Iza színházban járt - Gogol: Háztűznéző (Katona József Színház)
vasárnap, 08 október 2017 11:17

Gogol: Háztűznéző (Katona József Színház)

Értékelés:
(59 szavazat)

Gogol korallzátonya, avagy a türelemüveg

(Katona József Színház – Gogol: Háztűznéző – 2017. október 6.-i előadás)  

Iza: Моя девственная мать, mégis mit gondol Ascher Tamás? Majdnem 200 éves színmű, ráadásul orosz, aztán se villódzó fények, se tűzijáték, még egy színészzenekar, vagy kivetítő se? Vélhetően azt, amit én. A színházban a színész a legfontosabb, ha ő szerepénél, helyén van, a rendező meg szép szóval, vagy keménykézzel, de irányba állítja, olyan nagy baj nem lehet. A Katona csapata Gogolt élővé, a történetet meg majdnem black comedy-vé tette. Láthattam milyen parádés női trojkája (Szirtes-Fullajtár-Jordán) van a Katonának, s egyáltalán, élvezhettem egy nagyon jó állapotban lévő társulat játékát, ahol a legkisebb kerék is olajozottan forgott a gépezetben. Meggyőződésem, hogy a quasi főhős szinte néma inasát játszó Elek Ferenc, simán adhatná - remekül - a főszerepet, ahogy Fekete Ernő is mívesen az inas szerepét. Az előadás majdnem kész volt, ami rendben lévő, elvégre még a bemutató előtt álltak.
Éva: Ascher Tamás magasiskolát tart Gogolból, és a szánk ismét nyitva van, hogy miket tud ez a Nyikoláj Vasziljevics. Fekete Ernő mosolyogva lép be a „középkorú vezető színész” feliratú kapun, egy kis csinovnyikot ábrázoló nagy alakítással.

Iza: Ehhez szükség volt Gogol művének utolsó félmondatában is kidolgozott, mai hangzású fordítására és az eredeti darab némi átszabására. Mindkettő Radnai Annamária érdeme. Khell Zsolt mai is, meg nem is díszletére és Szakács Györgyi harsány, olyannyira ízléstelenséget árasztó jelmezeire, hogy az már majdnem szép lett. Ebben az előadásban már a ruha is teszi az embert. Khell díszletfala mintha akváriumba helyezte volna a szereplőket, ahol trópusi kishalakként úszkáltak: a Napóleon-hal, a Bohóchal, a Vitorláshal. Ezek a fontos „mellékesek” már önmagukban megalapozták, hogy igazi örömeste részese legyek. A színes ruhákban persze a színészek, minden alakítás egy karikatúra, de közben kőprofi jellemábrázolás. Ha úgy veszem, nincsenek is az előadásban főszereplők, mert az epizodisták is azok. Az „akvárium halai” a maguk belső viszonyrendszerével együtt építik fel a gogoli korallzátonyt.
Éva: Türelemüveg: valaki épített egy világot, ahol minden apró részlet a helyén van. Ámulva nézzük: nincs hiány, minden figura érdekes, a szereplőknek van viszonyuk, gravitációjuk, egyik jelenetből gördülékenyen következik a másik, az előbemutató ellenére helyenként már örömzene hatását keltik az alakítások. A végén a főszereplő szép szólóját követően – alatta mintha megszűnne az idő – groteszk, kompakt véget kapunk. Ami szép, az szép.

Iza: A nyitóképben, Padkaljoszin hivatalvezető (Fekete Ernő) egy káoszba hajló, fertelmes kupi közepén az ágyában, jégeralsóban álmodozik. Ibolyakék szemmel suttogja maga elé: „Most már mégiscsak meg kell nősülni!” Kicsit sem Oblomov-hasonmás ő, mert hiúsága és önteltsége, környezete szóban való dühödt ekézése sok-sok aktivitást követel tőle, még az ágyból is, s akkor is, ha az alvás az, ami igazán érdekli. Ez a pár perc azonnal megadja az alaphangot, szinte kész az előadás (meg Padkaljoszin figurája is).
Éva: Padkaljoszin lakása egy kész univerzum: semmit nem kell újrateremteni. A kotyogós kávéfőzőn át a megsárgult divatlapokig, a zománca vesztett kislábostól a rettenet nagymama-kredencig, inkluzíve taszító porcelánkutyával és zöld-fekete kockás szöszmöszpléddel maga a groteszk nagy mű: készen áll. Beállt. Mint Padkaljoszin élete. Ebből a sok év alatt összegyűjtött lomhalmazból bejósolható a változatlanság igénye: dehogy fog megnősülni, húsz év múlva is azonos hivatali rangban és döbbentfakóra kopott házikabátban, elszürkült gatyában és ingben csapkodja majd a legyeket a repedt műbőr ülőkén. Természetesen nőtlenül.  

