Iza színházban járt - A híres pécsi színésznő (Vári Éva élet-és pályarajza) - I. rész
vasárnap, 29 október 2017 14:55

A híres pécsi színésznő (Vári Éva élet-és pályarajza) - I. rész

Értékelés:
(131 szavazat)

Köszönetnyilvánítás

Vári Éva színházi pályarajzának papírra vetése soha nem valósult volna meg Szegvári Menyhért színész-rendező segítsége, támogatása nélkül. Igaz, a rendezőt  soha nem ismertük volna meg Vári Éva nélkül. Véletlen? Nem! Mert a véletlenül megjelenőben valójában van valami szükségszerű;  a véletlennek tűnő események  végül mintha rendszerré állnának össze, mintha minden összeillenék.  Ez a káosz-elmélet. A színésznő életpályája igazolja majd, hogy látszólagos káosz ide vagy oda, benne valahogy mégis „minden mindennel összefügg.” Szegvári Menyhérttől kaptuk meg azt a képzeletbeli kulcsot, amely ha nem is egy csapásra, de nyitotta a Vári-titkok kapuját. Egy gondolatot: „Az egyetlen ember, akit ennyi év után is imádok. Mert gyermek és nénike, cserfes és hallgatag, bölcs és totálisan naiv, makacs és engedékeny, fecsegő és nagyon-nagyon mély.” A kezdetekkor még nem tudtuk, de a munka végére világossá vált, valahol itt kell keresnünk Vári Éva titkait. A segítség megfizethetetlen volt, ahogy Szegvári Menyhért, az ember megismerésének élménye is. És köszönet Kulka Jánosnak is, aki szeretete és tisztelete egyik jeleként elkeresztelte Vári Évát „a híres pécsi színésznő”-nek.  „Átvettük” a gondolatát címnek, reméljük, megbocsát.    

Előszó gyanánt – Mert „csípjük”, úgy, ahogy van! 

      Vári Éva színházi pályafutása még a rendhagyó színészsorsok között is szokatlan. Sem életének alakulása, sem színi pályája, de még az őt körülvevő nézői miliő sem mondható mindennapinak, átlagosnak. A színésznő karrierje véletlenül sem írható le egy egyenesen meghúzott vonallal a főiskolai padtól a szakmai nyugdíjig. Ennek legfőbb oka maga Vári Éva, aki a szerepei „megcsinálásán”, az előadásokban való maximális helytálláson túl, soha semmit nem tett azért, hogy a színházon kívül is megmutassa magát. Nem helyezkedett, nem forgott „színházpolitikai” és/vagy színházszakmai körökben, de még a színházi büfékben sem. Mindig csak hagyta, hadd történjen, aminek történnie kell. Sokszor akkor sem lépett, amikor már valósággal égett a ház a feje felett. Jól fogalmazta meg, ami pályája alakulására a legjellemzőbb: „én a mondással ellentétben általában rosszkor voltam rossz helyen”. Utólag, külső szemlélőként úgy tűnik, nagy hiba volt a passzivitás, csak várni, hogy minden magától a helyére kerüljön. Ezt a színésznő maga sem tagadja. Pontosan tudja, hogy személyes hozzáállása rányomta bélyegét szakmai előmenetelére, talán civil életére is. Ezzel az attitűddel Vári Éva „csalhatatlan ösztönnel”  több akadályt görgetett maga elé, mint amit amúgy is „dobott” az élet. Neki az nem volt elég, hogy választott hivatása, pályája maga a rögös út.   
     Az Érdi Sándor által a Stúdió’96 című kulturális magazin számára készített beszélgetésben a színésznő arról mesélt, hogy igyekszik megismerni gyengeségeit, hibáit és együtt élni velük. A riporter kérdésére, hogy mondana-e mégis egyet, így válaszolt: „Hát hogyne. Például iszonyatosan gyáva vagyok. Gyáva és megalkuvó. Nem tudok konfrontálódni, nem tudok összeveszni emberekkel. Nem merem az érdekeimet, vagy a magam gondolatait konzekvensen képviselni, hanem belenyugszom abba, ami van, mert nem akarok összeveszni, hátha nincs igazam, nem biztos, hogy nekem van igazam. Inkább azt mondanám, hogy bizonytalan vagyok, az önbizalmam is nagyon hamar meg lehet ingatni.” Még a riporter is felszisszent, hogy ez azért talán túlzás. Pedig nem. Ha Vári Éva harcosabb vagy éppen konfrontatív – ami az ő hivatásában azért nem lenne éppen hátrány –, talán minden másképpen alakul,  könnyebb lett volna az élete, pályája. Az biztos, hogy ha annyira elkötelezett lett volna művészsorsa tudatos irányítása, érdekei védelme mellett is, mint a színpad iránt, hamarabb ér a csúcsra. Nem tartana még ma is ott – polcán magyar színész számára elérhető minden díjjal, kitüntetéssel, a Halhatatlanok Társulatának tagjaként, lábnyomával a pesti Broadway-n –, hogy újra és újra felmerüljön benne a kételkedés, mint az általa megformált, neki is kedves színpadi karakterben, Mirena Lock színésznőben a tehetségét illetően, annyi sok szerep után is. 
     Hál’ istennek Vári Éva bizonytalanságát remekül ellensúlyozzák egyéb tulajdonságai. Az egyik ezek közül legendás „fonáklátása”. Az a képesség, hogy mindig pontosan látja önmagát kívülről is. Soha nem volt kenyere az önámítás, s annyi önirónia szorult belé, hogy három másik embernek is elég lenne. Ehhez társul, hogy szerencsésen választott mestereket, barátokat. Kevesen vannak ugyan, de akiket szakmai vezetőjének, barátjának mond, azoktól mind kapott valami fontosat – és vélhetően így volt ez viszont is  –, ami megsegítette élete, pályája egy-egy kritikus szakaszán.    
     Igen pontosan fogalmazott, amikor ezt mondta önmagáról: „rólam a legtöbbet az tudhatja meg, aki eljön és megnéz a színházban”, „ami belőlem fontos, az héttől tízig lezajlik a színpadon”. Aki látta Vári Évát drámai szerepeiben, vagy könnyedebb, de ugyanolyan gondosan felépített és kidolgozott alakításaiban, pontosan érzékeli e mondatok  igazságát. Még egy praktizáló pszichiáter is hátrahőkölhet a színházban őt látva, hogy  ez az alapvetően introvertált, a magánéletben zárkózott, nehezen megnyíló, s még legmélyebb emberi kapcsolataiban is szemérmes ember a színpadon – és csak ott! – milyen mértékben képes megnyílni és kiadni önmagát.
     Őszinte, kendőzetlen, magától értetődő színpadi jelenléte, természetes ösztönössége, színészi kvalitásai erős, szuggesztív hatást gyakorolnak a nézőre. Egyedi és megismételhetetlen színpadi pillanatok megteremtésére képes, olyan intenzitással, amire pályatársai közül is csak kevesen.  Hogyan is lehet ezután hazamenni, mintha mi sem történt volna? – ezt érzi a néző.  Újra és újra látni szeretné Várit a  színpadon,  újraélni az élményt, azt az egyszeri és sajnos azonnal örökre elvesző pillanatot, amit már valamikor megkapott tőle.
    Nem véletlen, hogy Piaf-előadásainak évtizedeken át legendás rajongótábora volt. Akadtak nézők, akik többtucatszor látták őt ebben a szerepében. Biztos, hogy a francia énekesnő tragikus élete, halhatatlan sanzonjai is közrejátszottak ebben. De leginkább az előadó személyisége vonzotta a közönséget. Aztán a Piaf előadásokon túl is kialakult a színésznő körül egy nézői klub. Emberek, akik évek óta ott ülnek minden este bárhol, ahol Vári Éva fellép, Győrben, Pakson, a fővárosban, ha esik, ha fúj. (Még színpadi partnerei is szék szerint tartják számon őket!) Különböző habitusú, indíttatású emberek. Persze egy olyan személyiségű művész, mint Vári Éva, nem tud ezzel a – néha tolakodó, sőt veszélyes – rajongással mit kezdeni, nem az az alkat, aki fan-klubot fog menedzselni.
     Sajtó és média megjelenéseit, akárcsak magánéletét, csendesen, visszafogottan intézte-intézi. Néha egy-egy interjú, pár mondat az aktuális feladatáról, szerepéről. Jóllehet markáns véleménye van az őt körülvevő világ dolgairól, eseményeiről, s amikor kell, pontosan, világosan fogalmaz, de nem ítél, hogy ne ítéltessék. Soha nem szállt be a művészvilág „adok-kapok”-jaiba, mindig középen áll, szerinte „jobb- és baloldal csak a nézőtéren van”.    
     Jóleső érzés volt tudni, hogy havonta 10‒12-szer biztosan színpadon van,  bármikor megnézhetjük egy monodrámában, egy könnyed krimi vígjátékban, vagy éppen egy  hasonlóan kvalitásos kollégák körében játszott  társalgási darabban. 
    De Vári Éva a nyár elején megmásíthatatlanul döntött. Az évad vége közeledtével bejelentette, kicsit hátrább lép, leadja a fővárosi szerepeit, visszatér Pécsre: „Világosan elmondtam, hogy pihenőre van szükségem. Erős nekem már ez a tempó. Az egészségi állapotom is megkívánja a lassítást, azon kívül szeretném végiggondolni, hogy mi volt és főleg, hogy mi lesz, illetve mi legyen. Vannak olyan életkorok, élethelyzetek, amikor ez elkerülhetetlen. Ötvenkilenc éve vagyok a pályán, ebből huszonöt évet ingáztam Pécs és Pest között, elfáradtam. Az előadásokkal járó állandó stressz megviselt és sokszor úgy éreztem, hogy az élet elmegy mellettem. Szeretném gondtalanul élvezni a napsütést.”  Vári Éva csak azt a felkérést fogadja el a jövőben, ami igazán kedvére van, s a közelében, Pécsett. Ezt a hátralépést is úgy tette meg, ahogy az évek során mindent. Bölcsen, átgondoltan, talán régóta készülve rá, akkor is, ha úgy tűnik, in medias res jött a bejelentés.  Jellemző, hogy még ez, a pályája egyik legnagyobb „saját” bejelentése sem lehetett csak az övé. Azok a színházcsinálók, akikkel az utóbbi években együttműködött szabadúszóként, még akartak egy szeletet a PR-tortából (egy-két előadásának volt több „utolsó” estéje), és persze sem ők, sem a média nem a művészember őszinte szavait hallották meg, hanem azt, amit hallani akartak. Vári Éva már a bejelentésekor pontosan és szabatosan fogalmazott: „[…] nem merem és nem is akarom kimondani, hogy többet nem csinálom. Nemrég felkérést kaptam a Pécsi Nyári Színháztól hat előadásra a Boeing, Boeing című vígjátékban. […] bár minden pesti szerepemtől elköszöntem – Bertha maradt. Felüdít! Ráadásként az is boldogság, hogy az előadások után a saját házamba mehetek haza, aminek a fenntartása végre nem ablakon kidobott pénz.” Mit harsogtak hetekig a szalagcímek? Vári Éva utoljára színpadon, Vári Éva visszavonul. Az, hogy a színésznő nem erről beszélt, senkit sem érdekelt, elvégre abból mégsem lehet hírt fabrikálni, hogy egy amúgy már szakmai nyugdíjas színész azt merte mondani, fáradt vagyok, csak abban játszom eztán, ami még kihívás számomra is, ráadásul abban a városban, ahol élni szeretek. Vári Éva most is szépen kivárta, hogy maguktól helyükre kerüljenek körülötte a dolgok.  (A visszalépés azért rá jellemző módon, egy új színházi premierrel indult.)        
     Meghallva elhatározását, idejét éreztük az eddigi Vári-életmű számbavételének, elmélázni kicsit azon, hogy „mi volt, és főleg, hogy mi lesz”. Mert az, hogy Vári Éva visszamegy szűkebb hazájába, Baranya megyébe, s a pécsi színésznő újra pécsi színésznő lesz, nem a vég, hanem egy új pályaszakasz kezdete. Ahogy Tom Stoppard mondja: „minden kijárat egy bejárat valahova”. 
     Pályarajzunk csak arra vállalkozhat, hogy a színésznő eddigi karrierjének két nagy korszakát, a pécsi és a budapesti éveket – 55 évről van szó (!) –, a legjelentősebb, pályáját meghatározó színházi műhelyeket és az elmúlt öt évtized legfontosabb színházi alakításait, szerepeit számba vegye, rendszerezze. Azt szeretnénk megmutatni, hogy egy kivételes műveltségű, jó ízlésű, magát folyamatosan képező hajdani szubrett hogyan érett tragikomikává, drámai színésznővé. Meg egy kicsit a nyilvános – print és online – interjúkból megismerhető magánembert is, addig merészkedve, amíg azt Vári Éva megengedi.  
     Miért pont róla írunk pályarajzot? Mert „csípjük”, úgy, ahogy van. Igaz, ezt más színészekről is elmondhatnánk – na, ezt hívják nézői kémiának.     
     Reméljük, hogy megismerve ezt az írást, Vári Éva azt mondja majd a jellegzetes, váriévás hangsúllyal: „Naaaa, édeseim, annyi ostobaságot hordtatok össze, hogy ideje tiszta vizet önteni a pohárba.” Szeretnénk, ha kedvet kapna, hogy kitöltse a „fehér foltokat”. Tudjuk, sejtjük, hogy van még felfedezésre váró terület bőven! 

