Iza színházban járt - MITEM-2017 - Goethe: Faust (Románia)
2017. május 15., hétfő 12:19

MITEM-2017 - Goethe: Faust (Románia)

Értékelés:
(16 szavazat)

 

Az Ancien Régime rinocéroszháton megy a Pokolba

(MITEM-2017 – Radu Stanca Nemzeti Színház – Goethe: Faust - 2017. április 27.-i előadás)

Silviu Purcărete rendező és Helmut Strümer látványtervező olyan szemorgiát rittyentett a Fautsból, amit nem könnyen felejt el a mezei néző. Főleg az, aki művészszínházakhoz szokott és általában két lepelről kell elhinnie, hogy megindult a birnami erdő. Gusztus kérdése, hogy a színházlátogató az érzékeit, vagy az agyát szereti-e jobban használni a teátrumban, vagy netán mindkettőt egyszerre. Az biztos, ha rendező lennék, és éppen akadna két olyan színészem, mint Bács Miklós és Ofelia Popii, nem biztos, hogy a Monte Carlo-i Cirkuszfesztiválban gondolkodnék Goethe klasszikus műve kapcsán. Persze fanyalgás ide, vagy oda, az előadás azért hetekre való gondolkodnivalót adott.

A darabot megelőzte a híre. Valahol olvastam, hogy egymillió euró volt a költségvetése. Arról persze egy szót nem olvastam, hogy mennyi volt a megtérülése, példának okáért mennyibe fájt a MITEM szervezőinek, hogy ezt az előadást megnézze maximum 1500 ember 2017 áprilisában Magyarországon? Amikor kiderült, hogy az előadás nem fér be a Nemzeti Színház színpadára, hanem egy ipartelepen, nevezetesen a kőbányai Eiffel-csarnokban lesz, sejtettem, hogy olyat fogok látni, amit lehet még soha.
 
Mit láttam? A Faustot, újraértelmezve. Megvolt a szerződés az ördöggel (gyönyörűen színpadra állítva), Margit, mit több „Margitok”, s láttam olyan Walpurgis-éjt, amit lehet elképzelni sem tudtam. Az rendben volt, hogy „együttmunkás” színházi előadást néztem. Először is ügyesen kellett helyet választani, hogy ne essen az ember nyakába az eső, jó volt párnával érkezni, hogy elviselhető legyen a műanyagszéken ücsörgés, majd jó képet kellett vágni ahhoz, hogy a néző majdnem játékba került, s disznók terelték - fejükben vélhetően disznó nézőként – egy másik játéktérbe, hogy igazi bacchanáliát is lásson. Ami alapvetően nem tetszett, azt maga a rendező fedte fel a sajtótájékoztatón: „A Faustot tíz éve rendeztem /…/ lenyűgözött a fordítás. Jóval rövidebb ez a változat, mint Goethe verziója, körülbelül az eredeti három százaléka maradt meg, így sokkal feszesebb lett”. Pedig én a Faustot valahogy Goethe-ért szeretem. (A Katonában, Schilling Faustjában a szöveg volt ami hatott, Máté Gábor nyitó monológja mindent vitt.)

Itt vége is a morgásnak. 

Múlt, jelen és jövő, állandó körforgás. A nyitókép egy régi iskola (?), kastélybelső, tele megsárgult újságokkal és könyvekkel, viszont a sok-sok diák és maga Mefisztó is tableten, vagy laptopon olvasgat, habzsolja a tudást. Mefisztó színrelépése, Szméagol a Gyűrűk urából. (A fenébe Hollywoodal, hogy annyi képet ültet az ember fejébe.) Nem tudtuk meg a darab végére sem, hogy Mefisztó férfi, nő, vagy ki/mi? Mert ugyan színésznő játszotta a szerepet, de végig, mindig hangsúlyosan valahogy férfi (is) maradt a figura.

Bevallom, számomra nehéz volt a színpad minden szegletét befogni, néha nem is tudtam, pontosan mit látok. Egész egyszerűen állandóan mozgott, változott minden, nemcsak középen, minden kis zugban, még a színpadi ablakok mögött is. Aztán szépen rájöttem, koncentráljak Faustra és Mefisztóra. Így már menni tudtam az előadással, s lehet jó volt, hogy a szöveg 3 %-a maradt meg, nem kellett agyat tornáztatni, csak támaszkodni a meglévő Faust-tudásra.

Aztán jött egy nagy vándorlás. Purcărete felállította az egész nézőteret és malacfejes kis statiszta-felügyelői áthajtottak a csarnok másik részébe, ahol egy egész más játéktér fogadott. Úgy sejtem, az volt a cél, hogy a közönség is a darab részesévé váljon, na de nem a magyarok, ők aztán nem váltak azzá. Ez a közönség csak egy hömpölygő embertömeg maradt, amit terelgetni lehetett. Mindenki csak magával és a helyezkedésével volt elfoglalva. (Engem személy szerint csalódás ért. Néztem a mellettem álló G. György művész úrat, amint a 180 centijével és teljes terjedelmében szépen beállt egy 155 centis hölgy elé, fütyült rá, hogy nem lát tőle semmit. Ennyit az érzékeny művészlelkekről, ha még ők sem lesznek a kollektív színházi élmény részei, mit várjunk a köznapi, mezei színháznézőtől?) 

