Marc Camoletti bohózata lehet, hogy a Guinness Rekordok Könyvében is szerepel, mint a világon legtöbbet játszott francia színdarab, de ettől még éppen csak több a semminél, de valahogy mégsem valami. Az alaptörténete pofon egyszerű. Bernard, a férfi főszereplő három stewardesst bolondít egyszerre, pontos menetrend szerint, vetésforgószerűen fogadva őket párizsi lakásában. Bertha, a házvezetőnője, aki hajdan maga is légi utaskísérő volt, zsémbelődve ugyan, de asszisztál ehhez az élethez. Egy nap betoppan a házigazda gyermekkori barátja, Robert és felborul a nemzetközi menetrend, a három egymásról nem tudó nő egyszerre érkezik meg. Nem marad más, mint a védekezés, a hazudozás és a kármentés. Az előadáshoz jó keretet szolgáltat Bátonyi György díszlettervező színeiben pasztell, kicsit a darabhoz illően semmilyen, de funkcionálisan nagyon jól működő, - egyelőre - szellős díszlete. (Az más kérdés, hogyan viszik majd be a Kamaraszínpadra ezeket a hatalmas díszletfalakat ősszel, s ott hogyan mutat.)
Ismertem a darabot, nem vártam sokat. A mostani Thália Színház társulata ezzel debütált, 2013-ban. Még ma is megborzongok, ha belegondolok, hogy az előadásban Bertha az a Molnár Piroska, akit pár hónappal előtte még Esterházy Péter: Én vagyok a Te című darabja Királynője volt a Nemzetiben, királynői alakítást nyújtva, amire csak a színpad igazán nagyjai képesek. Annyira szürreális volt a jelenléte, hogy még mindig keresem a választ, miért is van ő ott. Nem árulok zsákba macskát, a pécsiek lelépik a Tháliában még futó előadást. Ritmusok, ütemük, hozzáállásuk lényegesen jobb. Ráadásként – vélhetően a rutinos rendezőnek hála -, valamiről, amiről tudják, hogy „csak egy bohózat”, nem akarnak trendi lilát csinálni, többet mutatni, mint ami.
Jó előadás ez Pécsett, kis finomhangolás kell még. A Bernardot játszó Vidákovics Szlávennek kevés csak domborítania a színen, mint „a” férfinak. Ő nem a fénykorában lévő George Clooney, egy kópés vigyor kevés, ha pedig harsányabb egy-egy jelenetben, az még egyelőre sok. Ahogy flottabbá lehetne tenni mobiltelefonálási szokásai megmutatását is, unalmas a telefonok egyazon kaptafára való fogadása. A három stewi, Judith (Stubendek Katalin), Janet (Györfi Anna), Jacqueline (Vlasits Barbara), három mutatós színésznő, lenge öltözetben. Tartok tőle, nem igen fognak többet hozni. A tűsarkokon való rohangálás mozgalmassága, sohasem fogja kiváltani a karakterek felépítését. De talán ebben az előadásban nem is kell. Stubendek Katalin azért kilóg a sorból, mégis több egy mutatós, hisztis nőnél, alakítása némiképpen megmutatja a játszott nő jellemét, Judith hátteréről tudhatjuk meg a legtöbbet.
A darabot Lipics Zsoltnak és Vári Évának kell vinnie és eladnia. Lipics játéka hiteles a legtöbb jelenetében, nemcsak egy bohózati figura megalkotására képes. A színész, Robert ügyefogyottságának, szerencsétlenségének ábrázolását szívvel oldja meg. Láttatja, hogy éppen nem az élet napos oldalán álló férfinak van méltósága, még akkor is, ha szandálhoz zoknit, kockás inghez pöttyös nyakkendőt húz. (Az azért nem szerencsés, hogy a nősülési szándékait ecsetelő figura, végig karikagyűrűvel az ujján van a színen.) Igazán üde színfoltja az estnek, amikor Robert az egyik légi kisasszony bőröndjéből, egyesével kiemelve a hangsúlyosan női holmikat - kapásból rögtönözve hazugságait - megmagyarázza, hogy azok mire valók, annyi hihetőséggel, hogy pl. a rúzs az toll. Viszont úgy tűnik, Lipics „jól áll” Várinak a színpadon, s ez pont elég.
És akkor Bertha, aki a darabban egy valóságos stílusikon. Vári Évát a jelmeztervező, Túri Erzsébet kedvelheti. Az elmúlt évben sok színházban, több darabban láttam a színésznőt. De most először láttam azt, hogy egy előadás társalkotója meglátta, s az előadás javára fordította a színésznő privát stílusérzékét és köznapi eleganciáját, színpadi ruháinak lelkük van, passzolnak hozzá. Bertha-nak még a szakácsköténye is franciás charme-al bír. Telitalpú, piros, bézs csíkos papucsa, keresztbe piros-és zöldrózsás, masniban végződő gumipánttal, telitalálat. Ahogy dívát idéző, piros hosszú utazó kabátja is, hozzáillő hajmasnival. Egyébként a jelmezek mind tetszetősek.