„A szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire (Márai Sándor)

     1940. augusztus 20-án Wintston Churchill elmondja élete egyik legemlékezetesebb beszédét a brit parlament alsóházában, üzenetét a németek ellen harcoló pilótáknak, a „kevesek”-nek, akiknek oly sokan köszönhetnek oly sokat; akiken az ország jövője múlott. Pár nappal később, augusztus 25-én a Brit Királyi Légierő először éri el és bombázza Berlint – ez az esemény a második világháború fordulópontjainak egyike. De a kb. 30.000 lakosú Nagykanizsán élő Vári Ferencnek és Imre Annának – még ha figyelemmel kísérték is a háború eseményeit – másról vált nevezetessé ez a nap;  megszületett Éva lányuk,  egy leendő szubretthez méltó antréval.
     Élete első tizennyolc évét ebben a városban töltötte Vári Éva, itt volt gyermek és kamasz vészterhes időkben, előbb a második világháború, majd a Rákosi-korszak idején. Ekkorra szülővárosa már rég nem volt „átjáró” Budáról Horvátország és Olaszország felé, a trianoni békekötés egy tollvonással elvágta Nagykanizsát mindentől, ami addig éltette. A múltat azonban nem tudta egy politikai döntés egyik napról a másikra felszámolni. Nagykanizsa minden olyan fontos közintézmény birtokában volt, amely tisztes polgári neveltetést biztosíthatott.
     Vári Éva derűsen viszonyul kanizsai gyermekkorához. Úgy tűnik, nem csak azért, mert az idő és a távolság mindent megszépít, hanem mert szülei mindent megtettek, hogy így legyen.  „Ha az ember gyerek, nem tudja, hogy olyan rossz neki, míg ezt meg nem mondják. Én nem tudtam, hogy van jobb, vagy van más.” A színésznő három interjúban (1) beszélt kicsit bővebben ezekről az évekről; az ekként megosztott emlékei alapján kirajzolódnak azok a gyermekkori  történések, események, hatások, amelyek Vári Éva személyiségének (ki)alakulását, érdeklődését, végül a  pályaválasztását is megalapozhatták, befolyásolhatták.
     A szülők megélhetését egy cipőüzlet biztosította, amely a háborúban tönkrement. Amikor a családfőt besorozták a második világháborúban, Vári Éva édesanyja úgy látta jónak, hogy eladja a „bőröket, kaptafákat, berendezést”, vagyis a teljes készletet, s az üzletet felszámolja. Az óvóhelyen anya és lánya ültek „egy nagy láda pénzen”, mert – így az emlékezet – „anyukám azt mondta, a pénzre nagy szükség van”, és várták vissza Vári Ferencet, aki szerencsésen haza is tért a világégésből. Ám mire a frontról megérkezett, a családi vagyon semmit sem ért, jött a pengő devalválódása, majd a forint. Vári Ferenc és Imre Anna – mint sokan mások a háború után – kezdhették elölről a családi egzisztencia megteremtését, különösen, hogy 1947-ben megszületett második gyermekük, László is. Az édesapa elvégezte a közgazdasági technikumot, de eredeti szakmájánál, a cipészetnél is maradva egy cipőipari szövetkezet vezetője lett. Az édesanya munkája a háztartás, a gyerekek nevelése volt, az otthoni ügyeket menedzselte.
     A Vári-család minden kétséget kizáróan egy tradicionális, kisvárosi, középpolgári família volt.  A szülők – társadalmi helyzetükhöz és lehetőségeikhez mérten – mindent megtettek, hogy gyermekeik „kiművelt emberfők” legyenek. A családfőnek magának is voltak művészi ambíciói, amire lánya így emlékszik: „Például Bródy Tanítónőjében ő volt a szolgabíró, és szorongva néztem, hogy milyen rossz az apukám abban a színdarabban. A családi legendárium szerint egyszer Páger Antal – nem tudom, hogy keveredett oda Nagykanizsára, biztos eltévedt itt a rónaságban – azt mondta az apukámnak, olyan tehetséges, hogy színésznek kéne lennie. Az apámnak mindenképp volt affinitása a művészetekhez, hiszen hegedülni is tanult. De hát ugye, ha a vasárnapi ebéd után nem a Yehudi Menuhin hegedül, akkor az elég nagy megpróbáltatás a családnak. Az apukám azért hűségesen gyakorolt…”
    Az is a gyerekkori emlékek közé tartozik, hogy míg más babát, játékot kapott születésnapra, karácsonyra, egyéb jeles napokra ajándékba a szüleitől, Vári Éva csakis könyvet: „nagyon sok könyvet adtak a kezembe, gondolták, ezzel marad a lány”. Az Olcsó Könyvtár sorozatot már kora ifjúságában betéve ismerte. Persze ez a gyerekként nemszeretem ajándékozási szokás szép csöndben igényességre nevelte, s később igen jól jött, hogy nem is tudott többé szabadulni az olvasás szenvedélyétől. A szülök által beleplántált érdeklődése a könyvek iránt kivételes műveltséghez juttatta: „az ember minél többet olvas, annál kevesebbet tud, és mindig többet akar.” Vári Éva soha nem kérkedett vele, de az olvasás révén,  autodidakta módon szerzett ismereteire alapozva mindig volt hová nyúlnia, ha egy-egy szerepéhez hátteret kellett építenie – hogy  Shakespeare, Csehov, Molnár, Spiró vagy éppen Molière, az egyre ment. A kiskorától sokat és sokfélét olvasó művész fantáziavilágában könnyen kerített egy képzeletbeli életet a játszott figura köré, bármely korba, bárhol a világon, bármilyen társadalmi csoporthoz tartozónak. Az olvasáson kívül persze a Vári-szülők mást is ambicionáltak, lányuk nyolc éven át tanult zongorázni és énekelni, a színésznő szerint „csak azért, hogy elfoglaljam magam, meg úgy gondolták, polgári lánynak azért kell valami”. A család, s a már zenélni tanuló kamaszlány a hétvégeken koncertekre járt, és igyekeztek a kisváros kulturális eseményein is mindig részt venni. 
