Iza színházban járt - Puskin: Borisz Godunov (Katona József Színház)
2017. május 27., szombat 23:31

Puskin: Borisz Godunov (Katona József Színház)

Értékelés:
(33 szavazat)

„Ne módosítsd az ügyvitelt”

(Katona József Színház – Puskin: Borisz Godunov - 2017. május 26.-i előadás)

Zsámbéki-leltárt tartottam az este. Igaz, főleg felvételről ismerem rendezéseit, a „forradalmi” színházalapításáról Székely Gáborral az 1980/90-es években még lemaradtam. A rendező munkái sohasem sokkoltak, kápráztattak, „csak” mutattak valami fontosat, amin lehetett gondolkodni. Van abban valami hátborzongató, hogy egy majdnem ötszáz éves hatalmi harc simán lehet mai, hogy Puskin közel 200 éve írott darabját nem kell aktualizálni. Zsámbéki az elmúlt években Ibsen, Brecht és Shakespeare színpadra vitelével sem törekedett a direkt belemagyarázásba. Mindig imponált, hogy gondolkodó nézőnek tart. Most valamiért halovány az eredmény, nincs meg az előadás végén a megszokott, fejbevágós felismerés. Pedig minden adott volt ehhez. 

Borisz Godunovot 1598-ban a bojárok - akiknek jóváhagyása nélkül még Rettegett Iván sem adott ki ukázt - az egyház hathatós közreműködésével cárrá választották. Sokan úgy gondolják, Godunov egy gyilkosság árán, Dimitrij cárevics megöletésével léphetett trónra, s a gyerek elveszejtésének bűnétől nem tudott szabadulni. A cár nem sokáig élvezte a trónt, 1605 tavaszára már halott uralkodó volt.

Godunov személye megosztja a történészeket is, “gonosz géniusz”-nak, vagy a “jóságos óriás”- nak látják őt. A cár vonakodva ült trónra, csak „hagyta” fejére tenni a koronát, s uralkodása első éveiben remekül muzsikált, csökkentette az adókat, bővítette az infrastruktúrát, jó kapcsolatot ápolt idegen hatalmakkal. Főúrként tudta, hogy Oroszországnak kellenek az angol és német kereskedők, az idegen mesterek, s az ifjaknak meg kell ismerniük más kultúrákat. Uralkodóként békét kötött a lengyelekkel, tatárokkal, próbált oroszokat költöztetni a frissen meghódított Szibériába. De trónra lépése harmadik évében lebetegedett, megváltozott. A cár környezetével szemben bizalmatlan lett, besúgók hadával vette körül magát és ádáz leszámolásba kezdett ellenfeleivel, a bojárokkal is, akik trónra segítették. Ráadásként ínséges évek jöttek, feltűnt egy trónkövetelő, egy „feltámadott” ál-Dmitrij, a serege demoralizálódott. Godunov tehetetlenül szemlélte az eseményeket, betegségében összeroppant. A trónkövetelő ál-Dimitrij nem harcban, hanem megosztó taktikával, ármánnyal, vesztegetéssel, belülről rombolta szét a cár hatalmát. 

Puskin írása a történéseket pontosan adja vissza, Radnai Annamária és Térey János fordítása pedig egészen remek. Élő, mai, befogadható, szinte hallva, látva is olvasmányos. Néha, jókor jön némi utcai szleng („Na, mi a pálya?”), ami felébreszti a lankadó nézői figyelmet. 

Az előadás komoly „fogyatéka” a színpadi látvány, Szakács Györgyi és Szlávik István munkája. Biztos ódivatú vagyok, de egyszerűen fel nem foghatom mi ez a színházi tendencia, hogy a színészek a díszletezők, a színpadi játék mellett színpadot rendeznek, építenek folyamatosan, ebben az előadásban is. A tér elég puritán, két gurulós fabak, hol fektetve, hol állva, hol egymáson. Értem én, hogy a Kreml és a XVI. századi Moszkva színpadon való megjelenítése drága mulatság lenne, s azt is vallom, az igazi színházhoz nem feltétlen kell történelmi díszlet, de legalább díszletezőkre fussa már. Aztán a jelmezek, az 1950-es évek ÁVO-s tisztjeinek bőrkabátjai, a lódenkabátok, a műselyem, rosszul szabott egyen öltönyök, a bojárok prémjei helyett műszőrme usankák. Mindez keverve a paroszláv egyház jelképeivel, XVI. századi koldusöltözettel, szerzetesi csuháival. Ez mindenné, csak nem „kortalanná” tette az előadást. (Vajon a cár miért viselt vörös nyakkendőt és valós cári jelképet, együtt? Miért egy vörös műbőr gurulós szék volt a trón? Felmerült a nézőben egy egész vad párhuzam, de az amúgy kiváló ízlésű Zsámbékitól talán ez mégsem. Inkább maradjon érthetetlen talány, hogy pontosan milyen történelmi események, személyek között vontak párhuzamot az alkotók.) 

