Nyomtatás
szerda, 26 július 2017 11:57

Feledi Project - Prozódia

Értékelés:
(28 szavazat)

Feelings, nothing more than feelings     

(Nemzeti Táncszínház – Feledi Project/Trió a lá Kodály: Prozódia - 2017. július 25.-i előadás)

Szegénységi bizonyítvány, de „Kodály világa” számomra a Háry János, meg a Székelyfonó, és pont. Aztán jön a Trió a lá Kodály, s elveszek Kodály „népzenéjében", mintha az lenne a Le Hot Jazz. Feledi János meg képes meglepni, újra. A Feledi Project ötödik előadását láttam zsinórban, azt hittem, tudom ám én már a dörgést. Hát egy frászt! Ezzel a produkcióval mentem vissza a kezdetekhez, számat tátva, mint az első előadásnál, a Psychénél. Ráadásként megint nem kellett semmit, de semmit megfejtenem, megértenem, csak átadni magam egy megfoghatatlan érzésnek. Ezért volt ez az előadás „aztahűha”.


Nem tudok szabadulni a zenétől. A Trio a lá Kodály – Oláh Dezső zongoraművész, Tar Gergely ütőhangszer és Erdő Zoltán klarinétművész – valami egészen nagy csodát vittek véghez. Összeboronálták a fejemben Scott Joplin, Miles Davis, s talán még Ella Fitzgerald zenéjének érzéseit is, a magyar népzenével. Hova is keveredtem a Székelyfonótól?

Aztán szépen besorjáztak a Feledi Project tagjai, a zömében már ismerős táncosok és sehol az eddigi mozgásnyelv, a már felfedezett – jó értelemben vett - sablonok, amiről eddig azt hittem, ez Feledi János (kortárs)koreográfus egyedi formája. Tetszett eddig, hogy a látott daraboknál – Menyegző, Szálkák, Rekviem – volt némi kiismerhetőség, sok repetitív mozgássor és valami mélyebb tartalom, markánsan felismerhető mondanivaló. Most meg mindentől elrugaszkodó színpadi térszervezést láttam, mintha Feledit nem is igazán érdekelte volna „a téma”, történetmesélésbe meg aztán végképp nem kezdett. És nem akart megfelelni a koreográfus annak sem igazán, ami számomra a legfőbb értéke volt eddig, a színházi elvárásnak. Azért persze csak-csak megláttam a tipikus Feledi-elemeket is néha, a nyújtott karos fejen át lendítést, a majdnem álló spárgában való forgásokat, az alulról induló „testhullámot”.

A nyitókép olyan volt, mintha a Paddington állomáson szaladtak volna a szereplők a vonatjuk után, csak éppen mindenki lekési a szerelvényt, ki-be jöttek, jobbról-balra, balról-jobbra. A későbbiekben is csak a mozgáskombináció-variánsok megszerkesztésén volt a hangsúly, a térformák tekintetében pedig sorokba, körökbe rendezte Feledi a táncosokat, ha nem szólót, vagy páros táncot láttunk. (Hála istennek ebben az előadásban nem „használták a levegőt”, nem lógott senki, semmin, s talajt is alig, nem voltak nagy gurulások. Megmondom őszintén, nem szeretem, ha tánc már-már cirkuszi akrobatika.)

A nagy kergetőzés után felemelkedett, a klarinétos előtt a kezdetektől helyet foglaló, a jövés-menést csak szemlélő Horváth Zita. Sokadszorra csodálom meg a táncosnő technikai felkészültségét, pontos egyensúlyait, forgásait, ahogy a klasszikus balett finom mozdulatait természetesen köti össze a lényegesen szögletesebb kortárstánc elemekkel. Ráadásként Horváth Zita előadói képessége mindig plusz tartalommal is megtölti mozgáskombinációit. Most is, neki talán mégis volt némi története a színpadon. Az este páros táncai közül Horváth és Feledi kettőse most is kiemelkedett. Nemcsak technikailag, hanem a látható, közöttük lévő művészi kontaktus miatt is, ami meghitté és harmonikussá teszi táncbetétjeiket.

Az előadásban most hangsúlyosabbak voltak a csoporttáncok, Horváth és Feledi mellett Tóth Brigitta, Wéninger Dalma és Frigy Ádám lépett színpadra ezen az estén. Miután rendhagyó módon, végig improvizációs, élő zenei alap volt, nem tudtam néha eldönteni, hogy szinkronhiba (sicc!) volt-e, hogy nem mindig egyforma karemelést, láblendítést láttam, vagy ennek most pont így kellett lennie, mert így akarata a koreográfus. Jelentősége ugyan nem volt, mert a zene is kalandozott, akkor és ott alakult, lopódzott be talán egy-egy futam a zongorán, vagy hangsor a klarinéton. Ha a zenészeknek szabad volt, tán a táncosoknak is.

Miután igazából nem volt történet, nem voltak igazi színpadi viszonyrendszerek sem, s talán ezért nem volt meg a jellemzően színházas hatás, ahogy szokott. Ebben az előadásban a tánctechnika, kicsit a táncosi improvizációs készség dominált. Persze az igazsághoz tartozik, hogy a Felülről fúj az őszi szél; az Édesanyám is volt nékem; a Kis kece lányom; a Tiszán innen, Dunán túl és Galántai táncokra vajon milyen eredeti sztorit is lehetett volna kiállítani? De ennek hála, végre foglalkozhattam azzal is, amivel eddig talán soha hangsúlyosan, a tánc részleteivel. Nem vitte el a figyelmem a mélyebb mondanivaló keresgetése, hogy a gondolatiság miként bukkan fel egy-egy mozgáskombinációban.

Az estén a zene vitt mindent, egy hatalmas, hömpölygő, kicsit édesbús folyammá téve, ami a színpadon történt. Az órányi tánc annyit adott hozzá, hogy egy megfoghatatlan érzéssé állt össze az egész. Bár Kodály zenéjét hallgattuk mégis Andy Williams klasszikus dala a Feelings kívánkozik ide: „Érzés, nem több csak egy érzés.” Andalítóan kellemes elegye ez az előadás a jazznek és a kortárstáncnak, na és Kodály Zoltánnak, aki élővé vált! Vélhetően még azt is megérinti, aki ezektől idegenkedik, mert ha nem is erőszakosan közvetítette a műsor, de célja volt a művészi önkifejezésen, az örömszerzésen túl, új hívek szerzése. Ezt parádésan teljesítették.

Az előadást velem megnéző Zsuzska barátnőm, aki mind szarkazmusban, mind kritikai élben toronymagasan felülmúl, először látott Feledi Project-es táncművet. Két velős ténymegállapítással összegezte az estét: „Ez valami csodás volt, ez a Feledi meg egy félisten.” Talán Feledi János "csak" egy alkotó hús-vér művészember, de a rendhagyó szépség megmutatásához, érzések közvetítéséhez, az emberi lélek megérintéséhez valóban nagyon ért. 
 

(A képillusztráció Jókuti György felvétele.)

   


Megjelent: 2005 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella