Iza színházban járt - Moliére-Brecht: Don Juan (Pesti Színház)
kedd, 30 május 2017 21:18

Moliére-Brecht: Don Juan (Pesti Színház)

Értékelés:
(38 szavazat)

„Egy humanista tetű”

(Pesti Színház – Brecht- Moliѐre: Don Juan - 2017. május 29.-i előadás)

Zsámbéki Borisz Godunovja „lassú” volt nekem múlt héten, Kovács D. Dániel előadása meg a kezdéskor felszalasztotta a szemöldököm, s majdnem úgy maradt két órát. Persze bírom Kovács D. munkáit, a Haramiák egy-két képe másfél év után is „megvan”, ahogy a „katonás” Ahogy tetszik is. Zene oké volt, jó kis raggie, Hegymegi Máté kiváltaná simán a Barnum & Bailey Cirkusz akrobatáit, Hegedűs D. meg kitanított, ha jön az adóhatóság, akkor szippantsak egyet, jobb lesz. Hajduk Károly olyan Don Juan, amilyen Don Giovanni Erwin Schrott. Velejéig rossz, mégis izgatóan hívogató, mert kinek kellenek a karót nyelt polgárok?  

Az tuti, Kovács D. Dániel rendezőnek sajátos látásmódja és felfogása van Don Juanról, majdnem kimaradtak a megalázott és megszomorított „csajok”, mert itt Donna Elvira kicsit durcizott, de a többiek benne voltak a buliban, nem kellett őket nagyon kapacitálni, Donna Anna meg sehol. Ehhez persze kellett, hogy Ungár Júlia – Zsótér állandó fordítója, dramaturgja – és Bíró Bence itteni dramaturg átkoreografálja a darabo(ka)t, kicsit újat írva, új hangsúlyokkal.

Ebben az előadásban Don Juan Nagy Sándor akar lenni és rohannia kell bizony, mert 31 éves, s távol még attól, hogy annyi nőt megrontott volna, mint amennyi várost meghódított Alexandrosz, mielőtt 33 évesen őt hódította volna el a halál. Don Juan szinte normában termel, mindegy mit, kit, de hódítania kell, mert muszáj. Ráadásként már az első képből tudjuk, hogy Don Juan, ha nem is haldoklik, de bizony komoly beteg, a lábán alig áll. Lehet, - ahogy szolgája mondja - a „szanaszét szeretés”-től van szétesve, de annyira, hogy a szolga, Sganarelle sokszor szinte karjaiban viszi, mint egy madárfiókát.

Hajduk Károly Don Juanja – bevetéskor – amúgy olyan, mint egy cápa, már az áramlatból érzi receptoraival a vérszagot, nem kell látnunk még az új nőt, vagy mást, akit elkaphat, ő már felizgult, támadó állásba vágta magát. Nem teketóriázik, tudja, meg kell tenni, s meg is teszi. Elég brutálisan megmutatja az elején, hogy mi mozgatja, s nem a koponyáját (agyát) tapogatta meg ekkor! Az nehezen volt befogadható, hogy mindegy mi a „zsákmány” kislánytól az őt megölni készülő vérbosszú bajnokokig, bárkit megszerez, de szó szerint. Hajduk alakításában a kalandor nyegle volt és tetű, pórusaiban hordva végzetét. Úgy csúszott a pokolba a kőszoborral, mintegy új hódításba, lehet őt is elkapta végén? Még jó, hogy ezt már nem láttuk. Mégse ő, hanem a nagy életbölcseletű szolgája, Sganarelle volt az izgisebb, hála Hegedűs D. Géza alakításának. Sganarelle imádta ekézni urát, de szívesen ugrott helyébe is. Nem állt tőle messze a cinikus moralizálás és azonnal megragadta a pillanatot, hogy ura levetett nőcskéivel cicázhasson. Igazi „Napsugár fiúk” ők, se együtt, se egymás nélkül, de a külvilággal szemben véd-és dacszövetségben. Régen éreztem ezt a színésszel kapcsolatban, de egyszerűen jó volt nézni, színpadon látni, mert annyira természetes volt. 

A többi szereplő vetésforgóban feltűnő epizodista a két főszereplő mellett, mert a rendező és a dramaturg megnyirbálta mozgásterüket, a két nagyvadé volt a színpad. Donna Elviraként Bata Éva szép lehetett csak és vesztes, két fivére, akik bosszúért kiáltottak, fennakadtak Don Juan hálóján, Don Alonso (Hegymegi Máté) becimbizett vele, míg Don Carlos (Varju Kálmán) belebolondult, de fülig. Donna Elvira „vetélytársai" Charlotte (Bach Kata) és Mathurine (Puzsa Patrícia) hiszékenyek, s remekül megosztották egymást egy majdnem sumo cicaharcban. Don Juan apjaként Lukács Sándor, álomszép jelmezben és álomszép hófehér hajkoronával, de a zsörtölődésen túl nem jutott szerep neki, ahogy a sok-sok szolgának sem, Kerekes Józsefnek, Szitás Balázsnak, Viszt Attilának.

Don Juan szabója szerepében Dimanche-ként, Telekes Péternek volt egy pár perces, jó kis játéka, ahogy Karácsonyi Zoltán koldusán is megakadhatott a nézői szem. Jó, ez utóbbihoz kellett, hogy beszálljon Don Juan mellé, s megpróbálja a közönség tagjait egy kis káromkodásra, talán istenkáromlásra rávenni. Igaz, ő szabadított meg talán sokakat attól, hogy valóban megtegyék, mert a díjként felajánlott 20 ezresről közölte halkan, hogy fel kell érte menni a színpadra káromkodni, amúgy meg hamis. Aztán ott volt kőszoborként Seress Zoltán, mint kakukktojás, némán. Nem a pokol küldötte, hiába volt patás lába. Inkább tűnt jó szerzetesnek, mint Don Juan elveszejtőjének.

A díszlet és jelmezek (Horváth Jenny) sok fejtörésre adtak okot. Mintha egy cethal, vagy egy vitorlás gyomrában lettünk volna, de a szereplők a szélen meg szépen elücsörögtek a rakparti hajókötéltartókon is. Don Juan virágos öltönyben, Sganarelle prémes viharkabátban, Donna Elvira csipke nagyestélyiben, Don Juan apja hófehér, nyomott mintás gérokban, mind-mind szemet gyönyörködtető volt.

Akárcsak a Haramiák alatt másfél éve, a Pesti Színház közönségének nagyja szünetben lelépett. Okát nem látom, Szép, íves, lendületes, ötletes előadás volt ez, két nagyon jó alakítással. A színpadon nem káromkodtak többet, mint máshol, ma már trágárság nélkül valahogy nem megy. Én remélem, a nagy vándorlásban Kovács D. marad a Vígben és próbálkozik tovább a színház közönségének átnevelésével a XXI. századi színházi formára, mert ő és Hegymegi azért azt már nagyon beszélik. 

(Fotó: Martinek Ádám)

Megjelent: 373 alkalommal