Mi tagadás, ebben az előadásban Bertha (Vári Éva) mellékszereplőből főszereplővé vált. Ha nem volt a színen, várta a néző, hogy bekukkantson végre a konyhából. Vári Éva egy nagyon realista, elegáns, idősödő hölgyet formált a szerepből. Berthája ugyan komikus, de van benne líraiság is. Együtt van jelen a nevettető szándék, de ott van a házvezetőnő szomorúsága is, hogy bizony elment mellette az élet, s most itt tart. A színésznő nemcsak szóban, de mindenével, arcával, tekintetével, testével, a kezébe kapott kellékekkel is egyaránt játszik, végig, folyamatosan. Bertha életéről a szövegből annyit tudunk meg, hogy valaha maga is stewardess volt és most bejárná az El Caminot, mert teste-lelke megnyugvásra, pihenésre vágyik. A színésznő „némajátékából” meg mindent, de mindent az emberről, amit tudni kell és érdemes. Egy-egy kis gesztusának, játékának később lesz értelme. Ahogy tenyerét masszírozza Janet gésagolyóival, abból tudjuk meg, hogy mit „alakíthatott” légi utaskísérőként fénykorában, amikor egy kosárlabdacsapattal viaskodott egy Boeing fedélzetén. Ahogy ivás előtt kötényével eltörli azt a poharat, amiből éppen maga készül inni, megtudjuk, hogy Bertha bizony nem a porcicákat kergeti egész nap. Egy határozott ajtórúgással „leszereli” Janet magasban függő képét a falról, majd a kanapé alá löki egy kis szitkozódással, amiből ráérzünk, hogy a három hölgy közül nem az angol utaskísérő a kedvenc.
Vári Éva egyik leghatásosabb színészi eszköze a bravúros poénmondása, hogy hanghordozásával, hangszíne, hangsúlyai váltásával olyan mondatokból is poént csinál, amelyek nem poénnak íródtak. Egy „azért, csak, vagy na ugye” szóból, kifejezésből kevesen tudnak nevetésre okot adó geget kreálni, ő igen. Ahogy az a képessége is megvan, hogy még egy trágár szófordulat közben is elegáns és komoly maradjon, de a szánt hatást abszolút elérje. Aztán ott van még a „színpadi tekintete”. Alulról felfelé, kicsit félre, majd elfordulva egy kis mókás grimasz. Partnerei ettől - bármilyen szituációban, még Bertha teljes vert helyzetében is - egycsapásra nevetségessé válnak, ő meg fölénybe kerül, akármiről is legyen szó. Ezen az estén a színésznő gyakorolta mesterségbeli tudását, biztos volt 5-6 megsemmisítő pillantás. Talán még azt is eljátszotta a közönségnek, hogy tudja, ez itt most ám nem a Johanna, a máglyán, ma nem kell feltétlenül "elégnie" a színpadon.
Vári Éva nem „nyári színházat” csinált, mintha tényleg saját szórakoztatására lépett volna fel, gondtalanul bolondozva, megfelelési kényszer nélkül. Amúgy is jellemző játékéra, hogy az akkor és ott nem színészkedésnek látszik, de most még inkább úgy láttam, hogy ő azért jó házvezetőnő a színen, mert egy született francia gouvermante-ként ment fel eleve a színpadra. Tokkal-vonóval elviszi az előadást, és ebben legcsekélyebb mértékben sem akadályozza, hogy a darab habkönnyű, a játszótársak meg – vele ellentétben – éppen dolgozó színészek, nem pedig színpadi mesemondók. Ebben az előadásban is sikerült neki, ami a Játékszínben, a Hölgy fecseg és nyomoz című darabban. Egy nem éppen fajsúlyos színpadi előadást emlékezetessé tenni játékával. Tette ugyanúgy. Tudomásul vette mi van körülötte és megteremtette a saját karaktere, mindentől független kis színpadi világát, ami persze nem zavarta az egészet, illeszkedett ahhoz.
Két éve, ha tudtam, miden hónapban megnéztem valamiben Vári Évát a fővárosban. (Pedig igazán csak Rose volt a fogamra való, majd lassan megszerettem Alice Posticot is.) Néztem, a még mosolygósan is mindig szomorú színésznőt, a láthatóan mázsás teherrel, ami egy-egy előadás után a vállát nyomta. Nem számított az sem, ha bravúrosra sikerült az este. De most Pécsett valami varázslat történt. Vári Éva a végén szívből, felhőtlenül, felszabadultan úgy mosolygott, nevetett, ahogy azt én még sohasem láttam. Ő tudja csak az okát.
Marcus Aurelius írja: „A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra.” Magam nem tudom, mit tud ez a város, de láthatóan a színésznő ide hazatért, az övéi közé, és felszabadult. Talán olyan neki Pécs, mint Scarlett O’Haranak Tara, innen, a közel 30 éves szakmai múlt emlékeiből, élményeiből van az ereje. Úgy tűnik, Pécs visszaadja neki azt, amit Budapest elszívott tőle. Amíg így fog egy-egy előadás után örülni (újra), a kutya se sánta. Hát harcra fel!
(A képillusztrációt Várszegi Éda, egy néző készítette, Vári Éva tisztelői facebook oldaláról származik. Ő is azt látta meg, amit én. Ráadásként a hivatalosan készült felvételekkel ellentétben, amelyek csak dokumentáltak, ennek az elkapott pillanatnak, fotónak üzenete is van.)
