Iza színházban járt - Cseh Andrea Izabella

Félrecsapom a kalapom….. 

(Veres 1 Színház – Jeff Baron: Szép jó estét, Mr. Green című előadása apropóján)

Anulu, Homer, Kémeri és persze Judd Hirsch magyarítása, ezt jelentette nekem Székhelyi József, a mai napig. Először láttam őt színpadon, Jeff Baron darabjában. (Mire színházba járó lettem, eligazolt a fővárosból, hosszútávra.) Szép, de végtelenül szomorú volt ez az első színházi találkozás. Kevés hasonlót élhetünk át nézőként. Székhelyi fellépése bizonyította (újra), mennyire a pillanat, a most művészete a színház. Megismételhetetlen és visszaadhatatlan minden előadás. Egyszeri csoda, minden csak akkor és csak ott érvényes. Meg az is világossá vált, az élet miként képes villanásnyi idő alatt kirántani az illúziók világából, megmutatva a kőkemény realitást. Érdekes aurájú befogadó hely ez a moziból színházzá avanzsált Belvárosi Színház, 2015-ben éppen itt volt az első nagy rácsodálkozásom is. Még egyszer megadta a Belvárosi, hogy részese lehessek valami fájdalmasan szép színházi varázslatnak.     

„I’m a boss…..forever” (Főnök vagyok…örökkön örökké)      

(Divadlo na Zabradli / Katona József Színház – DJ/Shakespeare: Macbeth – 2017. november 4.-i előadás)

A cseh színházat nekem a Kórház a város szélén című sorozat színészei alkotják. Blazej doktor (Jozef Abrham), mint Asztrov, Hunkova (Iva Jazurova), mint Szerebjakova, Štrosmajer doktor (Miloš Kopecký), mint Harpagon, Higgins és III. Richard, na meg Králová doktornő (Jana Štěpánková), mint Lady Anna. Persze ezt mind nem láttam, csak olvastam róla. (Blazejékkal a Ványa bácsi pár éve majdnem összejött.) Erre jön nekem David Jařab, meg az ő „about” Macbeth-je. Az első rész alatt azon járt az agyam, mi a túró ez? Aztán csodák csodája, de a második részre úgy döntöttem, ki van ez mégis találva.

szombat, 28 október 2017 12:34

"Lelkem Aranyom" (Petőfi)

 

„Lelkem Aranyom” (Petőfi)        

 

(Örkény Színház – Aranyozás - 2017. október 16.-i előadás / Katona József Színház – A halhatatlan halott – Arany-Félmaraton – 2017. október 22.-i előadás / Radnóti Színház – Színarany – 2017. október 27.-i előadás)

 

Imádjuk a született/meghalt kerek irodalmi évfordulókat. Ha aktuális, rogyásig emlékezünk, aztán várjuk a következőt, addig hadd szunnyadjon a mester. Mégis meglepett, hogy mind a három budapesti, ún. művészszínház szükségét érezte egy Arany-estnek, a költő születésének 200. évfordulóján. (Volt, akinél költségvetési támogatás, volt akinél a műsorpolitika indokolta ezt.) Érdekes, hogy a produkciók megmutatták a színházak, a társulatok pillanatnyi állapotát, s a költőre való emlékezés módja, értékmérő lett még az elitklubban is.  

A nagy semmi, de az aranytálcán    

(Nemzeti Színház - Michel de Ghelderode: Az Úr komédiásai - 2017. október 5.-i előadás)

Van előadás, ami után nem a katarzis, hanem a hitetlenkedés miatt alig lehet megszólalni. A Nemzeti Színházban, Bozsik Yvette által rendezett darabhoz foghatót még nem igen láttam. Egyetlen színpadkép árából (díszlet és jelmezek), amiből aztán több tucat volt, a Stúdió K Színház talán kihozta a Peer Gynt-öt, vagy a Nórát. Az előadásból levonható sommás mondanivaló és a főhős életének példázatához képest - ami kb. annyi volt, segíts magadon és az Isten is megsegít, avagy álljunk ki hitünkért a bűnös világ ellenében is -, igen rongyrázó volt a külső. Nagy Mari persze a „semmi közepén” is vérbeli színésznő.  

„…..ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé…”     

(Katona József Színház – Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos – 2017. október 5.-i előadás)  

Sok színház ringatja magát abba a hitbe, hogy minőségi bulvárt játszik, pedig dehogy. Jelszavuk: „a munkában megfáradt közönséget ki kell szolgálni a pénzéért”. Nyomják a középszert, ami nem éri el a jó bulvár szintjét, csak talmi. Nem az utca emberei határozzák meg a színházak műsorpolitikáját, hanem a színházvezetők ízlése, akik – tisztelet a kivételnek - tömegtermékként állítják elő, ami szerintük eladható, amit „zabál” a közönség. Hatalmasra nyílt az olló szára a kultúra és az ún. tömegkultúra között. A színház világában is. A Katona ez évi első bemutatójával adott egy fricskát a médiának. Aztán - ha első blikkre nem is tűnik fel -, dobott egy követ a színházi élet állóvízébe is. Megmutatta, hogyan kell bulvárdarabot színre vinni. Tasnádi Bence megint szerzett színpadi „hűha” pillanatot, míg Takátsy Péternek és Pelsőczy Rékának jár egy őszinte vállveregetés. 

péntek, 29 szeptember 2017 16:51

Feledi Project: Hat tánc

Metamorphosis       

(Nemzeti Táncszínház – Feledi Project: Hat tánc - 2017. szeptember 28.-i előadás)

Egy 2015. május 22.-i színházi este odasodort, hogy megnézzem a Feledi Project Psyché című előadását, 2016 szeptemberében. Egy évre rá, a mai premiert már úgy néztem, hogy tudtam mi a különbség a (klasszikus) Balett-, a Limón-, a Graham-, és a Cunningham-technika között. (Persze, azért nem mindig ismerem fel a modern tánc iskolajegyeit, ez mégiscsak egy szakma!) Az azóta látott Feledi-produkciók hatására ma már nem húzódozom egy-egy kortárstánc előadás megtekintésétől. Mi több, ha azt a nevet hallom, hogy Anne Teresa de Keersmaeker, vagy Wayne McGregor, már nem bambán nézek. Vélhetően, meglennék e tudás nélkül is, de mégiscsak több lettem tőle, adott valamit. Nemcsak én változtam persze, hanem Feledi János és kis táncos truppja is. Feledi feljebb lépett. Biztos vagyok benne, hogy a tegnapi előadás a világ bármely színpadán sikert aratna.

Miért kell, hogy sírj, Argentína?    

(Müpa - Michael John LaChiusa/ García Lorca: Bernarda Alba háza - 2017. szeptember 22.-i előadás)

Nem bolondultam meg a címadással. Az esti show-t bizony ellopta egy hajdani musicalcsillag, Evita, alias Malek Andrea. A színpadon Bernarda Alba és háznépe története flamenco alapú, de eredeti, sőt eklektikus zenére bontakozott ki, formátumos, de más színházi közegben „szocializálódott” előadókkal. Böhm György rendező ezt a produkciót tisztességgel összerakta, ahogy azt kell. Még akkor is, ha egy hat évvel ezelőtti előadást láttunk, újratöltve. Na és ki tűnt fel? Uhrik Dóra. Kezdem azt hinni, hogy lassan ő a legnagyobb magyar cameo sztár.    

Tátika Színház, világszám!   

(TÁP Színház/TRAFÓ – Szerb Antal: Utas és holdvilág - 2017. szeptember 15.-i előadás)


“Fele homályban, fele fényben: ilyenek a bolygók.
A fél világ pihen, a fél világ munkálkodik.
De a szendergő feléből titokzatos erő sugárzik.
Az emberrel megesik, hogy az álom-fele
 ellene mond az éber-felének.
Abból beszél az igazi természete.”
(Jean Cocteau: A nagy mutatvány)


Na, ez előtt az előadás előtt, volt bennem kétely! Vajon egy olyan színházi formáció, mint a TÁP Színház - amely egy, azaz egy előadás megtartására is már szponzorokat keres, s Vajdai Vilmos rendező vacsorát főzne egy potenciális támogatónak 1000 dolcsiért -, miként is lesz képes az Utas és holdvilág című regény világát, a lapokon megelevenedő ezerszínű és szagú olasz tájat, Párizs forgatagát megidézni. Mindezt a Trafóban, egy szinte nulla színpadtechnikával rendelkező, klasszikus színháznak erősen korlátos játszóhelyen. Kár volt! Megcsinálták. Ahogy a mondás tartja, a legnagyobb öröm mindig váratlanul jön. Tartózkodnék a nagy szavaktól, de az ilyen estékért tud újra és újra elbűvölni a színház. Amikor órákra megszűnik a világ, annak minden búja, baja, mocska, mert a színház (lesz) az egész világ. Az estén volt "nézői jutifalat” is, Gálffi László! 

Kétely helyett csak bizonyosság  

(Orlai Produkciós Iroda - John Patrick Shanley: Kétely - 2017. szeptember 11.-i előadás)

Titkon sejtettem, eljön a nap, amikor Fekete Ernő nem brillírozik egy szerepben, nem lehet mindig tehetsége teljes vértezetében. Azt viszont kizártnak tartottam, hogy a színpadon állva bármikor is „semmilyen”-nek hasson számomra. Akkor inkább legyen bűn rossz. Kerestem a mentségeket, hisz pontosan tudom – mert láttam őt már ahhoz eleget -, ha úgy adódik, a Mazsola és Tádéból is képes királydrámát összehozni. Vajon mi történt? Lehet, megbocsátóbb lennék, ha nem előző este látom Spiró Imposztorát, benne a főhős nagy tanításával: „Édes fiam, a színházban semmi sem számít, sem a szép hang, sem a jó megjelenés, sem a szakmai tudás, sem a rutin, mert csak egyetlen dolog hat a közönségre: az őszinteség. Azt, fiam, minden közönség, a legbutább is, a legműveltebb is, csalhatatlanul megérzi.” Ez a produkció jelenleg nem őszinte, csak a mindenáron sikerre hajaz.  

„Néha most is ilyen futhatnékom van!"

(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Békéscsabai Jókai Színház – Örkény István: Macskajáték – 2017. szeptember 9.-i előadás)

Megtörténik persze, és alighanem a szerepek többségében, hogy a színész az adott ponton megáll, nem kíván továbblépni, vagy nem tud túljutni rajta, mert a szövegben nincs rá indíték – amit minden megrovó szándék nélkül mondok, hiszen ettől még a darab is meg a színész is kiváló lehet. De ha én »a színész és író« találkozásának lehetőségét veszem számba, akkor a szabály helyett a kivételre hivatkozom, arra a ritka és nagyszerű alkalomra, amikor az író látomása – mint egy vers egy darab papíron – a színpadon lett teljes és egész.” Örkény István írta ezeket a sorokat Latinovits Őrnagy alakításáról. Ez így van nálam Orbánné személyével is. Egy színésznő elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy másképp láthassam Orbánnét, mint ahogy ő látta, mert vele, általa lett élő a karakter. Ennyi.  

1. oldal / 18