Iza színházban járt - Kállai R.Gábor: A vámkisasszony (Manna Pordukció)
2017. február 21., kedd 23:15

Kállai R.Gábor: A vámkisasszony (Manna Pordukció)

Értékelés:
(23 szavazat)

Középkori Carrie Bradshaw

(MANNA Produkció – Kállai R. Gábor: A vámkisasszony - 2017. február 21.-i előadás)

Egy középkori középkorúnak lényegében ugyanaz lehetett fontos, mint korunk bármelyik öntudatos szinglijének, „életemmel elégedett vagyok, a munkámat élvezem, a kávé jó”, ennyi. És ő is beparázott, ha érkezett Mr. Kísértés, ráadásként nem állt ellen a kalandnak: „Szép Don Juan, én több vagyok tenálad: nem nagy dicsőség feltörni a zárat, mert az én ajtóm mindig nyitva áll.” (Szabó T. Anna)

Ritka az olyan színházi este, ami után kifejezetten hálás a fülem és az agyam. Mert nincs király, cool, rulez, meg semmi frappánsnak szánt szleng, nem beszélve az öncélú trágárságokról. Viszont van harmincad, igric, várkapitány, statútum, meg regula, vagyis az ízes magyar nyelv már ritkán hallott szavai.

Egy középkori városba kalauzolt a szerző, ahol szablyával az oldalán járt, s kelt a főhősnőnk, lévén vámhivatalnok. Nevét nem tudtuk meg, csak annyit, hogy „keble feszes, hátsója formás, lába szép” és ifjúsága már oda, nem nagyon, csak éppen. Ráadásként megszokta már, hogy „mindenkor céltudatosan és önállóan döntsön ügyeiben”. Ügyes bajos dolgait a kert tövében intézte asszonybarátnéjával, meg a szomszédasszonyával, meg annak húgával. Tisztára, mint a Szex és New York szinglije Carrie Bradshaw, barátnőivel, Samantha-val, Mirandával és Charlotte-al. És ő is csak szerelmet akart; igaz szerelmet, nevetséges, felemésztő szerelmet. Csak hát nem Mr Big-től, hanem a városba tévedt Don Juantól (attól a Don Juantól!), akár 632.-ként is az 1003-at számláló szeretők sorában, mert aktuális emberét, a felsővárosi igricet kicsit unta már.

A téma mai volt, a köntös középkori, s ettől vált érdekessé és nem tucattá az előadás, még akkor is, ha nem volt fennkölt nagy üzenete, csak egy mindennapos kis apró-cseprő asszonyi baj volt a téma, az igazából szerelem. Ahogy az előadó, Czifra Krisztina is attól volt érdekes, hogy a színésznő véletlenül sem korunk plázacica ideálja. Nőként karcos, kardos, öntudatos volt, még ha fehér csipkébe burkolódzva is állt a színen.

A monodráma azért veszélyes műfaj, mert nem mindig tud lekötni bennünket az előadó. Különösen, ha szerények a kellékek, mint ezen az estén, egy íróasztal, egy lámpa, két szék és a szablya, s ráadásként még a környezet is mostoha. (Ezen az estén előadás színhelye a Műcsarnok volt, termének akusztikája pocsék, a nézők meg szétköhögték a mondatvégeket.) Mindennek dacára Czifra Krisztinának, az est Vámkisasszonyának sikerült megragadni és fenntartani a nézői figyelmet, elfogadtatta a közönséggel ennek a középkori nőnek egyszerre való hevülését és tagadását az izgalmak után, mert „mit ér a mindennapos megbékélés a lángoló érzéki viharral összevetve”.

Ebben segítette a fordulatos, nyelvében zamatos irodalmi alap. Az estén nem is igazán „időutaztunk”, hanem verbálisan kalandoztunk (dramaturg: Szűcs Katalin Ágnes). Ahhoz képest, hogy férfi a szerző, pontos látleletet kaptunk egy „virághímes első ifjúságán tovaszállott” leány vágyairól, érzéseiről, hála érte az előadón túl vélhetően a rendezőnek, Harangi Máriának is.
 
Persze nem fordult ki a világ sarkaiból, hogy ott voltunk, de elégedetten álltunk fel, kis agytorna, kis elcsodálkozás, kellemes lezárása egy strapás napnak. Mert a nézők többsége valószínűleg munkából érkezett, s ezen a napon sem hanyagul végezte teendőit, kibámulva az ablakon, ahogy azt főhősnőnk tette Don Juanra várva, mert nem volt éppen elég harmicadolnivalója. 

Megjelent: 523 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Audiencia (Pesti Színház)