Iza színházban járt - Bérgyilkos a barátom (Thália Színház)
vasárnap, 09 október 2016 12:32

Bérgyilkos a barátom (Thália Színház)

Értékelés:
(35 szavazat)

Ezen bizony dolgozni kell még!  

(Thália Színház – Francis Veber: Bérgyilkos a szomszédom – 2016. október 8.-i előadás)

A Bérgyilkos a barátom egy nem túl bonyolult dramaturgiájú, de azért megírt bohózat. Hasonló kaliberű, mint a Játékszínben a Hölgy fecseg és nyomoz. Csak hát nagyon nem mindegy ki viszi színre és kik adják elő. A Játékszínben tudták, ha van egy abszolút nagyágyú, a többi már megy magától az oldalvízen. A Thália Színház nem ismerte fel ezt az alapösszefüggést, a bemutatóval (már) megint nem jár csúcsra.


Az ilyen típusú darab, mint a Bérgyilkos a barátom szórakoztató lehet annak, aki szereti az ostoba félreértéseken alapuló, ismétlődő helyzetkomikumot, mint „humort”. A szerző Francis Veber nagyon sok hasonló sikerdarab írója, a Balfácán, a Balekok, a Dilisek vacsorája.

Ahogy a felsoroltak, úgy ez a sztori sem falatrengető. Egy depressziós, elhagyott férj és egy bérgyilkos egyazon napon költözik be ugyanabba a szállodába, egymás mellett lévő szobákba. Az egyik öngyilkosságra, a másik megrendelt gyilkolásra készül. A szobák összenyithatók, a tapintatlan személyzet meg ki-berohangál.

Egy ilyen darab sikerének a titka, a tempó, az ízlés és a főszereplő(k).

A színrevitel Vida Péter első rendezése, aki színészként sok hasonló darabot tudhat a háta mögött. Nem mondanám, hogy a Thália alkotógárdája rendezői debütálásában nagyon megtámogatta volna. A díszlet (Bátonyi György munkája) praktikus, de színtelen és unalmas. Mintha már negyedszerre látnánk ugyanazt a Tháliában, csak éppen egy kicsit másként. A jelmezek (Velich Rita) nem egységesek, nem passzolnak egymáshoz. Vélelmezzük, hogy egy adott délután, egy idősíkban vagyunk, nem igen érhető két-három eltérő kor divatstílusának egyidejű felvonultatása. Pár hete ájultam el Hamvai Kornél Csehov fordításától. Az rendben, hogy Veber nem orosz klasszikus, de azért egy-két furmányosan jó poénra futhatta volna.

A két főszereplő azt hozta a színpadon, amit színészileg tud, amihez van eszköztára. A legnagyobb erényük, hogy mindketten megbirkóztak a rájuk osztott feladattal. A rendezőnek kellett volna megálljt parancsolni abban, hogy tizedszerre egy leszedált ember nyelvösszeakadása, ugyanúgy nem mulatságos, ahogy egy pohár víz ötszöri kiöntése sem, egymás után zsinórban. Ha igen, ahhoz minimum Felekinek, Mály Gerőnek, vagy Chaplinnek kell lenni. Az nagyon jó, hogy a halálra készülő Pignon, Nagy Viktor, s a bérgyilkos Ralph, Tamási Zoltán játéka nem hajlott ripacskodásba, ami ebben a színházban azért gyakran előfordul. Úgy tűnt a rendező határozottan korlátok közé szorította e téren a színészeit. Nagy Viktor fel-fellobbanó harsánysága, túlmozgása még elfogadható volt, ahogy Tamási Zoltán állandó – kicsit egyhangú - blazírtsága is. De ezen túl semmi bravúr az alakításokban, csak éppen még megfelelő ritmusú színpadi cselekménybonyolítás. Igazából nem tudtunk meg e két emberről semmit, pedig Pignon egy igazi tragikomikus alkat, míg Ralph olyan Leon, a profi lehetett volna, színesen.

Pignon lelépett feleségét, aki miatt öngyilkos lenne a férfi, Gubás Gabi alakította. Nála nem beszélhetünk a darabhoz hozzáadott színészi munkáról. Egyetlen pozitívuma, hogy igen dekoratív volt, hosszú hullámos hajával, talpig lovaglóruhában. Az kicsit zavaró körülmény volt, hogy egy ilyen nőt, a színpadi Pignon még egy randevúra sem tudna megszerezni, nemhogy 8 évre, ahogy a darabban. Nem sikerült felmutatni, vajon a feleség miért inog meg és lobban lángra ismét tök szerencsétlen, kicsit szánalmas férje iránt. A feleség szeretőjének, egyben pszichiáterének szerepében Szabó Győző lépett fel. Pont ugyanúgy hozta a karaktert, ahogy évek óta mindent ebben a színházban, klónozva egy bizonyos tartást, egy bizonyos nézést. Lassan Steven Seagal több arcot tud felmutatni, mint ő, arról nem is beszélve, hogy Szabó Győző nem az a típusú színész, akinek csak úgy ripsz-ropsz hisszük, hogy nagymenő orvos lenne. Amilyen jó néha Szabó filmen, színpadon az istenért nem akar működni.  

A két legüdítőbb alakítás a szállodai személyzetet játszó színészeké volt. A londiner szerepében Mózes András kedves fickó, bár még finomítani lehetne azon, hogy ne mindig ugyanúgy robbanjon be a szobákba, hogy igazán mókás és bohózati is legyen az általa játszott figura.

Bánovits Vivianne Giselle szobalány szerepében azonban igazi meglepetés. Ő az egyetlen, aki pár jelenetében felépített egy valós emberi karaktert. Giselle-jének előélete, vágyai és érzései voltak. Fél perc alatt eljátszotta a veszteséget, hogy Pignon-nal összejöhetett volna valami, amit sajnál, hogy mégsem. Ő még azt is meg tudta mutatni, hogy Pignon-t férfiként is lehet értékelni.  

Az Amerikai bölény után már reménykedtem, hogy végre elindult valamerre ez a színház. De nem, topog ott, ahol évek óta, a langyos középszerben, minden eredeti szín nélkül. Lehet, nehéz egy hét-nyolcszáz fős színházat megtölteni, de ilyen előadásokkal minek is?

Tempó, ízlés és a főszereplők, itt nagyon döcögősen jöttek össze. Azt nem mondanám, hogy sehogy, de ez még messze van a mesteri komédiázástól, a Játékszín Hölgy fecseg és nyomozá-tól meg egyenesen fényévekre, pedig azért ott is tudnék kapásból 5-6 „mi nem tetszik”-et felsorolni.
 
(Csatáry-Nagy Krisztina imázsfotója.)

Megjelent: 2905 alkalommal