     Imre Anna hívőnek nevelte lányát (vélhetően a fiát is): „gyerekkorom óta templomba járó voltam, mert édesanyám, bár ő sem volt igaziból vallásos, mégis elvitt bennünket a templomba. Az ötvenes években nem jelentett éppen piros pontot, ha valakik templomba jártak, de anyám, nem tudom miért, mindig elvitt bennünket. Hogy ott csak szépet meg jót tanulhatunk. Jártunk misékre, vagy csak úgy bementünk a templomba, keresztet vetettünk és továbbmentünk.” Itt, a nagykanizsai Kórház utcában fedezett fel magának a gyereklány  egy szobrocskát, amely bólintott, ha pénzt dobtak a perselyébe („meghajtotta azt a szép szomorú fejét”). Majd később, már középiskolásként, egy másik templomban Szent Ritát fogadta fel titkai őrzőjének („biztos olvastam valamit róla, és ott állt egy szép, szomorú lány és én úgy éreztem, hogy ő hozzá nekem közöm van ”), éveken át e szobornak vallotta meg élete apró-cseprő ügyeit, szerelmeit, bánatait, összeveszéseit.
     E két önvallomásából tudhatjuk, hogy Vári Éva valahogy úgy van Istennel, mint Ady Endre, „hitetlenül” is hisz benne, mert hinni akar. Nem vallásos, de hívő ember. Az 1940-es évek második felében egyházi iskolában kezdte meg a tanulmányait, édesanyja – ahogy a színésznő fanyar mosollyal summázta – „igen jó érzékkel, előrelátóan” odaíratta be. Miután 1948-ban államosították az egyházi intézményeket, váltania kellett, de nem volt gond; „a zárdából átléptem az úttörőbe”. Majd a sors (inkább persze gyermekkora politikai rendszere) úgy hozta, hogy olajbányászati technikusként végezte el a középiskolát, kitűnőre érettségizve; „géptant, geológiát, geodéziát, fizikát tanultam, minden olyat, ami egyáltalán nem érdekelt, de kitűnő voltam. Szerintem, ha bármit csinálnék, ha ápolónő lennék, azt is borzalmasan lelkiismeretesen csinálnám.” Lévén „egyéb származású” (nem munkás, nem paraszti), az 1950-es évek közepén gimnáziumba nem mehetett. Emlékei szerint a következő lehetőségek álltak előtte: „mehettem volna mezőgazdasági technikumba, közgazdaságiba és az olajbányászatiba, így aztán úgy gondoltam, mindegy, megyek az olajba.” Mert ugye sosem volt egy harcos típus. Történjen minden úgy, ahogy történik. Az igazsághoz tartozik persze, hogy a kor nem is kedvezett volna az önfejűségnek, sok választása nem volt, alternatíva az egyik nemszeretem vagy a másik nemszeretem lehetett.    
     Később látjuk majd, hogy a gyerekkorát felkavaró érzések, a „szép és szomorú” nemcsak a gyerek, de a felnőtt Vári Éva életében is kulcsfogalmak lettek. Akárcsak Csehov Asztrov doktorát, a szépség őt is mindig megfogta, a melankólia pedig, ha volt rá oka, ha nem, állandó kísérőjévé vált, személyisége legfontosabb alkotóelemévé. Ez sem véletlen persze.
    Szerető, óvó és gondoskodó, ám nem egy olasz típusú, állandó beszédkényszerben szenvedő, zajos családban nőtt fel: „A szüleim borzalmasan szemérmes emberek voltak, és a mi családi kapcsolatunk nem volt beszélgetős, örömökről, bánatokról sem. […] Tulajdonképpen nagyon keveset tudok róluk. Nem volt egy kitárulkozós család a miénk.”  Váriék nem „lelkiztek”. „Nem nagyon beszélgettünk, megkérdezték, mi volt az iskolában, és én elmondtam […] apám dolgozott, megkérdezte: Éva? Megvan a bizonyítványa? Kész, semmi”.  Talán a „nem kitárulkozó” viselkedés- és magatartásminta is szülői örökség.
    Az édesanya minden napját a piacon kezdte, hogy friss reggelivel, majd meleg ebéddel és süteménnyel várja haza gyerekeit az iskolából. A napi, gyermeki sérelmek kezelésében, rendezésében azonban talán nem volt ennyire körültekintő.  „Ha elmondtam, hogy valami bánt, akkor abból anyám rögtön Dreyfus-pert csinált,  tönkrement belé, hogy »az Évát bántják«. Úgyhogy leszoktam arról, hogy elmondjam, mi a baj, nem akartam az anyámnak rossz pillanatokat szerezni. ”Biztos, hogy mély nyomokat hagyott Vári Évában ez a szülői reakció. A külvilág hatásait, a mindennapok búját-baját ma is magában szereti elrendezni, nem terhelve vele környezetét, nem okozva másnak „rosszat”: „Én nem vagyok egy magányos ember, de egyedül vagyok, és az ember megtanul egyedül élni. Sok mindent magamban és magammal kell elintézni. Tudom, hogy mindenkinek rengeteg gondja, baja van, családja, ezer probléma adódik az életében, s nem mindig kész arra, hogy velem foglalkozzon. Megtanultam az idők folyamán, hogy fel tudjak dolgozni magamban mindent, akár negatív, akár pozitív, anélkül, hogy ez nekem ártana.” Vélhetően édesapja azon tulajdonsága is öröklődött, hogy Vári Ferenc – a lánya nevelésében, az életbe való gondos elindításában megmutatkozó mély érzései ellenére – nem volt képes szavakba önteni, kimutatni, milyen fontosak neki szerettei. Vári Éva már más városban lakott, amikor édesanyja kérte, hogy gyakrabban menjen haza, mert hiányzik az édesapjának. Amikor hazalátogatott, apja mégsem fogadta kitörő örömmel: mintha csak elszaladt volna a lánya egy órára otthonról, épp hogy egy „szervusz, Évá”-ra futotta. Igaz, az édesapa volt az is, aki már felnőtt, színésznő lányát dugipénzzel támogatta és hozzásegítette az életkezdéshez Pécsett egy szövetkezeti lakáshoz való beugróval. Egy televíziós interjúban, a Lillás reggeliben, Paor Lillával beszélgetve, Vári Éva maga is azt mondta,  bizony a képesség, hogy állandóan kinyilvánítsa, megmutassa a benne lévő szeretetet mások iránt, a privát életben mintha hiányozna belőle. A színpadon bármilyen intenzitású szeretet kifejezésére képes, de magánemberként erre nincs meg benne a belülről fakadó, állandó indíttatás; a civil létben túl szemérmes ahhoz, hogy ennyire kiadja magát, még   az „övéi”-nek is akár.
     Azt biztosan mondhatjuk, hogy a szülök – a múlt századi polgári értékrendet tartva – nem haverkodtak gyermekeikkel, ahogy az ma már szokás. Vélhetően liberális gondolkodásúak voltak, de lányukat és fiukat felelősségre, józanságra okították: „tartozom magamnak, ha valamit elkezdek, azt fejezzem is  be”.

„A nagykanizsai amatőr színjátszást letaroltam”

     Nagykanizsán egy Dunajevszkij operettben, a Szabad szélben lépett először színpadra, mert úgy esett, hogy tinédzserkorában amatőr színjátszó lett. Ahogy mondta: „belekeveredtem, biztos, hogy nem én jelentkeztem, odatuszkolt valaki, hogy csináljam”. A fellépés jól sikerülhetett. Ha már odaengedték, semmi nem állította meg, hiszen amit elkezdett azt be kellett fejeznie: „a nagykanizsai amatőr színjátszást letaroltam.”
     A gyerek Vári Éva nézőként már ismerte a kaposvári Csiky Gergely Színházat, mert a somogyi teátrumnak Nagykanizsa volt a nyári játszóhelye, ahol a család rendre megnézte az előadásaikat abban az egy hónapban, amíg ott játszottak. Érdekes módon sem a színészkedés, sem a színház nem varázsolta el gyerekként, nem álmodozott arról, hogy színésznő lesz. A zenét viszont szerette, és itt szólt bele először igazán a sors pályája alakulásába. Vári Éva énektanárnője egyben a kaposvári színház zenei korrepetitora is volt. Duci néni Tarka Estek címen vizsgafellépéseket szervezett kis növendékeinek, ahova meghívta a kaposvári színészeket is. Talán itt látta Várit először színpadon Ruttkai Ottó, a kaposvári színigazgató, aki később a színésznő első direktora lett. 
     De a zene szeretete kevés lett volna a pályaválasztáshoz. Az olajipari technikum után a szülők a gyógyszerész szakmát nézték ki lányuknak az édesapa fogtechnikus barátjának ajánlására, mert úgy tartották, „az olyan szép, finom női foglalkozás, hogy bemegyek a gyógyszertárba a szép fehér köpenyben és szép finoman árulom a hashajtókat, meg kiadom a mérgeket.” De Váriék lánya az érettségi környékén csak olvasni szeretett úgy isten igazán, s eljátszott azzal a gondolattal, hogy talán könyvtárosnak áll: „igaziból azt szerettem volna, ha olvashatok. Mi lenne, ha könyvtárosként bezárnám belülről a könyvtárat, és egész nap csak olvasnék. Néha azért kiadtam volna egy-két könyvet.”
    Már kislányként sem volt tipikus, átlagos, bár önmagát utólag csendes, szófogadó gyereknek látja. Ma úgy mondanánk, balhé- és problémamentes volt. Munkált benne a kamaszokra jellemző izgatott útkeresés, vágyódás valami nagyszerű jövő után, ha nem is tudta még, hogy pontosan mi is lehetne az. Ezt persze rendhagyó módon mutatta ki, mintegy ifjúkori lázadásként: „A fiatalokban mindig van valami…csak a 16, 17 éves emberek tudnak olyan nagyon mélységesen szomorúak lenni, olyan nagyon nem találni a helyüket a világban, olyan kozmikus nagy elvágyódást érezni. Amikor esett az eső, elindultam az utcákon. Anyukám gyanakodva nézett, hogy ez a gyerek nem normális. […] A szüleim soha nem értették, hogy ha elkezd esni az eső, akkor én felkelek és elmegyek sétálni a városba, megyek és ázom. Olyan különleges hangulata volt. Tulajdonképpen nagyon magányos és érzelmes gyerek voltam. Az eső azóta is vonz. Nem tudom, hogy miért. Szeretem hallgatni, ahogy kopog, szeretem nézni. Nem tudom, hogy ez mit jelent.”
    1958 tavaszán/nyarán Chuck Berry kijött a zenei piacra a Johnny B. Gooddal, megszületett Madonna, Borisz Paszternák irodalmi Nobel-díjat kapott, Fábri Zoltán megrendezte az Édes Annát, és a Híd a Kwai folyón nyerte a legjobb filmnek járó Oscart. Egy 17 éves lány meg egy határszéli magyar kisvárosban úgy döntött a jövőjéről – vélhetően ezen eseményektől teljesen függetlenül –, hogy sem a pakura lepárlása, sem az orvosi vények beváltása, de még a könyvtárban való olvasgatás sem hozza lázba, ő bizony a világot jelentő deszkákra kívánkozik. Erős, már-már legendaszerű szép tinédzserkori emléke, hogy egy éjszakai rádióhallgatás  döbbentette rá erre a felismerésre – Saint-Saëns A hattyú című művét adták, Pablo Casals gordonkázott. Az éjszaka magányában, sötétjében jól kisírta magát a megindító zenétől, majd reggel édesanyja elé állt a nagy bejelentéssel. „Anyukámat föl kellett mosni …nemzeti gyász volt egy darabig… Apám azt mondta,  szó sem lehet róla, aztán meg azt, hogy jó, akkor elmegyünk felvételizni.”
     Az első felvételi vizsgájára a lakóhelyéhez közeli kaposvári színházban került volna sor. Ruttkai Ottó, a színház igazgatója azonban felvilágosította – talán emlékezett is a kis fekete kanizsai lányra, aki édesanyja pongyolájában énekelt az amatőr esteken –, hogy a főiskolán nem indul abban az évben zenés szak, de nem is baj, nála éppen van egy üresedés, a szubrettje, Lehoczky Zsuzsa Szegedre szerződött. Vélhetően sem Lehoczky, sem Vári nem tudta még, hogy ez a helycsere a kaposvári szubretti pozícióban egy hatvanéves szakmai barátságot alapoz majd meg, s mindkettőjük pályáját meghatározó, fontos szerep lesz Loewe My Fair Ladyje. (Szép pillanat volt, amikor az induláshoz a „helyet biztosító” Lehoczky Zsuzsa  2017. május 6-án ott ült a Belvárosi Színház nézőterén  A nagy négyes utolsó előadásán, hogy ajándékkal lepje meg pályatársát.)  
     Az engedelmes, félénk kisvárosi lány nem sokat teketóriázott, 1958 nyarán a főiskolai felvételi helyett állást vállalt a kaposvári Csiky Gergely Színházban, leszerződött színésznek, karkötelezettséggel. Színi pályája során talán ez az egyetlen alkalom, amikor nem úgy esett, ahogy puffant, nem csak történtek vele a dolgok, hanem cselekedett is. Percek alatt, egy ad hoc döntéssel, szinte gyerekként kijelölte útját, megalapozta egész jövendő életét.
     Vélhetően elképzelni sem tudta, végig sem gondolta, hogy mit tett, mire adta a fejét. Romantikus, vágyódó kamaszként ment az álmai után.     
       
