Iza színházban járt - Thomas Mann: József és testvérei (Örkény Színház)
kedd, 07 február 2017 12:30

Thomas Mann: József és testvérei (Örkény Színház)

Értékelés:
(42 szavazat)

Hivatásunk, hogy a mi időnket meséljük….

(Örkény Színház – Thomas Mann: József és testvérei - 2017. február 5.-i előadás)

Egy nemzetközi jogi kurzuson tudtam meg, hogy a Háború és béke két mondatban elmondható: „Napóleon megtámadta Oroszországot. Pierre beleszeretett Natasába.” Ezek után nem csodálkoztam, hogy az Örkény Színházban azt tudtam meg, hogy Thomas Mann 1600 oldalas regénye 125 oldalban visszaadható és simán elbírunk egy 5 órás előadást, ha szemnek és fülnek is érdekes az, ami a színpadon folyik. Pedig ezen a színpadon semmi parasztvakítás nem volt. Egy forgószínpad, azon egy faházikó és fölötte egy projektor kivetítőn a változó ég. A színészek leginkább mezítláb, vagy gumicsizmában, zömük tréningruhában. Na jó, Znamenák István Egyiptom földjén, jegesmedveháton érkezve a színpadra, az lehet, mégis a vakuljon néző kategória volt.

Nem tudtam eddig elképzelni, hogy Brook, vagy Mnouchkine kilencórás darabjait miként lehet élvezni, elviselni, most kaptam ebből ízelítőt. Utóbb sajnálom, hogy nem számoltam, hány epizódból állt az előadás, de úgy sejtem százas nagyságrendű lehetett. Az előadás-hosszúsága a legnagyobb erénye lett a darabnak. Ez a lassú, önmagukban is megálló, jelenetről-jelenetre haladás a történetben otthonosságot adott, mintha a saját nappalinkban ülnénk és ráérősen olvasgatnánk.

Egész furcsa érzés kerített hatalmába. Nem tudok jobb szót rá, éppen ott és akkor, a pillanatban gondolkodó színészeket láttam. Az odáig rendben van, hogy egy színésznek köze van ahhoz a szerephez, akit játszik, érti, érzi a karaktert, ha kell – tudom ez elcsépelt -, teljesen belebújik a figura bőrébe az előadás két órájára. Na de az, hogy az estén minden kis színrelépésében moralizáljon, analizáljon és véleményezzen, ez azért meglepő volt. Egészen újszerűt láttam az Örkényben. Nem Jákob és József állt a színen, hanem Polgár Csaba, akinek szuverén, közölni való gondolata volt Jákob és József történetéről, s nem Potifár felesége, Mut, hanem Kerekes Éva, aki virulens nőként agyalt azon, hogyan is lehetne egy kaland erejéig megcsípni egy férfit.

Persze nem tudom, hogy a próbákon Ascher Tamás és Gáspár Ildikó mit kértek a színészeiktől, de úgy sejtem azt, hogy gondolkodjanak azon, maguk mit akarnak közvetíteni, ha ők lennének az adott helyzetben, hogyan döntenének, hogyan cselekednének. 
 
Tény, hogy Thomas Mann regényének színpadi adaptációjával a világ legismertebb „meséjét” hallgattuk. Ez volt a nagy truváj, mert akinek életében nem volt kezében a Biblia az is élvezni tudta, a szimplán hétköznapi életképek szintjére komponált „szösszeneteket”. Persze a nézők zöme olvasta, vagy a sok bibliai utalást tartalmazó irodalmi műből – de lehet magától Andrew Loyd Webbertől(!) dalban – ismerte, tudta, hogy Jákob kétszer hétévet szolgált Ráhelért, hogy József álomfejtő volt, s kegyetlenül kibabráltak vele testvérei.

Gáspár Ildikó, aki a művet színpadra alkalmazta, és Ari-Nagy Barbara dramaturg „kidobták” a regény nagyját, de egészen kivételes bravúrt vittek véghez. Az író minden, a regényből ismert fontos gondolata felbukkant. Kezdve a „mert bűn és a szenvedély nélkül nincs haladás”-tól, a „senki sem lehet egy történet résztvevője anélkül, hogy közben gyorsan ne öregednék”-ig.

Az előadásban sokadszorra győzedelmeskedett ennek a színháznak a „csodafegyvere”, a kollektív munkába vetett hit, hogy majdnem mindig, minden tag színpadon áll, közös, de szigorú koreográfia mellett. Éppen ezért megint egy produkció, amelyben a színészek a „Borg Kollektíva” legjobb formáját mutatták. (Lehet az örkényesek Star-Trek hívők? A Borg egy kollektív tudatként létezik, melyben a hatékonyság a napi munka legfőbb elve, és a tökéletesség keresése.) Ha bármelyik kis csavar is akad, nem mozdul rendben a gép, de tegnap a szerkezet olajozottan forgott.

Írhatnám hatásvadász módon, hogy múlt – jelen - jövő állt a színpadon, Gálffi László – Polgár Csaba - Patkós Márton. De nem, általuk csak jelen és jövő volt a színpadon, fiatal és idős, Jákob/József körforgásában, a múlt csak a bibliai történet volt. Tegnap sajnos rossz helyen ültem, a harmadik sorban, így Gálffi László legtöbb „játékáról” lemaradtam, mert a színpadon álló kunyhó tetején trónolt. Ha volt érkezésem „felnézni”, remekül szórakoztam azon, hogy a színész milyen jól szórakozik társain, szinte nézővé válva forgott az események felett, hogy jól lássa a történéseket. A nyílt próbán az erkély első sorában ültem, az a tuti hely annak, aki színházat akar a színházban!

