Iza színházban járt - MITEM-2017 - Andrej Platonov: Fro (Oroszország)
szombat, 13 május 2017 10:58

MITEM-2017 - Andrej Platonov: Fro (Oroszország)

Értékelés:
(24 szavazat)

Eofrosinia, a mikrofarad és a marxista irodalom 

(MITEM-2017 – Július Együttes MHAT 9. Stúdió – Andrej Platonov: Fro - 2017. április 30.-i előadás)

Füllent az a színháznéző, aki azt állítja, hogy Platonov nevéről neki nem Csehov ugrott be először, s a címről tudta mit jelenthet. Pedig Andrej Platonov orosz író műve, a Fro, ami az Eofrosinia női név rövidítése a MITEM egyik legeredetibb előadása volt. Viktor Rizsakov volt tanítványai, Július Együttes néven jöttek újra Moszkvából, megmutatva, hogy a mai orosz húszéves színházcsinálóknak mit jelent az orosz hangosfilm, a sztálinista bürokrácia kiépülése, az orosz irodalom egy, a nagyközönség előtt talán ismeretlen darabja. Akárcsak múlt évben a Korszerűtlen koncert című előadásukban, megint tengernyi energia és szépség a színrevitelben. Ráadásul elképesztő mennyit fejlődtek  a színészek kifejezésmódban, játéktechnikában, mennyire profik és mennyire tudják mit és hogyan akarnak megmutatni a színpadon.

Andrej Platonov 1899-ben született Oroszországban, Voronyezs tartományban. Még csak 15 éves, de már a Vörös Hadseregben szolgált a vasútnál, majd mérnöknek tanult, mert neki, mint proli származásúnak jókor jött a forradalom. 1922-1926 között villamos-és földművelő mérnökként – szűken vett szülőföldjén - mocsarakat csapolt és csatornázott. De izgatta az írás, azt tartotta: "Ez nekem fontos, a testem egy része". Arról álmodozott, hogy kidolgozza a „marxista irodalmat”. Ennek egyik eklatáns példája Fro című műve, melyben megújítja a hagyományos szerelmi történetet, villamosítja, átülteti az érzelmeket a transzszibériai vasútra és az elektronikus vezetékek rezgésére, ezeken pulzálnak az érzelmek.

A sztálinista irodalmi apparátus nem rajongott Platonov írói törekvéseiért, mert bizony kritikával illette az „új rend uralkodóit”. Nem osztotta azt a nézetüket, hogy a történelmet, a valóságot a forradalmi fejlődésben kell megmutatni – nála az ötéves terv harmadik évében, már teljesítve a kvótát, nem táncoltak a kombájnok körül a lányok és a fiúk -, nem volt tettestárs az "ideológiai formázásban", hogy minden irodalmi műnek boldog véggel kell zárulnia. Meg is kapta jutalmát, 1946-ban betiltották művei megjelenését. Az író 1951-ben tuberkulózisban elhunyt, s csak az 1980-as években rehabilitálták íróként.

A darab hősnője, Efrosinia (Frosia, vagy Fro), akinek villamosmérnök férjét, Fjodort a Szovjet Távol-Kelet építési projektéhez vezényelték, mert a távvezetékekkel „varázsolni” tudott. Fro (Varvara Feofanova) megszenvedi szerelme hiányát, hiába van állásban a vasútnál, beiratkozik egy távírász-képzőbe is, mert Fjodor (Alekszej Kamanin) olyan gyönyörűen elmagyarázta neki szerelmük hajnalán az elektromosság lényegét és a mikrofaradokat. Úgy gondolja a vezetékek majd összekötik őt szerelmével. Csak hát ott van vele apja, Nefed Stepanovics (Szergej Shadrin), aki hiába nyugdíjas már, nem bír munka nélkül meglenni, állandóan a vasútállomáson kóborol a mozdonyok körül, hangosan kiabálva az elkövetett hibáikat az új masinisztáknak, vasútszervezőknek. Addig- addig ágál, amíg újra munkába állhat. Pedig Fro utálja a vonatokat, azok vitték el férjét a Távol-Keletre. De maga is addig kóborol a vasútállomáson, amíg salaklapátolásra is ráveszik. Fro az így keresett pluszpénzét egy táncklubban veri el, mert vágyik az életre, s képes is élvezni azt. Végül apja nem bírja nézni lánya vergődését, s megírja vejének táviratban, hogy Fro haldoklik, mire az hazatér a Távol-Keletről. A házaspár 12 napot tölthet együtt, teljes boldogságban, majd Fjodor hajnalban szó nélkül visszatér állomáshelyére, újra magára hagyva Frot.

Ezt – a valljuk be, kissé sematikus - történetet bírták nyolcan, négy fiú és négy lány előadni másfél órában úgy, hogy egy percig nem unatkozott senki a nézőtéren, mert végig zakatolt, mozgásban volt a színpad. Díszlet alig, csak zene, ének, tánc, intenzív színészi játék.

Nem számított, hogy a kivetítőről állandóan Sztálint néztük, ahogy az sem számított, hogy az igen csak sematikus szovjet hangosfilm 1930/40-es éveiből láttunk bejátszásokat. Dunajevszkij és Sosztakovics zenéje szólt, s bár a nyakamat nem tenném rá, de úgy saccolom Grigorij Alexandrov filmjeinek részleteit néztük, felesége, Ljuba Orlova színésznővel.  

Minden szereplő szeme, arca, teste végig, folyamatosan dolgozott, fegyelmezett kis csapatként. Mondhatni, ez részben fizikai színház volt. Pedig ezeknek a fiatal színészeknek ez inkább kőkemény munka volt, mert mit tudhatnak ők az 1920-as, 1930-as évek Oroszországáról? Amit a történelemkönyvekből megtanultak, akárcsak a napóleoni hadjáratról. Mégis úgy tűnt, élik, érzik azt a kort, sőt nemcsak megidézték, véleményük, hozzáadott gondolatuk is volt róla.

A rendező, Mihail Rahlin sem lehet sokkal idősebb a szereplőknél, de ő is ráérzett a korra, Platonov darabjára, lendületben tartotta az előadást, volt íve, ritmusa. 

Persze nekem már tavalyról voltak kedvenceim a csapatból. Először is Jordan Fry, aki egy derék amerikai lány. Jordan (már Szvetlana) illinois-i lányként úgy döntött a középiskola elvégzése után, hogy Moszkvában tanulja ki a színészmesterséget. Istenem, hogy ehhez akcentus nélkül meg kellett tanulnia oroszul. Aztán ott van Irina Obrutkova, a kis „kozák lány” és a nagy mókamester Roman Vasziljev.

 


Remélem képes ez a színész-formáció együtt maradni, s jönnek jövőre is. Azt se bánom, ha újra a sztálinizmus lesz az előadás témájuk, valami azt súgja, van okuk ezzel foglalkozni. 

Megjelent: 289 alkalommal