Nyomtatás
szerda, 17 május 2017 22:14

MITEM-2017 - Kafka: Az éhezőművész (Litvánia)

Értékelés:
(35 szavazat)

Halj már éhen művészet!   

(MITEM-2017 – Meno Fortas Színház, Vilnius - Franz Kafka: Az éhezőművész - 2017. április 30.-i előadás)

„Soha nem utánoztam Kafkát, de
ma már tudom, hogy néhány írása,
tárgylátása, szemlélete megvilágosítottak
bennem homályos területeket…”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

 

Irigylem Márait, bennem nemhogy semmit nem „világosított meg” Kafka, de az irodalomórákon tök hülyének éreztem magam, mert sem Gregor Samsa, sem A per nem volt képes felragyogtatni elmém. Érteni ugyan értettem, de mégsem varázsolt el. Ami azt illeti, Eimuntas Necrosius, a darab rendezője sem lobbantotta fel bennem azt az absztrahálási képességet, hogy Kafka teljes valójában befogadható legyen számomra. Megint kissé ostobának éreztem magam, ahogy néztem a MITEM záró-attrakcióját. Ciki, de azt vártam, mikor is hal már éhen az éhezőművész, avagy maga a művészet.


Az éhezőművész című novellában egy olyan „előadóművész” mesél, akinek mutatványa (művészi produkciója) az éhezés. Ketrecbe zárva, az emberek ámulata-bámulata közepette ül és éhezik. Impresszáriója – az egészségére, vagy tán pénzforrása életben tartására tekintettel – csak 40 napig hagyja éhezni, ezzel mintegy meggátolva művészi beteljesülését. Aztán a kis exchibicionista fellázad, kirúgja az impresszáriót és elszerződik egy cirkuszhoz, megélve végre álmát, művészi küldetését, a végtelen éhezést. Igen ám, de a cirkusz pörgős világában, ahol ott vannak az elefántok, meg az oroszlánok, bohócokról és a szakállas nőről nem is beszélve, megfeledkeznek róla. A szalma alatt, egy mellékfolyosón a cirkusz végében, szép csendben éhen hal. Mielőtt kileheli lelkét, elsusogja, hogy rádöbbent, lényegében köp a művészete, álma iránti elköteleződésre, nem emiatt éhezett, hanem azért, mert soha nem talált egyetlen ételt sem, mely ízlett volna neki.

Már a darab felvezetése irritáló volt, háromszor többször hangzott el a kelleténél, hogy a „Vacsora tálalva”, persze a semmiről. Utóbb ezen hosszan eltöprengtem, nincs is már látható, tapintható művészet, rég éhen halt? Mi nézők a semmiről hisszük, gondoljuk, hogy valami és a nihil hat lélekre, agyra, érzékekre?

Az is okozott némi zavart bennem, hogy a Kafka novellát, így az éhezőművész szavait az egyetlen női szereplőtől, Viktorija Kuodytė-től hallgattuk, jó, olvastuk a kivetítőn. Vagyis ha ő játszotta az éhezőművészt, akkor miért narrátorként mondta a szöveget? Azt sajna tudtuk, hogy az éhezőművész bizony férfi!

A Nemzeti Színház színpadán amúgy elveszett ez a kamaradarab, hisz alig volt díszlet, vagy kellék. Az igaz, a színésznőnek így volt lehetősége le-és felnyargalászni a hatalmas térben, amit igen nagy vehemenciával meg is tett, s ez megint csak azt erősítette, hogy bizony nem ő az éhezőművész (a haldokló művészet), annak erre nem lett volna ereje.

Az javított az előadás befogadhatóságán, amikor beérkezett a színpadra az „impresszárió”, vagyis három férfiszínész: Vygandas Vadeiša, Vaidas Vilius, Genadij Virkovskij. Három különböző „méretű” színész, három különböző nagyságú gyomor képét lobogtatva maga előtt. Általuk került némi humor az előadásba. Volt kis pantomim, meg olyan némafilmes bukdácsolás.

Viktorija Kuodytė színészi erejét egy percre sem kérdőjelezem meg. Szuggesztív, magával ragadó volt, csak éppen nem tudom pontosan mit is akart olyan nagyon, de nagyon közölni velem. Szép fáradtan, megadással és meghasonulva halt éhen, eltemetve ezzel a művészetet, az tény.

Kapizsgálom én azt persze, hogy az előadás némiképpen szólni akart a világ szenzációéhségről, amit a puszta művészet már nem igen bír kielégíteni hagyományos eszközeivel. Érteni véltem azt is, hogy az előadás, a rendező ítéletet mondott, hogy talán már nem is lehet érdeklődést várni a művészet iránt, az emberek már nem érzik mi az, már csak megértetni lehetne velük, azt meg minek, nem az a dolga. A művészek persze nem csalnak, becsületesen dolgoznak, csak éppen a világ ezt már nem jutalmazza. De ők rendületlenül dolgoznak mégis, mert „nem tehetnek másképp”.

Készséggel elhiszem a hozzáértőknek, hogy Eimuntas Nekrosius egy világhírű rendezőzseni, de ez az előadás erről engem nem győzött meg. Mint ahogy arról sem, hogy a művészet valóban halálra van ítélve. Ha jól belegondolok, ebben a témában szoktak adnia az M3-on egy bohóctréfát Ruttkai Évával és Psota Irénnel. Amikor Ruttkai kezében még seprű is muzsikál, Psotánál meg meghalt a muzsika, a Stradivari sem szól. Na az, zseniális! Szép, egyszerű, érthető.

Azt pedig végképp nem értem miért ez volt a MITEM zárószáma, az előadás által befogni nem képes nagyszínpadra ültetve? Ezzel vajon mit üzentek a rendezők, szervezők? Azon túl, hogy kínosan várjam a művészet kimúlását, ezáltal a szabadulást.

Megjelent: 1557 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella