Iza színházban járt - Pilinszky: Szálkák (Feledi Project)
csütörtök, 20 október 2016 00:39

Pilinszky: Szálkák (Feledi Project)

Értékelés:
(28 szavazat)

,,Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet"

(MOM Kulturális Központ – Feledi Project: Szálkák – 2016. október 18.-i előadás)

Mint „első találkozás”, gondtalan érzés volt gyönyörködni a Feledi Project Psyché című estjében. Az új bemutató, Pilinszky: Szálkák fantázianevű előadása viszont intellektuális kihívást jelentett. Feledi János nem kínált könnyű utat. Ahhoz, hogy értő nézővé válhassak, ismernem kellett Pilinszky Szálkák című verskötetét, a Feledi Project már bevett szimbólumvilágát, kifejezésrendszerét, s el kellett fogadnom azt a gondolati bevezetőt is, amit a rendező-koreográfus kínált estje előtt, saját értelmi/érzelmi motivációjáról. Csak ülni és nézni, kevés volt.

Pilinszky Szálkák című kötete megjelenésekor, 1972-ben megosztotta még az irodalmárokat, pályatársakat is. A költő ekkorra szakított a versideállal, a ,,széphangzás"-al. Verseiben már nincsenek rímek, igazi formák, alig van jelzős szerkezete, célja a gondolatok pontos közvetítése az olvasóknak. Ekkortájt nagy hatást gyakorolt Pilinszkyre Robert Wilson színháza, a „színház illúziójának láthatóvá tétele”, az emberi test szerepének újragondolása a színpadon. A test esztétizálásának eszköze Wilson-színházban a lelassított, vagy ismételt mozgás, ami által például az amúgy ábrázolhatatlan fájdalom, vagyis végső soron annak „hazug” ábrázolása helyett, egy folyamatában megtapasztalt fájdalommal találkozunk. (Aki látta a Vígszínházban tavaly az 1914-et, tudja miről beszélek.)

Feledi bevezetője szerint az előadást Pilinszky János kötete inspirálta, de nem a verseket akarta eltáncoltatni művészeivel, hanem azt megmutatni, hogy számára mit jelent Pilinszky szellemisége. A költő eszmerendszerén keresztül azt vizsgálta, az egyén hogyan illeszkedik a világba. A táncművész arra a megállapításra jutott, ugyan minden ember egy quasi burokban él, mégis szimbiózisban kell lennie az ő körülvevő világgal, így elkerülhetetlen számára a konfrontáció, a vívódás, a magány. Ha szerencsés rátalál egy másik emberre, aki a társa lehet. Az üzenete: higgyünk abban, hogy előrébb jutunk, ha szeretettel viszonyulunk egymáshoz.

Itt kezdődött a nézői akadálypálya. A Szálkák című előadásból mit élhet, érezhet meg a nézőtéren az, aki nem ismeri Pilinszky világát, nem tudja ki az a Robert Wilson, vagy éppenséggel „mást üzent neki a költő”, mert az est címe azért sokakat mégis orientál.

Az előadás sikerének kulcsa, hogy az előadók: Lázár Eszter, Spala Korina, Bajári Levente, Bora Gábor mit gondolnak, mit éreznek, mit tudnak átadni a rendező-koreográfus személyes ars poetica-jából. A fellépő táncosok ezen az estén tapasztalt táncművészek voltak, dolgoztak már Feledivel külön-külön is, együtt is. Ideális alkalmi troupe-ot alkottak. 

A MOM Kultúrház Kupolaterme nem egy megszokott tér táncelőadáshoz. A koreográfus-rendező kénytelen volt – a maximum alternatív előadóhelynek titulálható - szűk játéktéren körbeültetni a nézőket, így mintha a történések részeseivé vált volna a közönség. A karnyújtásnyi távolság miatt a táncosoknak végig „jelen kellett lenniük”, érzéseiket, gondolataikat a nézők tudtára adni. A fokozott előadói jelenlét még hullámzó intenzitású volt az előadásban (persze a bemutató estéjéről volt szó), talán csak Spala Korina volt az, aki egész estén át nem csak a „testét adta”, de érzéseit, a témához való viszonyulását is folyamatosan követte arca, tekintete, így mi is. A többiek néha még jobban a koreográfiára, táncra ügyeltek. (Visszagondolva Bajári milyen remek színész is volt a Psychében, ez biztos változni fog a későbbiekben.)

