Majdnem 350 éve volt a darab premierje Párizsban. Rousseau ízekre szedte Molière-t, mert „nagy bűn az apától, hogy uzsorás, de még nagyobb a fiútól, hogy meglopja apját, nem tiszteli /…/ a darab a rossz erkölcs iskolapéldája.” Voltaire és Goethe viszont kiállt Molière „erkölcsi felfogása” mellett, szerintük a fösvénység romboló hatású, így a társadalombírálat érdem. Az író maga azt tartotta darabjáról, hogy „akkor járok el leghelyesebben, ha nevetséges ábrázolással támadom meg századom bűneit…” Vagyis van eszmei muníció a darabban, ha jól olvassuk, jól nézzük!
Nem gondolom, hogy Lengyel Ferenc rendező annyit moralizált volna, mint az előbb említett urak. Ő vígjátékot rendezett, ráadásként nem túl bonyolultan. Ezt a klasszicista művet mintha commedia dell’arte stílusban vitte színre, minden modernizálás, áthallás nélkül. Nem nagyon tűnt fel a darab komplexitása, a hangsúly Harpagon figuráján volt. Holott A fösvény, még ha vígjáték is, egy bonyolult mű, alapkonfliktusának forrása persze valóban Harpagonnak, a ház urának pénzimádata, ami már szinte paranoia, így gyermekei szerelmének beteljesülése és személyzete boldogulásának útjában áll.
Az előadás egy farsangi felvonulással kezdődött, s azzal is ért véget. Sajátságos volt a díszlet és a jelmez (Kovács Yvette Alida). A színpadon, mintha várkastély a Kárpátokban állt Harpagon háza. Középkori, külső bástya-folyosókon szaladgált a ház ura kincse után. A színen csak két díszletelem, egy vörös-bársony, oroszlánlábas karosszék és a gazda kincsesládája. A jelmezek némelyike az úrhatnám polgárnak, Jourdain úrnak is túlzó lett volna, míg Harpagont a Hófehérke Morgó törpéjének öltöztette a tervező?
A Pesti Magyar Színház bemutatója egyértelműen a főszereplő, Haumann Péter jutalomjátékára redukálódott. Nem mondhatom, hogy a játszótársak alájátszva a főszereplőnek, eminens alakításokkal ajándékoztak volna meg. Minden szereplő éppen csak egy-egy figurát vázolt, azok jellemvonásait karikírozva, úgy, ahogy arra színészi eszköztárából futotta. Nem láttam egy valós, „belülről fakadó” alakítást sem. Jóformán minden színész csak külsődleges – némelyikük igen felszínes - eszközökkel dolgozott.
Haumann teljesítménye a társulat többi tagjához képest merőben más minőséget képviselt. Még akkor is, ha Haumann Péter elsősorban Haumann Pétert játszotta. Kis tipegős futkosás, széles, rebbenő kézmozdulatok, csodálkozó tekintet. Végig a nézők irányába kommunikált (ahogy ez Molière színházában dukál), erőltetettség nélkül. Számára a szerep megformálása nem egy bugyuta vígjátéki fellépés volt, elejétől a végéig átgondolt Harpagon-figurájának felépítése. A színész képes volt bemutatni a Molière-darabban amúgy meglévő, igazi tragikus pillanatokat is. Hihetetlen jó ütemérzékkel oldotta a szerep drámai sorait, egy-egy derültséget okozó gesztussal, ahogy maga az író is vígjátéki pillanatokkal váltja a feszültséget a művében. Haumann megmutatta Harpagon személyiségének kettősségét, az uzsorás ügyletek spílerét és a naivitását a szerelem terén. Egyszerűen nem ébredt Harpagonja iránt utálat, megvetés, inkább elnézés, s még csak véletlenül sem vált nevetségessé, az ő uzsorásának vesztesége vetekedett Shylock-éval. Haumann egy ízig-vérig Harpagon-színész. Az személyes pech volt számára, hogy a közönség zöme nem látta meg a darab csúcspontján, a Harpagon-monológban alakítása mélységét, minőségét. Bizony nevetgéltek, pedig a színész ebben a jelenetben abszolút perfect volt, a vájt-fülű néző riadtan, részvéttel hallgatta, esze ágában sem volt vihogni.
Soha nem értettem igazán, hogy Haumann Péter miért lett 44 évesen Kossuth díjas, amikor mások még a Jászait sem kapják meg ebben a korban. Most sem kaptam határozott választ, de ízelítőt igen, hogy milyen az, amikor a színész professzionális mesterségbeli tudás birtokában van. Haumann egy drámai, vérprofi ripacs, s ezt nem pejoratív értelemben, hanem abszolút elismerőleg mondom. Olyan ő, mint Pécsi Sándor, vagy Márkus László, csak sötét-keserűben, nincs meg benne a másik kettő szeretnivaló bája, csak a maximalista színészi hiúság. Örülők, hogy a leszállóágnak tűnő Katonás évek után, láttam ezt a Haumann-arcot is. Nem tudom hányan vették észre, de a produkciójánál is nagyszerűbb volt a privát emberi öröme az est végén. Mert elérzékenyülni, őszintén magáénak érezve a színpadot újra. Elolvadni nem olvadtam el, de magam is örülni tudtam, hogy szemmel láthatóan valamit visszanyert a színész. Ha semmi másért, Haumann Péter játékáért és szerencsés esetében az estvégi Haumann-pillanatért meg kell nézni az előadást.
Úgy zárójelben jegyzem meg, hogy Bánsági Ildikó O’Neill bemutatója után, ez a második „értékmentésnek” tűnő produkciója a színháznak, lennének még színész-és szerepötleteim, de főleg vágyaim.
[Szereplők: Harpagon/Haumann Péter, Cléante/Haumann Máté, Élise/Haumann Petra, Valere/Pavletits Béla, Mariane/Móga Piroska, Abselme/Rancsó Dezső, Frosien/Soltész Bözse, Simon/Szűcs Sándor, Jacques/Hunyadkürti istván, La Fleche/Szatmári Attila, Claude asszonyság/Horváth Anna, Paszuly/Szigethy Norbert, Csuka/Szondi Bence]
(Fotó: Kozma János)
