Persze 2017. április 4. napja maga is egy izgalmas nap volt. A MÜPA-ba menet, az Országház előtt skandáló tömegen vágtam át. Talán 1000 ember, akik Európa, Európa kiáltozással, szép nyugalomban VETO táblácskákat rázogattak. Velük szemben pár száz rendőr, akik testükkel védve az épületet és a benne levőket, „sorfalat álltak”, lényegében a semmi ellen. A MÜPA-ba érve a Magyar Köztársaság elnöke pózolt az elnöki páholy szélén testőrei körében, na és Káel Csabával, a MÜPA élére kinevezett házi dokumentaristával, várva, hogy elkezdődjön „a diktátor utolsó beszéde” alcímű előadás. Mese nincs, rossz korban, szürreális helyen élek. Lehet, a tegnapi napon már csak én emlékezetemben szólt egy Rossa Ernő-dal, hogy „április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép, érctorkok harsogva zúgják a szélnek, felszabadítónk hősi nevét”.
És akkor jött a mi esti „felszabadítónk”, John Malkovich személyében. Egyszerű volt a színpadi történés. A Circassia-i Köztársaság vezetője, a nagy Satur Diman Cha 24 év uralkodás után elűzetett, így diktátor létére a sivatag alatt kiépített kultúrtermébe bújik meg, amely amúgy majdani, 25 éves jubileumi ünnepségére készült, benne egy hatalmas orgonával. Ide érkezik a felszabadító sereg-test, s vele együtt Caroline Thomas újságírónő, hogy csináljon egy kis „színest” a volt vezető luxusbunkerjáról. Csak éppen feltűnik egy géppisztoly és percek alatt halott hősökké válnak a katonák. Ketten maradnak életben, Caroline, akivel Satur összehozna egy kis exkluzív interjút, ha már a jubileumi ugrott, és Lee tábori lelkész, aki a zenét szolgáltathatja, hogy Satur hangulatba jöjjön egy politikai önvallomáshoz a hatalom édességéről. Aztán kinek keserű, kinek boldog vég, voltak túlélők és voltak halottak is, amikor lement a képzeletbeli függöny.
Mindig elcsodálkozom mennyivel más az angolszász, orosz, olasz, vagy német színház. Az igaz, hogy a jó színház mindenhol jó, a rossz meg mindenhol rossz. De mennyire mások a színészi eszközök, más a színpadi rutin és a társadalmi, szociális beágyazódások miatt elképesztően máshol vannak és másképp „mutatódnak meg” a hangsúlyok.
A produkció - bár nem monodráma volt - egyértelműen John Malkovich személyére épült. A színész vitathatatlanul szuggesztív színpadi jelenség, van benne valami felszínalatti, vészjósló vibrálás, amitől a néző feszülten figyel, hogy mit fog csinálni az a fickó a színpadon, mi is fog történni. Kiszámíthatatlan pókerarc. Széles, teátrális gesztusok, feszes, ruganyosnak tünő mozgás - mert az egész testével játszik -, majd feszültséggel teli csendek. Malkovich tekintete nyugalmi állapotban is baljós, olyan vihar előtti. Dühtől és haragtól eltorzulva pedig egyenesen ijesztő. Nem rontott semmit az előadás hatásfokán, hogy nem színlelt abszolút profizmust, mert kiesni a szerepből és civilként röhögni a színpadon, amikor a „nagy Diktátor” szerepében maga is megdöbbent az ananászszagú szellentés mortális következményeiről szóló kis monológján. (Lehet miden nap más, rögtönzés?) Vagy, ahogy premier-plánban kivetített arccal a végén nyitva hagyta a befejezést. Nem tudni, hogy a színész volt fegyelmezetlen és belepislogott a haláltusába, vagy Satur Diman Cha, a királyok királya elpusztíthatatlan, s nem végezte úgy, mint Kadhafi.
Malkovich összességben nagyon más, mint a mi 50-es/60-as férfiszínészeink. Még az ő pályáján is érdekesek ezek a csillagtúraszerűen játszott performance-ok, mint volt pár éve az egy sorozatgyilkosról szóló The Infernal Comedy. Persze filmen is simán becsúszik A gyilkos mezők, Oltalmazó ég, a Veszedelmes viszonyok mellé a Con Air – A fegyencjárat, vagy a Johnny English, rendhagyónak.
Megért egy misét a közönség is, a nézőtéren a boldog külföldiek röhögcséltek, de a magyarok táborában ijesztően nagy, lélegzet-visszafojtott, „egyemberkénti” hallgatás volt néha. Mert a színpadon elhangzó mondatok feladták a leckét nekünk.
Satur Diman Cha/Malkovich vázolta a jövőképet, amelyben a szuper-gazdagok határokkal, kerítésekkel és falakkal zárják magukat falanszterbe és rettegnek a pizza-futártól is, meg mindenkitől, aki nem a kerítésen belül van, kívülről jönne. Elmesélte, hogy ilyen az emberi természet, kellenek a próféták, a megváltók, a messiások. A népnek kellenek. Az abszolút diktátorok az abszolút óriások, mint az abszolút siker letéteményesei, egyek a tömegből, akinek sikerült. Olyan ópiumok ők testbe zárva, mint a vallás. Persze ezért nekik dolgozni kell, nem könnyű ám embert ölni, arra nem képes mindenki, tanulni kell. Hogy is mondta Kadhafi? „All of the great prophets of modern times have come from the desert and were uneducated: Mohammed, Jesus and myself./A modern idők minden nagy prófétája iskolázatlanul érkezett a sivatagból: Mohamed, Jézus és jómagam." Nem is baj ez addig nekünk, amíg ők csak a sivatag szélén az abszolút diktátorok, de sajna tudjuk, már Európa spájzában vannak.
Gondolatébresztő és hatásos előadást láttam. Abszolút teljesítette a jó színház küldetését. Olyan Schilling-féle társadalmi színház volt ez, még ha globális mondanivalóval is. Kérdéseket tett fel, de nem adott megoldásokat, mindenkinek magán kellett átszűrni a mondanivalót, megkeresni ő mit gondol, mit érez a látottakról és főleg mit tesz, ha tesz.
A színpadra vitel is rendhagyó volt, a színészarcra fókuszáló kamerakép (Paul Sturminger), a zenei aláfestést biztosító orgonajáték Martin Haselböck előadásában, akinek számos szerzeménye mellett az estén a „főzene” Bach, Wagner és Schubert volt.
Csak úgy mondom itt a végén, Kadhafi futballrajongó volt, 2002-ben megvásárolta egyik stróman cége a Juventus futballklub 7,5%-os részvénycsomagját.
[Közremüködött: John Malkovich, Sophie von Kessel, Errol Trotman Harewood, Felix Dennhardt, Josef Rabitsch, Valentin Ledebur]
