kisugárzásával. Rögtön a prológusban, az „Il lacerato spirito” megalapozta az este színvonalát. Ő nem csak a „kijövök és eléneklem” típusú operista, ő valóban beizzik a színpadon. Első színrelépéstől az utolsó meghajlásig hozza, hozta a figurát. D`Arcangelo egy percre sem lazított a darab során. Ha félig háttal is volt a nézőtérnek, ő akkor is játszott, a partnerének, partnereinek, mert ő volt Fiesco, akinek mozgatni kellett a cselekményt. Hangja inkább basszus már, mint bariton, de mesésen bársonyos mélységében is. Az én fülemnek csak és kizárólag Székely Mihály vetekedhet vele.

Bár éljenek a basszbaritonok, hiszen nagy kedvencem, Erwin Schrott is az, ezen az estén egy tenor bűvölt el, Ramon Vargas, aki Gabriele Adorno, a hősszerelmes szerepében lépett színre. Tavasszal a MÜPA-ban szinte alig értékeltem. Itt volt, énekelt Mozart Idomeneo-jában, jól, de ennyi. Most viszont csodát művelt. A jelenleg - vitathatatlanul - a tenorok felső házához tartozó, dél-amerikai énekes kilépett önmaga korlátai közül. Vargas nem egy José Cura, vagy Kaufmann, akiért bomlanak a női nézők. Ezen az estén azonban a csúcskorában lévő Banderast, vagy Iglesiast is lelépte. A második rész „Sento avvampar nell'anima” áriáját az énekes térdre ereszkedve, valós könnyeket ejtve adta elő. Nem játszott, nem volt maníros, szívből, átéléssel jöttek a könnyek és a hang, csodásan. Peer Stein rendező az áriát a színpad eltakarásával, két sötétvörös bársonyfüggöny összehúzásának hasadékéba komponálta, szűrt fénnyel, ami a szintén vörös, bársonyöltönyben, fehér ingben lévő énekesnek sejtelmes aurát kölcsönzött. Bécsben ritkán tapsol, bravózik a közönség előadás közben, de most képtelen volt magát visszafogni. Ritka, ihletett pillanat részese lehetett, amit értékelt.  

A női főszereplő, Amélia szerepében Maria Pia Piscitelli volt színen. Ő talán nem abszolút A-listás világsztár – bár hajdan a Scala-ban debütált -, Bécsben is csak két éve énekel, s nem a világ legnagyobb operaszínpadain áll általában. Ezen az estén teljesítményével felzárkózott a színpadi szerelmét alakító művészhez, Vargashoz. Amelia karakterének két nagyáriája, a „Come in quest'ora bruna” és a „Nell'ora soave” intenzív és szárnyaló volt előadásában. Az énekesnőnek biztos és erős szoprán hangja van. Színpadi jelenléte elegáns és koncentrált, talán egy kis könnyedség az, ami hiányzik még.

Magas színvonalú, impozáns kiállítású előadás a bécsi Simon Boccanegra, közel száztagú kórussal és statisztériával, kiválóan teljesítő zenekarral. (Az est dirigense Evelino Pidó volt.)

Ramon Vargas igaz, művészi átélésből fakadó könnyei feledtették Hvorosztovszkij távollétét, D`Arcangelo professzionalizmusa, karizmatikus színpadi jelenléte pedig újra igazolta, inkább évente csak pár operaelőadást lásson az ember, de az szigorúan ilyen legyen. A mennyiség sohasem írhatja felül a minőséget. 

Megjelent: 479 alkalommal