Iza színházban járt - Audiencia (Pesti Színház)
kedd, 28 február 2017 16:55

Audiencia (Pesti Színház)

Értékelés:
(35 szavazat)

Holle anyó Anglia trónján?

(Pesti Színház – Peter Morgan: Audiencia - 2017. február 27.-i előadás)

Hát hű! Lehet a darab Angliában és az USA-ban nagyot szólt, Budapesten éppen csak pukkant. Pedig a darabötlet remek. II. Erzsébet lassan 65 éves – sokszor alapjaiban megrengetett – uralkodása, 12 miniszterelnök „elfogyasztásával” egyenesen lélegzetelállító. De ez az előadás lassú, a szereplőgárda teljesítménye egyenetlen, II. Erzsébet meg sehol. 

Nem Helen Mirrent, vagy Kristin Scott-Thomast – a 2013-as és 2016-os angolszász bemutatók főszereplőit - hiányolom, hanem egy olyan színésznőt, aki azonosulni képes II. Erzsébet világával, az angol alkotmányos monarchia rendszerével, s képes felvenni a ritmust a dramaturgiával, ahogy 1947 és 2015 között ugrálnak az időben a jelenetek. Mert a darab témája, hogy a királynő fogadja miniszterelnökeit, heti 20 perces kihallgatásokon, 63 éven át, elcsevegve az adott hét eseményeiről. Az abszolút képzelt beszélgetésekben megjelenik Anglia és a világ hatvanéves múltja, a koronázás, a bányászsztrájk, az angol szakszervezet megtörése, a szuezi-válság, az egyiptomi-izraeli háború, a York-i herceg esküvője, a Wales-i herceg házasságának válsága, Irak 2003-as lerohanása, stb. Tény, aki nincs otthon Nagy-Britannia II. világháború utáni történetében, az nehezen mehetett a darabbal, annak tényleg csak „mese” volt az előadás.   

Halász Judit kedves, megbízhatóan jó színésznő, valóban társalgási színművekre termett. Azonban a 65 éve szolgálatot teljesítő, legendájában már Viktória királynőt is átlépő, 1926-ban született Elizabeth Alexandra Mary Windsorhoz semmi köze. Játéka által maga II. Erzsébet is egy fikció lett, nemcsak a meghallgatásokon elhangzottak. Pedig ennek a darabnak a nagy ötlete, II. Erzsébet, a világ leghíresebb élő koronás fője, mint ember megmutatása. Ehhez pedig van muníció, bőven. Magam el nem tudom képzelni erről a hölgyről, aki saját 5 éves gyerekével kezet fogott egy ölelés helyett fél év távollét után, hogy bonbont majszolgasson miniszterelnöke meghallgatása közben, vagy magánemberi véleményét olyan formában, kvaterkázva fejtse ki, ahogy az a színpadon történt. El is hangzik a darabban, „barátságosság, nem barátság”. Persze nem Halász Judit hibája, hogy színháza úgy gondolta ő, az ő habitusa a jó választás erre a szerepre. Így persze el kellett viselni, hogy elveszett a darab esszenciája és az epizodisták csillogtak a főszereplő helyett. (A királynő jelmezei hitelesek voltak, tervező: Pusztai Judit.) 

Mert volt három pazar jelenés. A John Majort megszemélyesítő Fesztbaum Béla, aki fizikálisan köszönő viszonyban sincs a Tory-vezérrel, általa mégis Major feszengett kínosan a színpadon az uralkodója előtt, bevallva a kurd válság kutyafüle Diana és Charles ellentétéhez képest. Lukács Sándor jóvoltából az öreg Wintson Churchill-lel „találkoztunk”, minden mozdulata, lépése, szemvillanása a War-rooms lakójáé volt, játékában láttuk, hogy ez az ember képes volt 65 évesen nekivágni a II. világháborúnak és győzelemre vitte hazáját. Ahogy a kormányrúdnál az őt követő Harold Wilson megformálója, Hegedűs D. Géza is briliáns munkáspárti miniszterelnököt formált. Ugyan kicsit sokat mosolygott, de a legjobb gondolatok tőle hangozottak el, s tudott vészjóslóan komor is lenni, felvillantotta mi vezethetett a Brexithez: „Odakint tombol a válság, és ennek a közepébe gyalogol bele a mi alvajáró uralkodó osztályunk /…/ Mindenki más előre néz, ők hátrafelé, egy csődbe jutott, önmagával háborúskodó nemzetet hagyva ránk."

Az író másik nagy ötlete volt, II. Erzsébet kislánykori énjének szerepeltetése. Kár, hogy a gyerekszereplő beszédhibás, vagy képtelen fogszabályzójától beszélni, az eredmény ugyanaz, jóformán egy szava nem érhető. Dadusa, Bobo szerepében Majsai-Nyilas Tünde viszont pár apró jelenetében hiteles volt, 30 másodperc alatt eljátszotta, miért emlegeti ezt a skót asszonyt 90 évesen is a királynő, mint gyermekkora egyik legszebb emlékét (a corgie-k mellett). Így fordulhatott elő az is, hogy a második felvonásban igazi öröm volt Tony Blair „csak hangban” való belépése az audiencia-terembe, mert „magyar hangja” Stohl András szólt a hangszórókból és persze üdítő volt a két élő corgie viháncolása is a színpadon.

Valló Péter rendezése ellen semmi kifogásom, ahogy - A velencei kalmár díszlete után megint - külsőleg egyszerű, de funkcionalitásában remek díszlete ellen sem. Pont tökéletes volt. Ez a színház, ez a társulat most éppen ennyit tud.  

Az előadás sok nyomot nem hagy maga után, csak egy tévképzetet II. Erzsébetről, mint jóságos, aranyszívű nagymamáról, aki teázgat a Buckingham Palotában, vagy Balmoralban. Pedig ő - valós monarchikus „intézményként” – nagyon más, s ennél lényegesen többet jelentett a XX. század történelmében, vélhetően a század egyik legösszetettebb és figyelemreméltóbb személyisége, amiből itt semmit nem láttunk. 

[Szereplők: Halász Judit, Fesztbaum Béla, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza, Kerekes József, Gados Béla, Igó Éva, Seress Zoltán, Dengyel Iván, Zoltán Áron, Majsai-Nyilas Tünde, Puzsa Patrícia]


Megjelent: 4057 alkalommal