„Nem élhetek muzsikaszó nélkül”

     Szédületes karrierkezdés volt ez, szinte  mesés, akárcsak Ruttkai Éva debütálása a Vígszínházban, aki ugyancsak egy „véletlennek” köszönhette berobbanását a színpadra; 18 évesen ugrott be a beteg Tolnay Klári helyére A hattyú című Molnár Ferenc-darabban Alexandra szerepébe. A „mi Évánk” ugyan szerényebb helyen kezdte, de ő is egy éppen üresen maradt színházi posztra érkezett. Alig töltötte be a 18. évét, és már egy Móricz-mű főszereplője volt. Színpadra lépése körül pedig nem más bábáskodott, mint Ruttkai Éva bátyja, Ruttkai Ottó.
    Persze Vári pályakezdésére sem akárhol került sor, hanem egy „megyei jogú város” közel 900 főt befogadó, szecessziós színházának színpadán. Kaposvár nem volt ugyan világváros – talán 10 ezer fővel volt nagyobb ekkor a lakossága, mint Nagykanizsának –, de  elhelyezkedése folytán a Dunántúl legfontosabb települése volt, s mindenképpen polgáribb, világiasabb, mint a szülőváros.
    Az éppen érettségizett kis/nagylány kiszabadult a család kötelékéből, s immár egyedül kellett megállnia a helyét a mindennapokban. Ráadásul nem egy szigorú szabályokat tartó, merev hivatalba került, hanem a színház bohém világába.
     1958. október 10-én a nagyvilágban egyetlen nagy horderejű esemény történt, gyászolt a római katolikus egyház, elhunyt XII. Pius pápa. De a kaposváriakat talán inkább az esti bemutató foglalkoztatta, amelyben új szubrettjük, Vári Éva debütált.  „Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában játszottam legelső szerepemet, Birikét. Ő egy 16 év körüli kislány – természetesen nem esett nehezemre eljátszani, hiszen ekkor voltam 18 éves. […] Önfeledten, minden gátlás és görcsösség nélkül játszottam. Talán a második vagy harmadik szerepemnél tört rám a bénító lámpaláz.”(2)
     Követte ezt még sok premier Somogy fővárosában; a Kaposváron töltött évek alatt tizenkilenc bemutatója volt Vári Évának. A Móricz-darab nagy ugrás volt a mélyvízbe, utána kisebb prózai szerepek következtek. Gogol Revizorának szobalánya különösen megmaradt benne. Gyakran felidézi, hogy amikor belépett a színpadra, a közönség  a szubrettnek járó ütemes üdvözlőtapsban tört ki, várták, hogy jönnek a dalok. De ő csak átfutott a bal egyről a jobb egyre, párnákat egyensúlyozva a kezében, s még tartott a taps, amikor szerepének már vége is volt, egy nyikkanás nélkül. A szubrett-szerepekben azonban itt is tarolhatott, játszott Lehár Ferenc (A mosoly országa), Ábrahám Pál (Hawai rózsája), Kálmán Imre (Cirkuszhercegnő) és Hervé (Nebáncsvirág) műveiben.
    Adottságai révén igen formabontó szubrettet nyert meg magának a kaposvári teátrum; Vári Éva ugyan képzett énekhanggal bírt, de alt volt, és  a szokásostól eltérően nem ennivaló szőke, hanem sötét hajú, sötét szemű, latin típus.    
    Színpadi rutin és szakmai képzettség híján szerencséje volt, hogy a kaposvári teátrumban oktatták a fiatal színészeket: „A Ruttkai nagyon odafigyelt rám. Miszlay volt a főrendező, aztán azt hiszem a Sallós Gábor, aki később miskolci igazgató lett, ők foglalkoztak velünk. Jártunk énekórákra, táncpróbákra, színdarabokat adtunk elő – a háttérben azért tanítottak bennünket.”(3)
    Meglehet, a kaposvári évekről azért beszél keveset, az lehet az  emlékezés gátja, hogy ebben az időben szenvedett el egy soha nem feledett sérelmet. Úgy tűnik, ma is magában hordozza a keserű emléket, s mindig, újra és újra felidézi. A számára kudarcként megélt élmény elnyom benne minden más momentumot, ha Kaposvárról van szó. Részben szülői nyomásra, részben önmaga megnyugtatására is Vári Éva egy év elteltével,  1959-ben mégis nekifutott a főiskolai felvételinek. Az első két „rostán”, felvételi fordulón túljutott, a harmadikon azonban elvérzett. A Vári-féle interpretációban: „Kirúgtak!” Básti Lajos hirdette ki az eredményt a felvételi bizottság véleményével: Őstehetségekre van szükség, Várit viszont a színház már megrontotta. A tizenkilenc éves lány nem értette, de a Kossuth-díjas színésznő sem érti a mai napig, hogy a nem egészen egy évad mennyiben ronthatta meg a színház világában, amikor – ahogy fogalmaz –  „még talán a bejáratot sem találtam meg.” Vári Éva soha többé nem próbálkozott: „Én úgy megsértődtem, hogy soha többé a főiskola felé sem mentem. Ha Pesten jártam, a Rákóczi út másik oldalán mentem, megbüntettem a főiskolát, amiért nem vettek fel.”(4)
     Stigmaként hordozza a felvételi kudarcát, a főiskolai évek hiányát. (Persze ezt a jelet csak ő látta-látja a saját homlokán.) Ez a „hiány” hosszan és sokáig az állandó bizonyítási kényszer terhét rakta Vári Évára, elvonva energiáit az élet más, fontos dolgaitól. „Miután nem jártam főiskolára, bennem volt az a fajta kényszer, hogy bebizonyítsam, nekem helyem van a pályán. Nyilván többet kellett produkálnom ahhoz, hogy elfogadjanak. Valaki kijön a főiskoláról, azt ismerik, vannak osztálytársai, osztályfőnöke. Én meg csak úgy a semmiből... Egyszer csak ott lett egy színésznő, akiről megkérdezik, ez kicsoda, hogy került ide. Tehát nagyon-nagyon szívósan kellett dolgozni, s ez rengeteg sok energiámat elvette.”(5)
    Öt év után, amikor már volt kellő tapasztalata is, nemcsak elképzelése a színházról, a színészlétről, Kaposvár „kicsi lett”. Kapóra jöhetett, hogy egy szolnoki vendégjátékot követően – ahová Berényi Gábor, a színház igazgatója hívta meg 1963-ban Molière Tartuffe-jének Marianne szerepére, Mensáros László partnerének – a direktor rögtön szerződést is ajánlott Vári Évának a következő évadtól, aki el is fogadta ezt, szóban. Ám ekkor közbeszólt a sors másodszor is. Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója is felfedezte magának a kaposvári szubrettet. Igaz, bonviván nézőben ment Kaposvárra, Csányi Jánost akarta végleg elcsábítani a színházához, ugyancsak egy vendégjáték után. Aztán a direktor túlteljesítette az eredeti tervet: kettő lett az egyből, egy operaénekest és egy színésznőt is vitt magával Pécsre a következő, 1963/64-es színházi évadra. 
    Érdekes elgondolni, mi lett volna, ha Vári mégis Szolnokot választja, azt a színházat, amelynek Székely Gábor lett a főrendezője, országos hírű társulatot épített, s később, a Nemzeti Színházból való „kiugrás” után Zsámbéki Gáborral  létrehozta a máig kiemelkedő budapesti Katona József Színházat. Biztos egész más történet kerekedett volna, de tán a sors nem ezt a sima pályát szánta Vári Évának. 
 
