Nyomtatás
csütörtök, 07 szeptember 2017 16:15

Vidéki Színházak Fesztiválja 2017 - Csehov: Ivanov (Szombathely)

Értékelés:
(44 szavazat)

 Berozsdáztunk, avagy ivanovizmus 2017-ben         

(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Szombathelyi Weöres Sándor Színház  - Csehov: Ivanov - 2017. szeptember 4.-i előadás)

Ivanov a prototípus Csehov kiégett főhősei között, s talán az ő sorsa a legfájóbb is. Trigorinnak, Asztrovnak, Vojnyickijnek, Versinyinnek, talán még Platonovnak is már mindegy, valamikor éltek, „s ebbe más is belehalt már”, a Sirály Kosztyájának meg sansza sem volt. De Ivanov szívfacsaró. Amikor a 35 éves férfi - aki előtt még ott állhatna akár egy egész, boldog élet, bármit is értünk ezalatt -, rájön, hogy itt a vége, az igazi saller. Más ebben a korban kezdi, neki meg már csak „szentimento naplemento”. (PNL-től csórva!) Lehet ezért a világot okolni, de a szombathelyiek előadása inkább azt erősíti, hogy ez a „nagyszerű” férfi bizony életképtelen, nem tud küzdeni sem a világgal, sem önmagával, még a saját életéért sem.   

Lukáts rendezésében egy érdekes aspektusú Csehov feldolgozást láttam, s nem mondanám, hogy nem voltak üres menetek. Kicsit zavart némely maszk, többeknek fehér, félfehér bohócarca volt, de nem minden szereplőnek, s az bizony nem derült ki, hogy ki miért cirkuszi, vagy nem cirkuszi figura. Arról nem is szólva, hogy végig a komédia és a tragédia között billeget a darab, nehéz volt eldönteni, sírjak-e, vagy nevessek?

Khell Csörsz díszlettervező egy lepukkant vidéki udvarházba tette a történéseket. Leszakadt zsaluk, málló falak, hulló őszi falevelek. Nagy, szürke, monoton terek a színpadon, bárhol is voltunk, udvaron, szalonban, szobabelsőben. Volt persze nagyon sok vodka, uborka, befőtt és kaviár, na meg pirog. Felcsendült a Krokodil-dal a tavalyi szombathelyi előadásból, a Ványa bából, meg bús orosz nép-és műdalok eredeti nyelven, ahogy azt kell, meg még egy jiddis fohász is. Valahol Oroszországban voltunk, az nem vitás. A szereplőkön lévő – többnyire - pasztell jelmezek (Pető Kata munkája), ma is viselhetők. Egy-két rendhagyó, cifra jelmez is feltűnt, mint Babakina cseresznyés ruhácskája, akkora műanyag cseresznye fülbevalóval, hogy még annak is húzta a fülét, aki nézte, vagy Szasa farmer szerelése.

Valójában mindegy volt hol, mikor vagyunk, nem ott volt a hangsúly, hanem egy lelki folyamaton, az ivanovizmuson. Azon, hogy körbevesz bennünket a reménytelenség, de a többség nem ellenáll, mert képtelen rá. Inkább tapicskol az önsajnálatban, s úgy általában hagyja, hogy megtörje az élet, csendben szenved. Mindenki persze a maga kicsi világában, nem együtt, egymásból merítve erőt, hanem külön-külön. Főhősünk, Ivanov még lélegzett, jött-ment, de tulajdonképpen már élőhalott volt, ahogy mondta berozsdázott. A férfi nem képes már megragadni, amit még az élet adhatna neki, pedig egy jó kiállású, eszes fiatalember, ráadásul, ha lecsúszott is, de birtokos.

