Na jó, eleve bal lábbal léptem be a BMC-be, tudtam színháznak alig alkalmas, akusztikája zenei rendezvényekhez lehet pazar, színpadi beszédhez nulla. Így is lett. Nem tudnék színészt mondani, aki olyan gyönyörűen beszél, „versel” színpadon, mint Fekete Ernő, de bizony néha őt sem értettem. Az tetszett, hogy díszlet semmi, rögtön világos volt, a színészek játsszák még a skót Felföldet is. Tihanyi Ildi – mindig tetsző – jelmezei a színészi játékkal karöltve abszolút felejtették a díszletek hiányát.
Erősen anglomán vagyok, nekem Britannia uralkodóink életrajza olyan, mint egy épeszű nőnek az új tavaszi Dior-katalógus. II. Edward pedig még a koronás fők között is egy igazi csemege.
A leírások szerint II. Edward rövid életében –alig 43 évet ért meg - szeszélyes uralkodó volt, nem érdekelte (a középkorban!) a háborúskodás, a politikát unta, ahogy vélhetően a népét is, matrózok, lovászok között érezte jól magát, s a lópatkolás volt a hobbija. Feleségül vette ugyan IV. Fülöp francia király lányát, Izabellát, s trónörököst is adott Angliának, de kegyencei, Gaveston, később az ifjú Despenser nagyobb hatással volt a homoszexuális királyra. Az angol főurak éppen ellene ne lázadtak volna? Egyszer visszaverte őket, de Izabella árulása hozzásegítette a főnemeseket ahhoz, hogy másodszorra sikerrel elfogják és lemondassák a királyt trónjáról. Az ország főkancellárja a Bánk bánból ismert formulával adta áldását az uralkodó likvidáláshoz: „Edwardot megölni nem kell félnetek jó lesz…”, központozás nélkül, cselesen. Ha ez még nem lenne elég, alattvalói, a reá felesküdött, finom főurak, az ánuszán keresztül felszúrt izzó lándzsával végezték ki.
II. Edward élete királydráma a javából, még ha pre-shakespeare-i is! Alföldi a darabot három fekete fal között, három zenésszel és tizenegy színésszel mutatta be.
Marlowe II. Edwardot jellemén, annak fejlődésén keresztül ismerteti meg az olvasóval, egy valós emberi tragédiát írt meg. Az uralkodása kezdetén embernek és királynak egyformán gyenge II. Edward kegyence, Gaveston kedvéért szembefordul Anglia nemességével, háborúba sodorja országát, eltaszítja asszonyát. nem érdekli semmi, csak a szerelem. Vagy mégsem? Lehet II. Edward egy magányos, meg nem értett, ellenségektől körülvett ember volt, aki barátságot, szeretetet csak kegyencek útján, kitartásukkal vehetett?
A címszerepben Fekete Ernő, s nagyon úgy tűnt a szerep megformálásával létrejött a „nagy találkozás”.
A darab kezdetén egy gyengekezű, utálatos koronás fő lép színre, akit csak ölebe, Gaveston jól tartása érdekel, cserébe saját öröméért. De Fekete játéka már ekkor érzékeltette, hogy többről van itt szó, mint esztelen vonzalomról egy playboy iránt. Ahogy ölelte kegyencét, ahogy szüksége volt testi közelségére, ráéreztünk, hogy a nemeseknek álcázott dögkeselyűkkel megtűzdelt udvarban Gaveston a király egyetlen barátja, akiről képes is hinni, talán szereti. Apró gesztusokkal, szemjátékkal érzékletesen mutatta meg a színész a király társtalanságát, valós magányát.
A színészi játékból érzékelhető volt, hogy a király lelkében folyamatosan dúl a racionalitás és az érzelmek csatája, a politikai-hatalmi harcok közepette is. Adja, vagy ne adja a kedvest trónjáért, saját életéért. Beáldozta a fiút, holott elvesztette egyetlen társát. Kiderült persze a kegyenc csereszabatos, helyébe lépett az ifjú Despenser, s elölről kezdődött az udvarral a huzakodás. Ekkora azonban a Fekete Ernő által megformált II. Edwardnak jelleme már erős, valóban uralkodott, használta hatalmát. A darab közepén Fekete játékából már azt is tudtuk, hogy II. Edward ismeri végzetét, de szembenéz vele, mert neki is kell valaki, aki csak az övé, s ezt pozíciója révén meg is szerzi.