„Ettől a gyönyörű várostól lettem az, aki” 

    A színésznő gyakran  meséli mosolyogva, azért lett Pécs a befutó, mert „onnan előbb jött meg a posta”. A fürgébb direktornak hála, Vári Éva a következő évben pécsi lakos lett, amit sose bánt meg. Ma már tudjuk, negyedszázados fővárosi „kiruccanása” után, 2017-ben újra visszatért a városhoz, annak színházához és persze a pécsi nézőkhöz. Nagy intenzitású szerelem ez Péccsel: „amit gondolok, amit érzek, amit tudok a világról, azt itt, tulajdonképpen a legjobb időszakomban, 23 évesen kaptam meg, amikor az ember már gondolkodni is tud a dolgokon.” 
     Első élménye, hogy szüleivel elmentek a pécsi Székesegyházba, ami lenyűgözte: „azonnal éreztem, hogy egy jó városba jövök.” 
     És micsoda kulturális élet folyt ott a múlt század második felében!  Pécs egyik jelképe, a legendás Nádor Szálló alig pár száz méterre áll a Pécsi Nemzeti Színháztól. A szálloda fontos szerepet töltött be Vári Éva életében, innen indult diadalútjára a közel négy évtizedig játszott Piaf-estjének első változata 1983 novemberében. Az intézmény utolsó fénykora az 1970-es évekre esett, amikor a pezsgő színházi, irodalmi élet, a filmszemlék megnövelték Pécs szerepét a magyar kulturális életben. A szállóban volt Pécs „szellemi központja”. Kiss Károly, a szálloda üzletvezetője így emlékezett az akkori időkre: „Jó polgári vendéglátóhely volt, művészek jártak ide, bírók, orvosok, iparosok, kereskedők. Ez a régi világból itt maradt intézmény nem számított politikai kérdésnek. […] Tíz után tértek be a színházból hazafelé igyekvő nézők, kicsivel később a színészek is. Avar István, Fülöp Zsigmond, Margitai Ági, Mester István, Péter Gizi, Eck Imre és Nógrádi Róbert törzsvendégeinknek számítottak. […] És például, amikor a Kiss Manyi Pécsre jött, mindig a sörözőben ebédelt. Akkoriban nem fordult elő, hogy 10 órakor azt mondta volna a pincér: bezárt a konyha. A Nádor éttermében éjjel fél 2-ig adtak meleg ételt, és a kávéházi vitrinben mindig volt kijevi saláta, orosz hússaláta, marhanyelv, hideg gombafej és a vendégek legfőbb kedvence, a kocsonya. A kávét Pestről kaptuk. Átválogattuk, és a jobb minőségű szemeket Dudi, a presszós és társai a reggeli nyitás előtt újrapörkölték. Az illat betöltötte a házat – még azok is kértek kávét, akik nem akartak. Sehol máshol nem volt nádkeretre fűzött napi újság, csak nálunk.”(6)
    Vagyis a vendéglátósok szerették a művészeket, a színházukat, ami a színház világában fontos mérce. Egy főpincérnél, egy kocsmárosnál nincs jobb színikritikus, ők csalhatatlan ösztönnel tudják, ki a született tehetség és ki csak egy színész a sok közül.
    A térség természeti kincseinek, a szénnek és az uránnak köszönhetően Baranya megye központja hihetetlen virágzásnak indult éppen Vári Éva odaszerződésével egy időben. Mintha csak Pécs és Vári meghozták volna egymás  szerencséjét. A város lakossága 1960 és 1980 között negyedével bővült, társadalmi összetétele igen heterogénné vált, és mindenki kikapcsolódásra vágyott. Öröm és teher is volt ez egyben a Pécsi Nemzeti Színháznak, amely  nekilendült, és egészen a rendszerváltásig kitartott e nagy nekilódulása. Aztán az 1990-es évek elején a gazdasággal együtt szép csendben megroggyant a baranyai teátrum is. A város színháza már csak időszakosan tudta visszaszerezni az 1970-es‒80-as évek ragyogását.  De ki tudja, mit hoz a jövő, elvégre Vári Éva egyszer már fordulatot hozott a pécsi színháznak!        

