Iza színházban járt - James Goldman: Az oroszlán télen (OPI)
hétfő, 25 december 2017 09:30

James Goldman: Az oroszlán télen (OPI)

Értékelés:
(36 szavazat)

Nyár tüze, vagy hó van, áll a bál…     

(Orlai Produkciós Iroda - James Goldman: Az oroszlán télen - 2017. december 21.-i előadás)

Iza: Azt est tanulságai: „ha barbár vagy, legyen nálad mindig kés és Angliát is ki kellett rángatni a sz@rból.” Régen drukkolok az OPI-nak, hogy legyen már valami, ami ha nyomokban is, de emlékeztet a kezdetre, a Hat hét, hat tánc mágiájára. Arra, amikor ha akarod, ha nem, beránt bűvkörébe a produkció. Végre, az OPI-nak talán lesz újra egy olyan művészpárosa, amilyen Vári és Kulka volt hajdanán. Akik úgy néznek egymásra a színpadon, hogy az szavak nélkül is egy történet. Hernádi Judit és Gálffi László megcsillantotta a reményt. Hümmögtem ugyan a szereposztást látván, ésszerű-e 19-re lapot húzni? De jó volt a lapjárás, nekünk nézőknek, 21 lesz ennek a vége.
Éva: Végre nem cukrozott mézes marcipán karácsonyra. Anglofileknek, Hernádi-és Gálffi-rajongóknak kötelező. Két nagyvad, kémia, minőségi szórakoztató színház. Szikszai Rémusz rendezése kihozta a legtöbbet a darabból, peregnek az élvezetes párbeszédek, folyik a tánc a hatalom körül. Egyforma erős uralkodók, egymásról mindent tudó, kíméletlen emberpár, akik élvezik és akarják a harcot, nem is tudnak másképp élni. Hernádi Judit az oroszlán, csak mondom.


Iza: Már Csáfordi László előadásplakátja megtetszett. Hosszan gondolkodtam, de ilyen szellemes, világos üzenetet és tartalmat hordozó, letisztult grafikára nem emlékszem az OPI történetében. Jót ígért a rendező személye is, Szikszai Rémusz nem megélhetési színész/rendező, ha valamit színpadra állít, annak üzenete van. Még nem volt hiba nélküli az előadás, kell pár este, hogy beálljon a ritmus, de príma lesz! Újra van minőségi bulvár az OPI színpadán, ami annak látszik ami, s nem akar mást, csak nívós szórakoztatást nyújtani. És végre Zöldi Gergely fordítása is működött, a színészekre szabódott! Biztos kézzel, a sikerre indult be az OPI, egy újabb „film a színpadon” próbálkozással. A XII. századvégi Angliában II. Henrik uralkodik, akinek a neje, Aquitániai Eleonóra sorozatos cselszövései miatt házi őrizet alatt áll. Hiába szült neki négy fiút, ha a trónutódlásban nem képesek egyezni, Henrik (a majdani Földnélküli) János fiukat, Eleonóra pedig (a majdani Oroszlánszívű) Richard fiúkat akarná megtenni örökösnek. És eljön a karácsonyeste, amikor a királyi pár elérkezettnek látja az időt, hogy „egymás húsába belevájjon”.  
Éva: Hepburn és O’Toole a karácsonyi tévés ismétlések miatt biztos mindenkinek megvolt, így a sztori még a sajtosperec-kispezsgő menüért jövőknek is ismert. Akad meglepetés: a nyitó óangol karácsonyi ének és a magyal ellenére hamar rájövünk, itt sötétebb tónusú lesz a családi kör, mint egy obligát karácsonyi Sissi-filmben.

Iza: Mi kellett a príma estéhez? Például, hogy Hernádi Judit felébredhessen a középkorú színésznők zömét sújtó csipkerózsika álmából. Végre „virulens öregasszonyokat” játszhasson, s ne kelljen görcsölnie, hogy 45 és 60 között alig van jó női szerep. Eleonórája már nem fiatal, de még mindig (vonzó) nő. A szexepil eléréshez Kiss Julcsi jelmezei szépen alapoztak, a színésznő decensen csábító volt bennük. Hernádi is megérezte, hogy végre nem clownként, hanem vezető művészként mutatkozhat a színpadon. Goldman darabja nem véres királydráma, de van némi mélysége. Hernádi Judit stílusérzéke, poentírozása most tankönyvszerű volt. Egyetlen egyszer nem engedett a csábításnak, hogy üresen szórakoztasson, minden mondata, sóhaja, nevetése mögött ott volt a dráma súlya. Kívül-belül királynői volt. Mintha kicsit oda is szúrt volna alakításával, mit károgtatok, megy ez nekem. Játéka révén a királynő ellenfele volt a királynak, elbukott vagy 23-szor már, mégis újra nekiszaladt. A karácsony rövid ünnepén szerencsecsillaga hol lent, hol fent volt. Padlóra került, de aztán fordult a kocka, s ő azonnal támadott, ahogy kicsi rés keletkezett az ellenfél pajzsán. Persze Eleonóra szerelmes asszony volt, még mindig. Itt bukott el újra, 24-szerre is. Méltósággal.     
Éva: Hernádi olyan Eleonórát játszik, mint amilyen az eredeti lehetett, aki hibátlanul művelte a provanszál lírát, saját udvarában neveltette a férje zabigyerekét és még keresztes hadjáratba is elment. Autonómiájával, magával tisztában levő nőt, akinek csak a hatalom áll jól. Olyat játszik, amit a szerző meg sem írt: egy egész életet, motivációt, jellemet, sorsot. Az egyik legjobb jelenete, amikor a királyt felszólítja, hadd maradhasson, míg az megcsókolja fiatal szeretőjét, Alais hercegnőt, akit ráadásul ő nevelt fel. Amíg nézi őket, a következőket látjuk az arcán: győztem, megcsókolja - vesztettem, megcsókolja – fáj, erre emlékezni akarok, - a veszteség a játék része – megyek, a játék még az enyém. Hernádi olyan anyát játszik, aki a fiainál okosabb, erősebb, egyedül a férje méltó hozzá. A nehéz fiú-sorsot hibátlan – és fiúnként eltérő - anyai szeretet-játékkal pótolja, ami ha lelepleződik, „na, lépjünk tovább, ez van” fintorral nyugtáz. Perfekt.