Ebben az új térben még ügyesebbnek kellett lenni, hogy a kb. 60 x 20 méteren szétterülő, párhuzamos játékból fogjunk, amennyit lehet, két oldalán felsorakoztatva. Ahogy néztem, keveseknek ment. Sokan nem látták mi történik középen. Ez szerintem az előadás komoly fogyatékossága. Ezt ellensúlyozandó, volt repülő-cirkusz a magasban, állványokon. Tűzköpők, félmeztelen hölgyek, meg mit tudom milyen alakok szálltak körbe-körbe. A földön is volt játék persze. Egy még a valóságnál is nagyobb rinocérosz uralt mindent, amin ült már korábban, mintha Marie Antoniette és XVI. Lajos, borozgatva. Trappoltak éppen a guillotine elől/által a halálba, megkínálván a nedűvel közben Faustunkat is. Aztán folyt valami a kivetítőkön is, talán az, ami a valóságban is a játéktérben. A színen masírozott le és föl Mefisztó és Faust, pontosabban az előbbi terelgette, húzta-vonta az utóbbit, meg véres disznófejek is körbe-körbe vonultak, magasba tartott tálcákon. Erősen „fellinis” volt az egész.   

Miután kellőképpen elszörnyedtünk, terelés vissza a nézőtérre. Na, ez még rosszabbul ment, mint a kiterelés, és meg is törte az előadást. Nem elég toleráns a magyar néző ahhoz, ha valaki leült a volt helyére, képes legyen szó nélkül két székkel, két sorral arrébb ülni.

A két főszereplő. Bács Miklós Faustként szépen mutatta a tudós öregszik, de képtelen beletörődni a (férfi) vitalitás múlásába, a halál feltartóztathatatlan közeledtébe. A valamikor jó kiállású pasi eltunyult, házi sapkában tengett. Nem volt boldogtalan, de puhány, céltalan, életunt. Jókor jött Mefisztó és a szerződéses ajánlata, gond nélkül adta lelkét, végre valami történik!

Mefisztó, ha nem éppen Szméagol, akkor vörös festékkel bekent kétnemű test volt. A színésznő, Ofelia Popii csupaszon, férfi nemi szervet imitáló töméssel, vagy vérvörös nagy toalettben, hatalmas kalappal a fején. Kis nő, erős kisugárzással, sokkoló színpadi gesztusokkal. Az est legbrutálisabb mozdulata, ahogy Mefisztó puszta kézzel elveszi a nyílt színen Faust hét kislány-Margitja egyikének magzatát, kitépve a testből, mint az egyiptomi tudósok a mumifikálás során kampóval az agyat, felmutatva az ég felé vértől pirosló kezeit. (Mert ebben az előadásban Faust nem egy Margitba szeret bele, hanem hét kis gyermek-Margittal kergetőzik, mint egy cukros bácsi.)

Valószínűleg azért volt ilyen durva a színpadi kép, mert ez volt az előadás kulcsa. Itt, ezáltal semmisült meg Faust. Magát, múltját már eladta. Lehetséges jövőjét meg orra előtt tépték szét. Nem maradt más, mint Mefisztó győzelmi tánca, ami abban testesült meg, hogy Faustot valahogy beletuszkolja egy koporsóba, ami nem ment. Egész chaplin-i volt, hogy hol a fej, hol a láb, hol a kéz lógott ki, a szemmel láthatóan egy mérettel kisebb fakoporsóból. Mindenki látta, hogy nem fog menni, csak Mefisztó nem?

A látvány, a két főszereplő játéka mellett a legnagyobb hozzáadott értéke ennek az előadásnak a zene volt. Vasile Şirli zeneszerző szinte más dimenzióba helyezte muzsikájával a történetet.

És mégis, vagy annak dacára, hogy az előadás gigantikus és monumentális volt, és semmiképpen sem mindennapi, nem az fogalmazódott meg bennem, hogy még, még, még, ennyi nem elég. Egy majdnem új színházi forma, egy majdnem új színpadi nyelv. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de ennek eldöntéséhez előbb mindenképpen meg kell nézni. Az egészen fejbevágó tény - így utólag persze -, hogy ez az előadás nem ma, hanem tíz évvel ezelőtt született. Amikor Purcărete ezt színpadra álmodta – nem voltam rest utánanézni - a Színházi Kritikusok Céhe szerin az év magyar előadása egy Zsámbéki Gábor rendezte Goldoni darab volt, a Karnevál utolsó éjszakája. Szerintem száz utcaemberéből, száz nem tudná, hogy valaha is volt egy ilyen előadás. (Jó, az év szórakoztató előadása a Hat hét, hat tánc volt 2007-ben, arról százból ötnek talán valami rémlene.)  

Megjelent: 202 alkalommal