Emlékezetes jelenete az előadásnak, amint II. Edward koronáját – nem tudok rá jobb leírást – focilabda-falloszként hordja végig az udvarban derekára kötve, majd ekkor még engedményt kicsikarva az udvar szemében kisded játékaihoz, kegyencéhez, engedi a nemesek által fejére tenni azt újra.
A végén a király bukása szinte poétikus volt, szörnyűsége ellenére is. Fekete Ernő királya erkölcsi fölényre tett szert mindenkivel szemben. Felesége, az udvar árulása, fogáságában való megalázása a királynak tartást, méltóságot adott, míg a többieket lealacsonyította. A színész tökéletesen mutatta meg egy későn öntudatra ébredő ember valós tragédiáját, példásan építette fel a karaktert.
A király mellé persze kellett az udvar, aki eljátszotta, hogy Fekete Ernő II. Edward. Gonosz, de minőségi udvartartás jutott a színésznek. Hiába volt fontos fogaskerék azonban minden más szereplő, ezen az estén másodlagosak voltak a címszereplő mellett, csak alájátszottak.
Talán csak Patkós Márton villant meg istenigazából. Tökéletes hímringyóként kellette magát a király előtt, mint Gaveston. Hergelte a főurakat, s amikor beütött a krach, s azok ellentámadásba lendültek, kisgyerekként ugrott II. Edward ölébe védelemért. De ő játszotta III. Edwardot, a trónörököst is. Tépelődő, egyre inkább erősödő gyermekkirályként is élvezetes percei voltak a színpadon. Radnay Csilla tökéletesen hideg, számító Izabella volt, harcostársát és szeretőjét megformáló Makranczi Zalánnak, mint Mortimernek voltak remek színészi pillanatai, pl. az „Edwardot megölni nem kell félnetek jó lesz…” üzenet megfogalmazásával, ízlelgetésével, bukása fogadásával. Színpadon volt még - néhányan többes szerepben - Medveczky Balázs, Szatory Dávid, Gyabronka József, Jordán Tamás, Mihályfi Balázs, Fábián Szabolcs és Sztarenki Dóra, akik a maguk kis epizódjaikban mind jók voltak.
Biztos vagyok benne, hogy ez a bemutató közel sem Alföldi legjobb munkája, de Fekete Ernő színészi pályája szempontjából fontos. A színészt saját színházában – mindig tökéletes, pontos alakításai ellenére is - régen láttam örömszínésznek, most annak tűnt, a körülmények ellenére is.
Ezért neheztelek Alföldire kivételesen. Olyan színészt csípett meg II. Edward szerepére, akinek tehetsége, színészi intellektusa, eszköztára, karizmatikus színpadi jelenléte, nem igényelte volna, hogy a hatás kedvért pucérra vetkőztessék, lebegtetve újra, meg újra a lemeztelenítést, hogy hosszasan, sokszor kelljen csókolnia, ölelnie férfikollégáit. Kevesebből is értettük volna, hogy Anglia királya „nem az elvárt módon szeretett”. Ritkán hallom, hogy egy színháznyi embernek egyszerre hagyjon ki a lélegzete, de most ezt történt. Persze nem lett volna ez baj, ha ez bármit is hozzáadott volna a játékhoz, bármi módon is kellett volna a hatáshoz, a látottak megértéséhez, de erről szó sem volt.
Először éreztem, láttam, hogy Alföldi feleslegesen és öncélúan pukkasztott. Kár volt, Fekete Ernő színészi erejétől vette el a teret. Rendezőként pedig kevesebb figyelme maradt a hatalom személyiségre gyakorolt torzító hatásainak bemutatására.
(Toldy Miklòs fotója.)