Iza: Na jó, Gálffi Lászlóval elfogult vagyok. Piszok jót tett neki, hogy kiszabadult az Örkény művészszínház "börtönéből”. Újra játszott, nem alakított! Saját örömére, még ha kicsi – de imádnivaló – botlásokkal is. Szórakoztató volt látni a tekintetében, ahogy maga is felismerte, ez most még nincs meg. Az első részben még csúszkált, de aztán megérkezett a figurája teljes esszenciája, quasi Lear király, amikor rájön, ő valójában Ványa bácsi. Azt hiszem, amit erről a hivatásról Gálffi nem tud, azt nem is kell. Játszott ő már rengeteg királyt, sok Henriket. Klasszikus szerepeiből szépen építkezett. Ő egy rendhagyó intellektussal és hatalmas érzelmi töltettel bíró színész. Nem kell sírdogálnunk, hogy Somlay Artúr, Gábor Miklós már elment, nem láthattuk, itt van nekünk Gálffi. Fura, de down-to-earth színészkirállyá vált, aminek persze – a lelkében láthatóan - megfizette az árát. Cserébe azt csinál a közönséggel, amit akar. Ki tudja zökkenteni az időt a színpadon, ha valaki, ő tudja, mi az understatement színpadi játék. Alakítása révén II. Henrik figurája mögött ott volt az a történet is, amit valójában nem is jelent meg a színpadon. 
Éva: Mit is tehetnék hozzá? Jó Gálffit olyan darabban is látni, ami szinte korlátlan játéklehetőséget ad neki, szép sorozat lesz ebből. A művészszínházi előadásokban az erős rendezői vízió és a társadalmi mondanivaló az elsődleges, a közönséget gyönyörködtető intellektuális elegancia és férfibáj nem, vagy csak közvetetten kap szerepet. A jutalomjátékot meg kell becsülni, és ez bizony az.

Iza: A színpadi „kiscsillagok” önjogukon rendben lévők. A három hercegfi, Richard-Geoffrey-János (Schruff Milán - Mészáros Máté - Ötvös András). Három rühes sakálkölyök, tökéletesen illusztrálva apjuk állítását, „nekem nincsenek fiaim”. Mészáros Máté azért hajszállal feljebb, mint a többiek, Játéka aprólékosan kidolgozott, szürkék közül még szürkén is képes kitűnni. Kancelláriára sunnyogó „középső testvérként” olyan átlényegült játéka – kis túlzással -, mint David Suchet Poirot-ként. A francia különítmény is rendben. Szakács Hajnalka Alais hercegnőként szeszélyes, ha kell alázatos, ha kell, követel, Bátyja, Fülöp király (Horváth Illés) szépen bemutatja milyen édes is a hidegfejjel végigvitt, nagyhatalmi bosszú.   
Éva: Főszerepet Mészáros Máténak! A legtöbb ésszel bíró Geoffrey, a középső fiú, aki maximum kancellár lehet, mert hát ott a másik két testvér, akik előrébb állnak a szülők ambíció-listáján. Mészáros Máté egyszerre érzékelteti az intelligenciát, a higgadtságot, a temperált sértődöttséget, a hatalomtechnikusi jártasságot. És eljátssza tragikus korlátot is: nem elég nagyszabású személyiség és ezt tudja is. Szép alakítás. Ötvös András hisztis János hercege az akaraterő-deficites, viszolyogtatóan amorális leendő uralkodót előlegezi meg. Schruff Milán hős Richárdja tűnik a legsérültebbnek, Horváth Illés Fülöpjével való közös jelenete igazi kamarazenélés. Szakács Hajnalka francia hercegnője egyszerre túsz, érték és értő tanú: talán ő tudja egyedül, milyen szorosan tartozik össze a király és a királyné.

Iza: Amikor az OPI előadásait először láttam olyan színészek között választhattam, mint Vári Éva, Margitai Ági, vagy Kulka János, Gálffi László. Magasan volt az indítómérce. Vitathatatlanul volt az elmúlt tíz évben sok jó előadás, markáns alakítás, számos közönségcsalogató név, s akadt egy-két crème de la crème művész is. De ilyen „egységes minőség” talán A nagy négyes premierjén volt utoljára, amikor a közepes darabon pusztán az emelt szintet, hogy kik álltak a színpadon. (Érdekes, hogy azt Gálffi rendezte, igaz persze, hogy az előadást kollégái „csinálták" meg és tartották öt évadon át repertoáron.) Ennek bizony hat éve. Az állításon nem változtat az a tény sem, hogy egy-egy monodrámával - vezető művészszínházból átcsábított színművésszel - színészdíjat hozott el az utóbbi két évben a társulás a Színházi Kritikusok Céhétől. De az egyetlen „produkciós díja” a mai napig is a Hat hét, hat tánc. De most lehet, újra kisütött a nap az OPI felett.

Megjelent: 1167 alkalommal