Iza: Az ember kapkodja a fejét. XI. századi magyar királyi/családi viszály. Melyik Kálmán? Melyik Géza? A véres öldöklés persze nem borítja ki, hiszen már a Gyűrűk urán nevelkedett, amit a Trónok harcával öblített le. Aztán helyrekerülnek a dolgok, Könyves Kálmán és II. Géza és persze köztük (Vak) Béla. Spiró erősen „színez”, de a történelmi tények ettől még tények. Legütősebb gondolata már a darab elején elhangzik: „De a mi magyar királyi házunk, az megfontoltan és késve öldököl. A bűnt nem azonnal torolja meg, de megtorolja. Itt soha senki semmi bántást, vétket nem felejt. A megbocsátást nem ismerik itt. Színlelt minden megbékélés, hamis minden esküvés. Rókalelkű, alamuszi sunnyogók vagyunk mi, szemből sose támadunk, de hátulról, lopva azt is leterítjük, akit talán nem is gyűlölünk, csak úgy hozza az éji lehetőség.” Nem is csodálkozunk, amikor azon jelenet után, amikor Kálmán és testvére, Álmos „megnemtámadási vérszerződést” köt, rögtön az következik, hogy a Tisza két partjáról üvöltöznek egymásnak, gyilkos üzemmódban, seregeik élén!
Éva: A Kott-i nagy mechanizmust egy óriási kalapács helyettesíti, időnként lecsapja az aktuális aktort: megy a levesbe. A magyar sarjak szláv lányokkal házasodnak: ha akarnak, ha nem; akinek érzelmei vannak, borítékolhatja magának a veszteséget. Könyörtelen világ ez. Az egyház szó szerint királycsináló, időnként für alle falle eldug egy herceget: egy árpádházi mindig jól jön. És tényleg.

Iza: „Öreg” színmű ez, mégis alig játsszák. Nem véletlen, 5 tucat szereplőt álmodott meg Spiró. Most Keszég László rendező és Enyedi Éva dramaturg lekarcsúsította hét – mint a gonoszok! – résztvevőre. Az előadás egy Árpád-házi Hard Rock Café jelenettel indult, a „banda” élőzenélésbe kezdett, s több „fellépésre” is sor került az est folyamán. A színpadon igen kreatívan használták a hangszereket, főleg a dobverőket, voltak azok gyilkos tőrök, de még királyi fiúcska eltávolított herezacskócskái is! (Azért ne a Guns N’ Roses-ra számítsunk persze.) Herczeg Tamás és Mészáros Béla a főszereplő-páros. Az előbbi játssza Könyves Kálmánt és II. Istvánt, utóbbi Álmost és II. Vak Bélát. Mészáros Béla „vakon” zseniális, a különböző szem-pántok mögött „látjuk” Béla király változását, a színész testjátéka, tán lehet színpadi kisugárzása miatt. Mészáros kicsit kiemelkedett a színészi karból, érződött, hogy ő „katonás színész, katonás játék(harc)modorral”. Herczeg Tamás testi hibás, így alapból kisebbségi komplexussal küzdő uralkodókat vonultatott fel, olyan III. Richardosnak tűnt az Árpád-ház interpretálásában.
Éva: Mészáros Béla a dali herceg, Álmos, majd ennek megvakított kisfia, az uralkodáshoz semmi affinitást nem érző Vak Béla. Mészárostól kapjuk a legszebb – a darabból ezért ki is emelkedő - érzelemtelített nagy veszteség-monológot: kisfia után vágyik, reméli, hogy legalább a túlvilágon találkoznak. Szép váltás a zajos-cinikus forgatagban, emlékezetes alakítás: „Senkit se szerettem, soha életemben, sem szüléimet, kiket alig láttam, sem véreimet, sem lányaimat, sem asszonyokat, hanem csak téged, kicsinyem, én magvam, fiacskám! Egyetlen rokonom te voltál, és gyülevész gyilkosok halálra kínoztak téged, és azóta létemnek sem látón, sem vakon értelme nincs!” Herczeg Tamás különösen jó II. Istvánként, hiábavalóságról szóló monológja csak látszólag ellentettje az Álmos-monológnak: egy összetört apa, és a halálra készülő szarkasztikusan kegyetlen király ugyanoda jut: szeretet nélkül üres ez a világ.

Iza: A rendező maga is a szereplők között, ő Ottmár, a pragmatista háttérharcos a hatalmi játszmákban, mindig szépen hátul, meghúzódva csendesen, mindig idejében váltva, ahogy az erőviszonyok változnak. És minden más szerepben, így az összes királyi asszony, bérgyilkos, egyházi ember, gyermek figurájában Szilágyi Katalin, Stefanovics Angéla, Enyedi Éva. Hol komolyan, hol karikírozva, „kórusuk” néha, mint a Fekete Vipera filmjelenetei. Az egyház szép vonulatot kapott Bánki Gergely (Filbertus) alakításában, a „pap/egyházfő” kicsit Hókusz-pók, kicsit a legnagyobb intézményes méregkeverő, mindenképpen történelemformáló tényező. Sinkovits Judit jelmez és díszlettervező erőteljes felhívást küldött, használd a fantáziád kedves néző!  Mintha próbán lennénk, valami kis lezser maciban, felette kis rojtos, hogy legyen történelemi érzés mégis. Filbertus főpapi kalpagja, vagyis egy rozzant szalmakalap a legszebb kreatív megoldás!
Éva: Ottmár a mindentudó udvari ember, ilyen filozófiával: „..akolba terelve él csak túl a nép, kerítések között, ha kívül veszett kutyák ugatnak rá, és belsőleg ugat minden egyént a hite. Az egyház rendet áhít, miként minden szolgái, hívei. Odaát sincs más rend.” Keszég László barna, egy tömbből faragott józan reálpolitikusa ismerős figura. Bánki Gergely flexibilis egyházfija az időtlen szabályok szerint dolgozik, némi töprengéssel, de sosem inogva meg az események sodrától. Az egyház nem diadalmas, az egyház hatalmi centrum. Több mint ezer év előnye van.

Éva: Az aktuális koronázásokkor a nyomorékok, rongyosak, kelésesek, fekélyesek, bénák, vakok állnak elöl. Szép kontraszt. És mit akarnak a magyarok? Márhogy mi. „Az Árpád-ház uralkodjék, ha már így alakult, lelkük rajta, de minket hagyjanak békén.” Nagyon szép elgondolás, de sajnos, azóta sincs semmi előrelépés, a hatalom feszt promenádozik az életünkben. Ez van.