A táncosok csoportban, vagy párban mozogtak a színpadon, attól függően, hogy az emberi lét mely stádiumát tárták elénk. A születéssel kezdődött az esti játék, majd almák öntötték el a teret, ami az egyének közti kapcsot képezték a későbbiekben. Előbb az eszméléshez, majd az individuumok közötti kapcsolatfelvételhez, a társválasztáshoz.

A négy táncos - előadói mivoltában mind erős - technikailag tökéletesen megoldotta a koreográfiát, akár szólóban, duettben, quaertetben is. Együtt, egy célért mozogtak. Erősen érződött Robert Wilson színháza, nem volt ritka két, három alkalommal is, egy-egy mozgássor megismétlése. 

Bár Feledi János előrebocsátotta „nem a verseket akarta eltáncoltatni”, magam csak úgy tudtam az előadással menni, hogy Pilinszky Szálkák című kötetéből több verset is ott és akkor „beleláttam” a koreográfiákba.

Az „Azt hiszem” című vers Lázár Eszter és Bora Gábor tolmácsolásában, egyik legszebb jelenete volt az előadásnak, két ember egymásra találása, összecsiszolódása, egymás melletti, párhuzamos küzdelmének bemutatásával. („Azt hiszem, hogy szeretlek; lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. / Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul és jelzés nélkül. /Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.”)

De az est folyamán hangsúlyosan szerephez jutott a hit, mint az egyén egyik lehetséges mentsvára a mai világban is, s Feledi által hangsúlyosnak tartott, magunkban felfedezett szeretet fontossága. Spala Korina és Bajári Levente tánckettősében én felismerni véltem a „Mielőtt” sorait. („A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. / A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy szálkát visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai fölütik a világ utolsó lapját. / Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.”)

Az érzelmi intenzitásukban kiemelkedő mozzanatok mellett - az emberi életút teljességének bemutatása során – számomra voltak, nem pontosan érthető kis intermezzók. Ilyen volt a kosfej maszkban megjelenő, emberi gonoszságot megformáló karakter tombolása - Bora Gábor és Lázár Eszter által -, ami az „Egy titok margójára” című versre engedtek asszociálni („Takard le jól, mit elkövettél, és élj utána szabadon, akár egy sikeres merénylő. / Tetted kendő alatt, nélküled is megél, majd túlnő rajtad, meghalad, alig először, később azután gyereksírásként, mint a végítélet, mikor a bárány elkiáltja magát.”)

Hasonló talány a táncosok egyikéről a többiekre átkúszó – zsinór formájában - fizikálisan is megjelenített kötelék, amely begabalyította, majd szinte reménytelen közös vergődésbe taszította az egyéneket, minél jobban igyekeztek szabadulni a béklyóból. (Talán a „Címerem” című költemény? „Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot.”)

Abban teljességgel biztos voltam, hogy az est lezárását, a négy szereplő fehér mázba burkolózását a „Marhabélyeg” ihlette. („Nincs az a marhabélyeg, mit meg ne érdemelnék. / Jó lesz átlépnem a halál fehérre meszelt küszöbét. Minden jó, amit megérdemeltünk. / A világ tenyerébe kalapált szeg, holtsápadt, csurom vér vagyok.”)

A táncjátékot élő zene kísérte, Tóth Mariann ült a zongoránál, ami különös atmoszféráját adta az estének. Henez Mariann minimalista ruhái két alapszínre a feketére és a fehérre korlátozódtak, míg Minorics Krisztián díszlete lényegében egyetlen elemre, egy hol oltárként, hol padként, hol ágyként szolgáló téglalap-alakú, világító alkalmatosságra szorítkozott.

Ezen az estén tehát nem volt elég pusztán „belegyönyörödni” a látottakba, fejben is ott kellett lenni, intenzíven.

Feledi János magasra pozicionálta az átlagnéző befogadóképességét. Előadása pontosan követte Pilinszky írói üzenetét. A koreográfiájában sem volt ,,széphangzás", egyszerű formákkal dolgozott, célja a gondolatok pontos közvetítése volt a nézőknek, érzetében akár egy rózsa átható illata, ami végül megadta a színház illúzióját.

(Mészáros Csaba fotója.)

Megjelent: 3253 alkalommal