Iza: Nehéz lenne elmesélni mit láttunk. A nyitókép rendhagyó. Azért kevesen ébredtünk már vasárnap reggel másnaposon, egy köztéri beton virágágyásban. A színen sok új hétkezdet hömpölygött, sok „ébredés” után. A hétfők mindig mintha új reményt hoztak volna a szereplőknek, hátha mégis valami megváltozik. Persze titkon pontosan tudták, nem fog megváltozni semmi. Előttünk a pincepadlón hét ember állt, ült, mendegélt, többnyire céltalanul, vagy fetrengett, újra és újrajátszva minden héten ugyanazt a meccset. Közük egymáshoz, hogy egymás mellett mentek el. Fiúk, lányok, férfiak, asszonyok. Bár az is lehet csak egy fiú, éppen a szerző, Fekete Ádám gondolatai körül kószáltunk. Mégis csak, mint Luke Skywalker Yoda mocsarában, az ember elméjének, lelkének, vágyainak, félelmeinek, keserűségének labirintusát jártuk, keresve a kiutat. Felbukkantak persze mindnyájuknak ismerős érzések. Régi szerelmek emléke, kis hajnali részegség, egykori tanárok, törzshelyek a bűnös/bulizós Budapestem, elveszett tárgyak, életünkből eltűnt emberek. És egy léghajó hangsúlyos képe, hátha jön Óz, s hazarepít Em nénihez.
Éva: A beton virágládától a szomszéd üzlet portálüvegéig tart az út, a hős fejében pedig a többszöröződő – saját jellemmel rendelkező - aktorok a létösszegző monológok, csajozós dumák, klasszikus női szemrehányások, hétköznapi kínlódások szövegkígyója után eljutnak az összekucorodós megnyugvásig. Aztán jöhet a következő szombat esti buli.
Iza: Mindig kis csodálkozással nézem Fekete Ádám munkáit. Ne finomkodjunk, ő sem teszi, szimpatikusan és kegyetlenül őszinte, szinte már cinikus. Olyan handicap-el indult ő az élet nagy játékában, ami 1000-ból 999 embert tuti padlóra küldött volna és ott is marasztal. (Nevén nevezve, mozgássérültként él.) Ő nem, megtalálta a saját kalandozások útját. Ahogy a hősei, ő is fejben, lélekben. Pechjére, vagy szerencséjére művészember vált belőle, színházcsináló, így aztán nagyon tud szenvedni és szárnyalni is, mindkettőt „szépszomorúan”. Egy vele készült interjúban azt mondta: „Nehéz megmondani, mi okozza ezt a melankolikus állapotot, mindenesetre nem függ össze avval, hogy vannak-e körülötted emberek. Én egy kocsmában a haverokkal is tudtam végtelenül magányosnak érezni magam. De már jól vagyok. Rájöttem, van valami sármja annak, ha valaki derűsen képes hordozni a keresztjét. Bármilyen terhet lehet elfogadóan cipelni, még az ilyen látványosakat is, mint az enyém.” A szerző, avagy darabbéli alteregója derűsen, de keserűséggel hordozta a keresztjét, és valóban magányos volt még a haveri körben, a karácsonyi asztalnál is. Nem volt egyedül, de mégsem tartozott sehova, tán még önmagához sem. Ha van színpadi leképződése annak, hogy a „semmi ágán ül szívem”, Fekete darabja tuti az. Még akkor is, ha néha lehetett kicsit derülni. Attól volt jó ez a darab, hogy távol volt, de mégis közel. A kis lükén lüke Holden Caulfieldot, vagy annak kései kisöccsét láttuk piázni a VII. kerületben, valahol a Király utca környékén szenvedve, de nagyon.
Éva: Az egész Fekete Ádám fáj? Inkább sajog. Megoszthatatlanok a személyes élet dolgai, megosztja hát alkotáson keresztül, avagy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. A tárgyilagos derű állapotáról szó nincs, de van humor, önirónia, nem kevés önismeret – sokszor megtett, de bizonytalan kimenetelű barangolások tanúi leszünk a külső- és belső tájakon.