„Minek mentem volna el innen, amikor idejött mindenki, aki számított”

     Ha Vári Éváról kérdezik, a színésztárs és évtizedek óta közeli barát, Kulka János szeretetteli, de hamiskás mosollyal „a híres pécsi színésznő”-ként beszél róla.  És valóban az, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja.  Pályája szorosan összeforrott ezzel a színházzal, amely Vári Éva 29 éves – most már mondhatjuk, „első” – pécsi pályaszakaszának meghatározó színtere volt.
    Pécs már az 1960-as években – szinte egyedülálló módon az országban – több tagozatos színház volt, opera és balett társulattal – a már ekkor világhírű Pécsi Balett-tel –, próza és operett tagozattal – ez egészült ki az 1980-as években a báb-együttessel.
    Nógrádi Róbert 1962-ben került a Pécsi Nemzeti Színház élére és 1988-ig igazgatta az intézményt. A direktor – talán jó érzékkel – nem akart az „arisztokratizmus” hibájába esni. Kinevezését követően erősítette az operett-szekciót, példának okáért leszerződtette Vári Évát. Elsődleges célja volt, hogy megtöltse a színházat, visszahódítsa a város közönségét, jelszava lett: „mindenki számára kitárni a kapukat.”(7) Nyilvánvaló, hogy nemcsak a közönséggel, de a fenntartóval és a társulattal is „egyeznie” kellett. Az „intellektuális Pécs” nem fogadta kitörő örömmel a főirányt. A Dunántúli Napló hasábjain 1963. augusztus 15-én Bertha Bulcsú író – aki majd az első színikritikát írja Vári Éváról – az értelmiség nevében sürgette a színház egyéni arculatának kialakítását.
     1963 és 1970 között több mint 60 bemutatót tartott a teátrum. Főleg a direktor és Dobai Vilmos rendezett, de megérkezett már a társulathoz Sík Ferenc is, aki az 1970-es évek meghatározó alakja volt, s nagy szerepet játszott Vári Éva művészi pályájának alakulásában. Sík mellett ekkor kezdte pályáját a színházban Babarczy László rendező is, aki a későbbi nagy kaposvári színházi korszak egyik meghatározó alkotójává vált.
     Az 1970-es években a Pécsi Nemzeti főleg „a magyar dráma műhelye”. Ez a színház fődramaturgjának, a fővárosi Vígszínházból az 1950-es évek második felében ideszerződött, majd a direktorral együtt távozó Czímer Józsefnek volt köszönhető. Közel száz bemutatót tartottak az évtizedben, aminek egyharmada kortárs magyar dráma volt. Illyés Gyula ekkoriban a színház „házi szerzője”: az 1969/70-es évadban bemutatott Tiszták után 1983-ig tizenegy új Illyés-darab került színre. Az írót Czímer személye kötötte Pécshez: „mint két egymásba illő fogaskerék, kettőnk gondolkodása úgy hajtja egymást” – fogalmazta ezt meg. De az Illyés-bemutatók mellett számos további ősbemutató fémjelzi ezt a korszakot: Hernádi Gyula, Weöres Sándor, Cseres Tibor, Páskándi Géza, Spiró György, Sükösd Mihály is a színház szerzői közé tartozott. Az 1980-as években a pécsi színpadon megjelentek Joyce, Camus, Bulgakov, Jarry, Vian és Becket darabjai. Ez már a színészből rendezővé avanzsált Szegvári Menyhért főrendezőnek volt köszönhető. A teátrum, mint alkotóműhely két évtizeden át országos figyelemre tarthatott számot, művészi fénykorát élte.
     És igaza van Vári Évának; aki számított ekkor a pályán, megfordul Pécsett. A teljesség igénye nélkül, tagként, vagy csak egy szerep erejéig ott játszott az 1970-es‒80-as években Avar István, Bálint András, Bánffy György, Bessenyei Ferenc, Bujtor István, Csuja Imre, Haumann Péter, Kézdy György, Koltai Róbert, Kulka János, Lang Györgyi, Margitai Ági, Mensáros László, Mádi Szabó Gábor, Pásztor Erzsi, Pécsi Ildikó, Ronyecz Mária, Tordai Teri, Tímár Éva. Vári Évát szubrettként a város megszerette, mindenki ismerte. Berendezkedett a civil életre is, letelepedett. Élvezte a társulati tagságot, a színházban is szerették, megbecsülték, a város díjakkal ismerte el munkáját, szakmailag fejlődhetett. És érkeztek folyamatosan a külső impulzusok is,  lassan az állami elismerések is, a Jászai Mari-díj és az érdemes művész kitüntetés. Igaz, később, mint egy fővárosi színésznek. Színháza berkein belül megismerkedhetett más társulatok színészeivel, más színházi munkamódszerekkel, szakmai felfogásokkal. Mert nemcsak a színészek, de rendezők is jöttek-mentek. Itt kezdett Paál István, Karinthy Márton, Bagossy László, rendezett a színházban Szikora János, Xantus János és egy orosz rendezőnő, Galina Volcsek, aki  Sík Ferenc mellett ugyancsak jelentős hatást gyakorolt Vári Éva pályájára.  
     A színésznő 1963. szeptember 20-án Raka szerepében debütált a városban, Ábrahám Pál Hawaii rózsája című operettjében.
     Csak úgy emlékeztetőként, mi is történt ekkor a nagyvilágban; augusztus 28-án, pár héttel a bemutató előtt, Martin Luther King elmondta híres beszédét, a „Van egy álmom”-at, míg pár héttel a bemutató után, október 10-én meghalt Edith Piaf, a világhírű francia sanzonénekesnő. Ez mindenképpen jelzésértékű volt a sorstól  Vári Éva későbbi pályájára  nézve.

Cseh Andrea Izabella – Farkas Éva
  

Források:
1 A Kossuth-díj apropóján a Magyar Televízióban 2009. augusztus 23-án sugárzott portréfilm, Veiszer Alinda Záróra című műsora, amit 2011. április 13-án adott le a Magyar Televízió, illetve a Pécsi Körzeti Stúdió Fehéren-feketén című, 2011. május 31-én sugárzott körzeti magazinja.
2 Veiszer Alinda: Záróra című műsora, MTV – 2011. április 13.
3 Paor Lilla interjúja – Lillás reggeli, 2013. december
4 Veiszer Alinda Záróra című műsora, MTV – 2011. április 13.
5 Kézjegy – portréműsor, Duna-tv, 2009. augusztus 23.
6 „Történetek a pécsi Nádor legendáriumából”, Népszabadság, 2002. november 8.
7 „Mindenki számára kitárjuk a kapukat”, Dunántúli Napló, 1962. augusztus 17.

(Az írás a Criticai Lapok 2017/9-10-es számában jelent meg.) 

 

Megjelent: 2225 alkalommal