A hetvenfős kisteremben csak egy pódium és némi rekvizit, várjuk, hogy a monodráma hőse előadja művészetét. Pillanatok alatt beránt a Parti Nagy Lajos-i virtuóz szöveg és nem enged, mint a kövér embert a tömpemizséri doktor anyakönyvvezetőné pulpitusa. „Abnormalitást és disznóságot mindenki szeret látni, sőt aktívan kukkolni az élete végéig a hormon-háztartásától és anyagcseréjétől totál függetlenül”, ezért hát nevetve-szörnyülködve nézzük egy szeretetre vágyó magányos kisember monológját. Semmi más nem kéne neki, mint a normális élet, helyette azonban egyetlen örömforrása ez evés. Erre tanult rá még a májszínű mackónadrágos gyerekkorban, ez nem engedi még felnőttkorában sem, amikor a kevésbé kövéreknek próbálja eladni az „Emese Acapulco Diabetikus (!) Gyógyírót.

Znamenák István rendezése szépen felépített drámai ívet mutat: főhőse a sértődött jedermantól eljut a halódó, megalázott felebarátunkig, sok személyesnek ható vallomással, pünktlich tempóval. Mészáros Máté feszes-fegyelmezetten osztja be erejét, a művelődési házi publikum megnyerésén át eljut annak leckéztetéséig, a kínos technikai-magánéleti közjátékot általános érvényűre tágítja: világba kiáltja szeretetvágyát, kitaszítottságát, ”eszdühe” miatti rabságát.

Aki életében egyszer is viselt már „L” méretű ruhát, úgyis megnézi. A többieknek meg kötelező.