Borisz Godunov szerepében Máté Gábor. Játéka visszaadta Puskin gondolatait a cárról, annak személyéről. A jó szándékú, tétova indulást, némi keménységet, majd az elmagányosodást, elbizonytalanodást, a teljes rezignációt. Csak hát nem volt az alakításában erő, már az indulás szép fáradtra sikeredett, mintha már akkor a halottas ágyán feküdne a cár, csak kicsit felugrik még demonstrálni valamit. Szögezzük le, Máté alakítása nem rossz, csak a színész valós önmagához képest nem formátumos. Vele szemben mint ál-Dimitrij, Kovács Lehel. Az általa színpadra vitt figura erős, dinamikus, tettre kész. Kovács Lehel egyre jobb, szerepről szerepre, van minden alakításában valami pici plusz, amire emlékszünk napok múlva is. Itt Marinának, menyasszonyjelöltjének tett önvallomása szerelméről, a jövőről.

A bojárok között kiemelkedett Sujszkij, Bezerédi Zoltán. Ő a főkolompos a trón körüli pávatáncban, igazi lovagja lehetne „A cél szentesíti az eszközt” Ligának, már ha lenne ilyen. A bojár mindenben jó, ami az udvarban maradáshoz kell, elvtelenségben, intrikában, ha kell a tömegek hülyítésében. Játékában gúny, cinizmus, mélységes emberismeret. Nem tudni, Bezerédi a szerephez a napi hírek szereplőit, vagy a színházi berkekben szerzett empirikus tapasztalatait építette-e be. Inkább a napi híreket persze, ahogy szemrebbenés nélkül mondja mindennek az ellenkezőjét, egy forgással, jobbra-balra. Párja a hatalmi harcban az egyház, a Pátriárka, a másik nagy udvari machinátor, Elek Ferenc. Megbízhatóan jó színész. Most is három percben, két tipegő lépéséről tudjuk mi az egyház szerepe ebben a történetben, s ki áll annak az élén. 

Megmaradt még az esetéből Szacsvay László mint Pimen apát, a cár sötét múltjának krónikása, szép, megélt, egyetlen monológgal. Dankó István mintha udvari „szóvivőként”, sokadik markáns epizód-alakítása ez a színésznek. Aztán a cáratyuska gyermekei, a nép szerepében „tömegként”: Bodnár Erika, Kiss Eszter, Vizi Dávid e.h., László G. Attila m.v., ahogy ostoba opportunizmussal „formálják” a történelmet. Persze színen volt még majd tucat főiskolás, már éppen nem főiskolás és egy-két színházi „nagy öreg”, de semmi olyat nem sikerült megmutatni, amiről meg kéne emlékezni, szolgálták az előadást.

Ami nem volt, az a színházi katarzis, ami azért egy jó előadás után jár a nézőnek. Néztük, néztük a történetet, egy szünettel, aztán egyszer csak, kurtán, furcsán vége lett, annak az érzetével, hogy kéne még ide valami, de nagyon. Olyan volt az előadás, mint Ady Endre A ló kérdez című versében: „Döcögök, lógok követlen úton/S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.”

Lehet, évad vége van, lehet fáradt a Katona csapata, de bizony a rutin vitte az előadást, nem a hit. Magam nagyon hiányoltam Zsámbéki Gábor szokásos kis titkos „párhuzam-üzenetét” is – stílusosan a fordítókkal - ”ez a pálya”, mit szólsz ehhez kedves néző? Sajnos érvényesült Godunov fiához intézett intelme: „Ne módosítsd az ügyvitelt”. Kellett volna, de nagyon, valami kis színházi formabontás, a színészi díszletezésen és az usankákon túl is. 

[Máté Gábor: Borisz Godunov, Kovács Lehel:  Grigoríj, az önjelölt, Bezerédi Zoltán: Sujszkij herceg, Szacsvay László: Pimen apát, Ujlaki Dénes: Varlaam atya, Bojár, Doni kozák, Ember a népből, Bán János: Eszelős, Miszail atya, Bojár, Moszkvai menekült, Dankó István: Koskin, Orosz szökevény, Elek Ferenc: Pátriárka, Rozsnov, Fogoly, Bodnár Erika: Kocsmárosné, Dajka, Asszony a népből, Rujder Vivien: Marina, Kiss Eszter: Marina társalkodónője, Udvaronc, Asszony a népből, Mészáros Blanka: Kszényija, cárlány, Dér Zsolt: Varatinszkij, Rosen, a német tiszt, Vizi Dávid e.h.: Kabanov, Férfi a népből, Határőr, Kovács Tamás e.h.: Kurbszkij, Udvaronc, Bojár, Lestyán Attila e.h. Költő, Margeret, a francia tiszt, László G. Attila m.v.: Férfi a népből, Szobanyszki, Határőr, Zsámbéki Tóbiás/Varga Zétény: Fjodor cárevics, Utcagyerek, Lakatos Dezső: Mnyisek, Börtönőr]

(Szilágyi Lenke fotója.)

 

Megjelent: 659 alkalommal