Iza: A szereplők hol mintha görög kórusként, hol magányos hősként a színen. Együtt is, külön-külön is rendben voltak. Laboda Kornél a Pincében, leszakadt műanyag függöny szalagjai között erősebb színpadi jelenléttel bírt, mint a csodás vetítéses, utazós Szerb Antal darabban fent, a „Nagyteremben”. Terhes Sándor monológja átgondoltan, fejbe kólintósan fajsúlyos volt, létről, nem létről. Egy középkorú férfi szembenézős megcsömörlése magától, a világtól, mintha a külvárosi éjben. (Hogy is keveredhet a Thália habkönnyű bugyutaságaiba?) Stefanovics Angéla dilis kis proli asszonyt formált, szerepében egyszerre felszínes és mély, ostoba és bölcs.
Éva: Szép csapatmunka és mindenkinek vannak erős pillanatai, sok rendezői figyelem jutott mindenkinek. Terhes Sándor erős monológjai mellett egy Schilling-hommage-t emelek ki: klasszik, lepattant furnérlapos dohányzóasztal mellett akkurátusan kefírt eszeget (lásd: A harag napjából Meszléry Judit tejföl-evését!!) és ott van az arcán az „én nem vagyon senki, és ebbe bele se akarok gondolni már” nirvánája. Jankovics Péter izgága, sprőd, okoskodó alteregó, Laboda Kornél szubtilis-szomorú figura. Kárpáti Pál és Pallag Márton hol lakmusz-szerepben, hol akciógazdagon mélyítik el ezt a furcsa látomást. Stefanovics Angéla és Sipos Vera gördülékenyen vált az „összes nők” és a feminin én megjelenítése között, perfekt.
Iza: A színrevitel kicsit egyenetlen, s egy leheletnyit hosszú is az előadás. Terhes Sándor, az igazán felnőtt főhős monológja után zárni kéne, a csúcson kell abbahagyni. Rontja az addig ritmusos előadás hatását egy hosszas, kulcsakadós-ajtónyitós zárójelenet. Addig pergő a szövegpanelek ismétlődése, más-más színész interpretálásában, más-más értelmet nyert mindig a szerzői mondandó. Remek volt a zeneválasztás is, egy-egy bekúszó dallam felismerése, pótolta a hiányzó, valós díszleteket, helyszínváltásokat. Pár ritmus a White Christmas-ből és tudtuk a karácsonyi asztalnál ülünk.
Éva: A kulcs-jelenet kulcsjelenet? Ki lehet jutni a saját agyunk teremtette világból? Terry Pratchett szerint az ember nem tud arról gondolkozni, hogyan gondolkozik. Az olyan, mint kinyitni egy ládát azzal a feszítővassal, ami benne van. Fekete Ádám majd megoldja. Író.
[Szereplők: Pallag Márton, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Stefanovics Angéla, Sipos Vera, Terhes Sándor, Laboda Kornél]
Fekete Ádám: A Jeditanács összeül | Trafó House
Mindenkin pöttyös zokni van, mindenkin….
(Trafó Pince – Fekete Ádám: A Jeditanács összeül - 2017. november 24.-i előadás)
Iza: A hozzám hasonló lüke nézők azt várták, hogy Yoda és Obi-Wan diskurál a Birodalom túléléséről. Pofira esés volt. Nem a galaktikus végtelenben, hanem mintha Tengerecki Pál fejében barangoltunk, hogy aztán messzeségből, földre szállva hazatérjünk. Pinceszínház, pöttyös zokniban, nylon szatyorral, térben és időben valahol a Gozsdu-udvar környékén, napjainkban.
Éva: A józan emberek mind hasonlóak egymáshoz, minden másnapos a maga módján az. Kinek Wotan áriája, kinek tengerimalac-nyüszögés, kinek a héttagú Jeditanács szól a fejében. Fekete Ádámnak szerencsénkre az utóbbi. Repetitív módon visszhangzó nagy és jelentéktelen felismerések, személyessé váló közhelyek, közérzet-trip a Trafó Pincéjében. Egyebekben Tengerecki Pál rulez. Én is dúdolgatom, rendszeresen.