Iza színházban járt - Moliére: Nők iskolája (Katona József Színház)
hétfő, 24 október 2016 23:57

Moliére: Nők iskolája (Katona József Színház)

Értékelés:
(36 szavazat)

Please, smile!   

(Katona József Színház – Moliére: Nők iskolája - 2016. október 24.-i előadás)

Nem volt kedves Máté Gábortól a kis beszólása, „ti, akik esténként művészszínházban ültök”, mert igen bizalmasan összespannolt velünk, közönséggel. (Na, inkább menjünk stadionba?) De kárpótolt a kiváló ütemű és ízlésű előadás, ami olyan volt, mint egy őszi éj csendes mosolya. Kis nevetés, kis keserűség, kis káröröm. Nekem cseppet sem hiányzott semmiféle lila művészi üzenet. Elég volt az egyszerű kis életmese, pici tanulsággal.


A Bajnok után Khell Zsolt megint olyan díszletet rittyentett, ami mindent vitt. Ott a részletgazdagság, itt a szürke mozgatható, különféle geometriai alakzatokat felvevő falak „gazdag üressége" volt csodás. A csupasz falak megadták annak érzetét, mintha egy neorealista filmben lennénk.

Ennél már csak Máté Gábor antréja volt csodásabb, ahogy bevonult a díszletbe, majd cicamosdást tartott. A színész kettő perc alatt mindent megmutatott, elmondott a főszereplőről, Arnolphe-ról. Megmosta kezét, arcát, vizes törülközővel hónalját, hogy aztán, szürke hajszálcsíkos, hátul csattal összefogott - bővíthető legyen még alkalomadtán -, hózentrógerrel megtartott nadrágjához csíkos nyakkendőt kössön.

Elvégre nagy tettre készült. Gondosan elkerülve leendő felszarvazását, 50+-osként eddig zárdában, a maga számára nevelt gyámleányát készült feleségül venni. Úgy értékelte, mindent elkövetett tizenhárom évig annak érdekében, hogy „kellően hülye” és sírig hűséges hitvest kreáljon magának. Pechére Ágnes mégsem lett ostoba, sem a bezárt életből, sem az idősecske gyámapjából nem kért. Szerelmet akart, s harcolt is érte. A gyámapa és gyámleány oldalán, ellenében sok segítőtárs, egy-két helyzetkomikum, s egy mesebeli fordulat. Ennyi Moliére darabja, röviden. 

Ascher Tamás kiváló tempóban, szellemesen és jó ízléssel mozgatta a szereplőket, ráadásul precízen választotta ki őket a Katona társulatából. Azt elismerem, hogy egyik szereplő sem feszült meg az alakítás terhétől, de szórakoztató és  korrekt mód kidolgozott színpadi alakításokat láttunk.

Máté Gábor végig cinkos viszonyban volt a közönséggel, terveit, vágyait, titkos gondolatait osztotta meg velünk, kihúzódva a színpad szélére. Az általa eljátszott Arnolphe nem sármos, nem nagyvonalú, nem kedves, csak egy megöregedett gavallér, aki akarna még némi női cirógatást, domináns félként, úgy a saját kedve szerint. De egy percig sem nevetséges és szánalmas, még anginás rohamai ellenére sem. Nekem különösen tetszett a végén, amikor a többiek vígadalmától (egymáséi lettek a fiatal, egymáshoz való szerelmesek ünneplendő) elbújva, egy vaskos sétabotot leakasztva, majd rátámaszkodva végigmérte addigi igazi cinkosait, a közönséget. Nem vereség és megalázottság volt tekintetében, csak egy lemondó villanás, majd legközelebb. Ha nem is fausti súlyú volt az alakítás, de pontos és elegáns.

Az Ágnest játszó Rujder Vivien e.h. csendes, de határozott gyámleány volt. Az első perctől fogva érzékeltette, hímző kosarából fel-felpillantva, hogy „nem elég buta”, tuti nem elégíti ki gyámapja hat ingének és négy gatyájának megvarrása hosszútávon. Szakács Györgyi jelmeztervező számára is parádés színpadi ruhát készített. A bakancstól, a kontytartóig minden rózsaszín, pasztellben.

Ágnes korban hozzáillő szerelmét, Horace-t, aki tönkreverte Arnolphe jövőbeli kis idilljét, Tasnádi Bence játszotta, királykék szűk öltönyben, amiből sokszori akrobata mutatványa közben kivillant piros alsónacija. Fiatal, kópés mosollyal és lángol a tekintete, jó ránézni. Az már csak plusz, hogy színészként uralta a karaktert, még ha az nem is áll nagyon messze az Ahogy tetszik-ben nyújtott szerepétől. 

Arnolphe inasa, Alain (Ötvös András) és szolgálója, Georgette (Jordán Adél), akiknek uruk vitorlását célba kéne juttatni. Nincs rá jobb szó, a háznép két együgyű csatornatöltelék. Bambák, koszosak, haszonlesők, lusták és sunyik. Mint Micsel Rumli és Mindlevery a Macskákból. Ahol ez a páros dolgozik, baj van. Két chaplini, elnagyolt figura, egymással bamba, köznapi boldogságban. Poénjaik, arc-és testjátékuk, együttes színpadi mozgásuk üde és szellemes volt.

A kisebb szerepekben vegyesre sikerült alakítások. Bán János Chrysalde-ként, mint Arnolphe barátja most kicsit szürke volt, semmi igazi íz alakításában. Nem így Vajdai Vilmos Chrysalde sógoraként. Igaz, ő volt a svédcsavar, lévén Ágnes biológiai apja, aki jókor toppant be, mint a mesékben, hogy lányát ifjú szerelméhez navigálja. Karaktere á la Lee van Cleef, pár amerikai akcentusos mondat, kis western tartás és kész volt a figura. Horace apjaként, Szacsvay László is benézett pár mondat erejéig, hogy enyhe gőggel megossza Arnolphe-al mi a pálya.

Két egyetemi hallgató, két kis szerepben. Dér Zsolt közjegyzőként, Lestyán Attila pincérként állt a színen. Lestyán végig körözött Arnolphe körül. Értettem én, hogy Ágnes házával szembeni ivóból ő mindent látott, s tétovázott, hogy szóljon, ne szóljon Arnolphe-nak, de végig elhitette velem, hogy majd egyszer mégis megszólal, de néma maradt. Figyelni kellett rá!

Závada Péter szövegkönyvíró, Radnai Annamária dramaturggal remek nyelvezetű, mintha, de mégsem szlenges Moliére szöveget hozott a színpadra. Trágárság nélkül, többnyire jó szófordulatokkal, mondatfűzéssel, pl. „A nő végül is a férfi levese. És, amikor egy férfi meglátja, hogy más férfiak az ujjukat az ő levesébe akarják mártani, elborul az agya. Ilyen egyszerű”. Nem voltak igazi verselő, nagy monológok.

A produkció olyan klasszikus színházas, még akkor is, ha nyelvezete, színrevitele mai, szinte köznapi. De éppen ettől hatott, olyan, mintha a szomszéd házban és kávézóban játszódna, a szomszéd őszes halántékú úrral. Nem akart feltétlen üzenni, legfeljebb csak annyit, mosolyogj már kicsit. És a pici tanulság nem az enyém volt, hanem az ötvenes uraké.     

(Horváth Judit fotója.)

Megjelent: 2536 alkalommal