De ezen túl is megörvendeztetett Gállfi László, Takács Nóra Dianával kiegészülve, mint Huij és Tuij, Potifár szülei. Ezt nem lehet visszaadni, leírni, látni kell. Ötlet/jelmez/színjátszás, plusz kis tűzijáték együtt, briliáns percek. Nemcsak Gállfi és Pogány Judit párosában, de ebben a Gálffi-Takács kettősben is látok potenciált. 

Az, hogy a fiatal Polgár Csaba egy sokszínű, tehetséges színházi ember, elhivatott színész, Hamlet-alakítása és a Hét szamuráj rendezése óta nem újság. Az, hogy már a sarkában a hasonlóan kvalitásos, még nála is fiatalabb Patkós Márton, pikáns. Fiatal Jákobként és Józsefként egymásra licitálva álltak helyt a színpadon Polgár józansága és intellektusa, Patkós eltökéltsége és heve megkapó volt. 

A színházhoz igazolt összes fiatal színész is megmutatta oroszlánkörmét. Jéger Zsombor, Novkov Máté és Dóra Béla, mintha egy főiskolai helyzetgyakorlaton dobták volna össze a Hárán környéki pásztorok figuráját, olyan friss volt bamba szájalásuk. Zsigmondi Emőke „dinasztialapító” Támárként, Kókai Tünde utolsó szülött, de „ma született bárány” Benjámin szerepében. Már az Anyám tyúkja 2-ben is jól muzsikáltak, de már biztos, megérkeztek, ha szelíden is, de helyet és teret követelnek.

Persze a „törzsgárda” is hozta formáját, mindnyájuknak megvolt a maga ötpercnyi nagy pillanata. Epres Attila valahogy már mindenben bölcs és mély, egyszerűen jó látni, ha színpadon áll, itt Izsákként és Eliézerként. Csuja Imre Lábánként és Fősütőmesterként, a mindig sanszos – bocsánat, de muszáj – „azt a kurva” betoppanással, rögtön tudjuk kivel állunk szemben. Vajda Milán Ézsauként és Potifárként volt színen. Jó volt látni, hogy a színész tart valahova, darabról-darabra színesedik. Ficza Istvánnak nem kell már színesednie, Anubisz az ő szerepe. Fekete trikóban, színészi gesztushalmazával idézte meg a kutyafejű istent, testtartással, pillantással, arcjátékkal. A fáraó főpohárnokaként talált egy olyan mozzanatot, a természetes emberi szükségletet, amivel tökéletesen jellemezte a korrupt és önző egyiptomi hivatalnokot. Nagy Zsolt Júda szerepében nem erőlködött, adta a maga természetességét, jó volt a pillanat, amikor rájött tudtán kívül anyává tette már kétszeresen özvegy menyét. Máthé Zsolt és Znamenák István most annyira nem ragyogtak ki, de fegyelmezetten szolgálták az előadást. Persze Znamenák maszkja a leragasztott, ezzel eltűntetett szemöldökökkel, majd a „harci jegesmedvén” való belovaglása azért nyomott hagyott.    
    
Megvallom Tenki Réka, nem tudott eddig igazán hatással lenni rám. Most azonban Manó törpeként és Hadinaként nem tudtam máshova nézni, ha bekandikált a színpadra, one-woman-show-t adott. A színpad oldaláról bejátszotta magát középre, ahogy manó „arcocskáját kezecskéjébe” temette zsörtölődve, vagy gúnyosan felnyerített más kárán. Azt sem tudtam eldönteni, hogy Hámori Gabriella hamvas Ráhelként, vagy rafinált Teje fáraónőként markánsabb-e. Tetszett, ahogy kis dobbantással leintette a fentről „fecsegő narrátor” Gálffit, hogy előbb elkaphassa Jákobot a kútnál, vagy ugyancsak egy kézmozdulat, ahogy Tejeként leírta bugyuta fáraó fiát. Kerekes Éváról még csak annyit, hogy Rebekája egy kis mini mestermű, nemcsak elmesélte ráncait és fekete bajuszkáját, de maszk nélkül meg is mutatta.

Erős volt a háttérmunkások hada is. Izsák Lili díszlete, a maga „semmiségében” nem először zseniális, kevés anyag, sok ötlet, mindez egy fakunyhó köré koreografálva. Szlávik Júlia jelmeze teret engedett a színészeknek a játékhoz, megadva egy-egy szereplő alapkarakterét. És persze Kákonyi Árpád zenéje és a zenekar, ami lassan önmagában is megáll. Gálffihoz ugyan rossz helyen ültem, de a zenekar mellett. Egyszerűen nem tudtam rendre nem visszanézni a kottákra meredő három zenészre és a két énekesre - Murányi Márta és Szathmáry Judit -, élvezve feszült koncentrációjukat. Életemben először hallottam súgót. Ő Kanizsay Zita volt, megnéztem. Vérprofi lehet. Nézőként azt láttam, a színész még javában lendületben volt, amikor már mondta neki a sort, aminél valóban megakadt úgy fél perc múlva, nem tudom honnan érezte előre, hogy kell a segítség.    

Mit tagadjam, eddig is kedveltem Ascher Tamás munkáit, de most egy új szintre lépett. A múltból elmesélte a jelent, hogy pályára állítsa a jövőt, már amennyire ezt egy színházi ember tudja. Persze köszönet ezért Gáspár Ildikónak is, mert ha nem is direktben, de volt kis átfedés József Egyiptomba érkezése és mai köztémáink között.

Jóleső érzéssel álltam fel, még bírtam volna minimum két órát, jók voltak a mesélők, a mi időnket mesélték.

(Horváth Judit fotója.)

Megjelent: 1340 alkalommal