Iza: Az idillbe durván benyomul a külvilág. Előbb éppen csak. Sztyepan, a szolgája (Elek Ferenc) kikelve a sarokból, berögzült bábuska-pózából, valami harapnivalót vet ura elé. Aztán érkezik Fjokla Ivanovna (Fullajtár Andrea) trampli Dolly Leviként, mint házasságszerző. (A színésznő jelmezének külön írást kéne szentelni, kalapjától a cipősarkáig, különös figyelemmel a kiegészítőkre.) Ezt még megússza a főhős, őt elhajtja, de aztán becsap a mennykő, megérkezik a „barát”, Kacskarjov (Rajkai Zoltán), s végleg eldől, bizony oda az ágymeleg. Átcuccolnak az ifjú (?) feleségjelölt, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) házába, hogy megküzdve minden borzalommal, különösen három másik kérővel - öt percre belefeledkezve egy ismeretlen érzésbe, az érzékiségbe -, mégis ablakon át szökjön haza a hivatalvezető úr. Ott ismét bebújik - már nem is az ágyába, hanem a még biztonságosabb - ágyneműtartójába.
Éva: Tényleg idill: de hát a társadalmi nyomás, a biológiai késztetés és Kacskarjov sejthető „neked se legyen jobb, te is nősülj meg”-motivációja elindítja a komfortzónán kívüli kalandos életbe. Öt perc járásra, hogy egy kereskedő kiszáradófélben levő, hozzá méltóan buta lányát – majdnem – elvegye. Ennyi lesz élete legnagyobb izgalma. Ez biztos.

Iza: Ascher Tamás mintha Seholországban játszatná a történetet, nem számít a tér és az idő, ha a jelmezek és a díszletek asszociációkat is ébreszthetnek a nézőben. Végig kemény, feszes tempót diktált, de arra is volt gondja, hogy megmutassák színészei a szereplők lélektani finomságait. Sok kis emberi tragédia láncolata volt a színen, ha látszólag komikumba burkolva is. És magány. Minden szereplő külön-külön bolyong, szeretne tartozni valakihez, valahová, de egyedüllétre ítéltetett. 
Éva: Magány-katalógus, tényleg: a kisszerűségükön mulatunk, de összefacsarodik a szívünk. A szánalmas eposzi seregszemle után mindegyik szereplő kettesben marad a közönséggel pár szóra és ezt a nagy titkot mondja el: félek, egyedül vagyok, társaságot, biztonságot, emberi kapcsolatot szeretnék.

Éva: Én mindig tudtam, hogy a „teremtés koronája” kifejezés mély iróniát rejt. A négy lehetetlen kérő lehetetlen szituációban fireg-forog. Leánykérés első látásra, másik három nyomoronccal versenyben. Szerencsétlenkednek, tapogatóznak, pozícionálják magukat, lesik, hogy a másik mit mond: ebben egyformák.  Bezerédi Zoltán Rántotta végrehajtója első látásra erős embernek tűnik, aki tudja, mi a dörgés: válltömés, peckes járás, beszéde kinyilatkoztatás, nyomatékkal. Hamar kiderül azonban, csak fél, hogy észreveszi a főnöke kiszökését a hivatalból lányt kérni, fél, vagy nem lesz meg a házasságközvetítő által ígért vagyon. Időnként erőből, de tanácstalanul leül, atmoszférateremtő – láthatóan egy számmal nagyobb – marhabőr irattáskája ernyedten mellette pihen. Keresztes Tamás invalidus tengerészét a teljes lepukkantság és a női nem iránti kritikátlan egybites vágy jellemzi. Elképesztő Keresztes mozgása és korai némafilmekhez hasonló arckifejezése: mintha premier plánban egy-egy jól körül határolt érzelmet mutatna meg őszinte derültségünkre. Vajdai Vilmos Anyucskinja a nyápic szegény fiú, aki öltözködésével akar finom embert mutatni. Minden félrecsúszott rajta: nadrágja túl divatos, trendi táskáját nem tudja viselni, nyakkendője színe éppen nem harmonizál finom anyagot csak utánzó sáljával. Vajdai kiválóan mutatja meg a kínzó vágyat, melynek nem érzelem van a középpontjában: ha Anyucskin elegáns, a felesége legyen művelt: tudjon franciául. Ő nem elegáns, a kereskedőlány meg hogy is tudna franciául: teljes kudarc.
Iza: A három kérő, három kiváló kabinetalakítás. Tragédia lenne a lányokra, asszonyokra nézve, ha ők jelentenék a férfinem ékeit. A rendező nem véletlen támaszkodik színészei tehetségére, kifejező erejére, van mire. Csak sorban megérkeznek és állnak, szavak nélkül jellemet formálnak, némaságukkal. Meghökkentő a férfiak különbözősége, megértjük Agafját, amikor tanácstalanul sóhajtozik, kit is válasszon. A személyes kedvenc Keresztes Tamás nyugalmazott tengerésztisztje. Peckesen nyápic, lerongyosodva is úri tiszti, élveteg, mégis félős. És ahogy mondja „Sicsilia”!

Éva: Fekete Ernő alakításában Padkaljoszin az ember, aki nem siet, nem dönt, nem akar.  És így van ez jól. Még rossz sem tudna lenni, ahhoz is legalább szándék és mögötte cél kellene. Fekete Ernő külön tempót épít a figurához: más ritmusban beszél és mozog, mint a többiek. A szerephez megteremtett habitus nem csak a mozgásra, beszédtempóra terjed ki, mimikájának is más az időzítése, reakciói is spéttel követik a reagálandó helyzeteket. Ez azt eredményezi, hogy széles skálát ad a nézőknek átélhető érzelmekből: sajnálat, drukk, ingerültség, hogy „csinálja már”, és főleg álmélkodás az akaratnélküliség által kiváltott szimpátián. Fekete játszik a nézői kognitív disszonanciával: hogy azonosulhatnánk egy főhőssel, akinek nem célja a cél, nem akarja, amit akarni határozott. Mikor győzne a „kinevetem a lúzert és kész” érzés, felvillan a kisfiús báj, ami visszadobja a nézőt a szimpátia oldalára. Előadásvégi nagymonológja alatt megáll az idő, itt a csúcspont, joggal: Padkaljoszin életében egyszer dönt. Hosszú percek alatt arról, hogy megy öt métert és egy földszinti ablakon kissé komótosan kimászik. Perfekt.
Iza: Fekete Ernő jégeralsós bumfordiságával, kissé retardált viselkedésével együtt is a csapat Don Juanja. Sűrű, drámai perceket tud teremteni, képes 300 embert székhez szögezni, akik levegőt visszafogva figyelnek, hogy értsék mit is suttog a színpad széléről. Bár kisfiúsan csillog a szeme, amikor arra gondol, hogy ráhasonlító gyereksereg veszi majd körül, mégis vonakodik a felelősségvállalástól. Csúcsjelenetei, amikor végre kinyögi a lánykérést, bénán kuporogva egy széken, vagy amikor eldönti, mégiscsak olajra lép, számba veszi a szökés útjait, majd "kiveti" magát az ablakon.

Iza: A hölgykoszorú nehéztüzérség. Fullajtár Fjokla Ivanovnája kicsit Kurázsi mama, kicsit Marlene Dietrich. Pragmatikus asszony, aki mint a vízfolyás hazudik, s olyan ízzel mondja: aranyapám, hogy az arisztokratikusan közönséges. Szirtes Ági nagynénje kicsit Kalán néni, kicsit dörzsölt lókupec. Jordán Adél tökéletes, ahogy és amit csinál. Agafja lassan már fonnyadt kis pillangó, aki kikandikál még a napfényre, s papírcetlin sorsolná ki az életét, lábujjhegyen topog ide-oda a nagy kihívás kapujában, s rájön, hogy leánysága 30 éve alatt még nem is élt. Elek Ferencről megint csak szuperlatívuszokban lehet szólni, némán beszédes. A színész egy kisszékre kuporodással, öltöny lekeféléssel lekottáz egy emberi jellemet. Az igazi házasságközvetítő persze Kacskarjov lett, aki piaci bevásárlószatyrokkal a vállain – bennük kikandikáló póréhagymaszárral – rabigába hajtaná Padkaljoszint, akinek még van akarata, ha ici-pici is, és vele ellentétben kap még némi levegőt.    
Éva: Erős nők a színpadon: Szirtes Ági hol hajhálós, hol turbános öreg kereskedőnéje, Fullajtár Andrea folyton mozgásban levő, dörzsölt, sültrealista házasságközvetítője és Jordán Adél sokárnyalatú menyasszonya. Jordán Adél Agafjája egyensúlyt rejt: annyira szép, amennyire okos, annyira döntésképes, amekkora jelentősége bármely döntésének egyáltalán lehet. A komikumot helyzetében a harmincéves vénylányság és a hivatalnok férj iránti vágy jelenti: önmagában egyik sem lenne nevetséges, de a kettő együtt szánandó. Kiérdemesült flokonpongyoláról pasztellkék babaruhára vált a kérők megjelenésekor, az izgalom maximumát a tény adja, hogy döntenie kell. Mikor megmagyarázzák neki, hogy megvan végre álmai vőlegénye, pillanatok alatt szerelmes lesz. Szép alakítás.

És Ascher Tamásnak – a színház csapatával együtt – sikerült megint érdekessé tenni valamit, ami orosz, holott ez lassan megint szitokszó lesz. „Összeütni” egy masszív sikerre kódolt előadást. De nem ám csillogó külsőségekkel, meghökkentéssel, nézői sokkolással, hanem szépen, lassan, ráérősen, szívvel-lélekkel, színészi jelenléttel. Ez színház! Klasszikus, maradandó, értékkel bíró.   

(Fotó: Horváth Judit)

Megjelent: 1953 alkalommal