Látszólag Ivanovval semmi tragédia nem történt, csak csalódott. Elvesztette szíve lobogását, tönkrement a házassága, elhidegült feleségétől, Anna Petrovnától, akinek korábban egy egész világot ígért. A baj forrása, hogy Ivanov nem tudta, mindez miért történik vele, s görcsösen kereste a választ, magában. Csak kívülről láttuk, hogy nincs ennek oka, egyszerűen más lett Ivanov. Van ez így. Aztán eljött egy pillanat, amikor jött valaki, aki mégis megválthatta volna Ivanovot önmagától, de a férfi már menthetetlen. A főhőst felemésztette az önvád, saját változásáért, amit tűzzel-vassal igyekezett elnyomni magában.

Az előadásában ugyan látványos volt a „mocsár-környezet”, a szomszédság, a rokonság, úgy általában a világ kisszerűsége, a pletyka, a gazdasági bajok, de Ivanov magától, magából, önmaga lelkétől hidegült el. Lehet, ennek nem kedvezett a bamba, közönyös külvilág, de nem is volt annak közvetlen okozója.

Persze ahhoz, hogy megrázzon a férfi tragédiája, hogy elhiggyük Ivanovért kár, a címszerepet egy lehetőleg nagyformátumú színésznek kell játszania, aki képes meggyőzni, hogy minden lehetett volna, veszteség a bukása. Bányai Kelemen Barna elég formátumos színész már ehhez. Személye, színészi kifejezőkészsége okán a figurának – bár kissé lagymatag – ereje volt. És persze egy külcsínre vonzó férfi állt a színpadon, ami nem vált éppen az alakítás hátrányára. Az más kérdés, hogy a színész egy más értelmezésű előadásban lehetett volna karizmatikusabb, valahogy úgy éreztem végig, visszafogja magát.

Ivanov - ebben az előadásban - már a nyitóképben elvesztette a csatát. A tök üres színpadon gyűrött nyári ruhában, szétvetett lábbal, háttal a nézőtérnek olvasgatott a férfi. Görnyedt, kicsit kitekert testtartása megmutatta, ez az ember bizony már csak vegetál, lehet halott is. Aki nem ismerte a darabot, az is rögtön ráérzett, az az ember ott nem fog jól kijönni a történésekből.  Bányai Kelemen Barna által hozott figura kiégett értelmiségi, akinek elhittem, hogy már képtelen bárminemű harcra. Elhittem azt is, hogy leköpné saját magát, mert nem tudja megfejteni, hogy miért jutott ide. Arra látszólag rájön Ivanov, hogy nem nagy szerelem volt az, amiért házasságot kötött Anna Petrovnával, csak egy érzéki csalódás, amit ostobán követett. Ezért emészti még a szégyen is. Meg azért is szenved, hogy a kapuban áll egy új nő, akit korábbi „bűnéért” semmiképpen nem érdemel meg. De tulajdonképpen nem is kell neki, mert előbb-utóbb ugyanide jutna vele is, újra. Tudja ő a szíve mélyén, hogy a baj forrása maga, de olyan nehéz ezt kimondani, még magában is. Talán ezért tört fel belőle néha az erőtlen harag, az oktalan durvaság, mert az emésztő, titkos felismerésnek utat kellett engednie.

Ivanovot persze húzta az „orosz vidék mocsara” is. Körülötte ettek, ittak, sóhajtoztak, ok nélkül vádaskodtak, gonoszkodtak, s csak úgy tengtek-lengtek. Ott volt Ivanov felesége (Bánfalvi Eszter), aki a férfival ellentétben nem önszántából, hanem biológiai törvényszerűségből haldoklott, tüdőbajos. A színésznő alakításában megrázó volt a csalódás felismerésének bemutatása. Nagyon tud Bánfalvi dalban „előadni.” Anna Petrovna, kitért zsidó, tőle szólt a jiddis dal, fájón, vádlón. (Mondjuk Anna Petrovna halála előtti, rekedtes/suttogóra komponált monológ valahogy nem hatott természetesnek.) Aztán ott volt a házban Sabelszkij nagybácsi (Szerémi Zoltán), akiben még tízszer több volt a vitalitás, a túlélésért majdnem bármire képes lett volna. És az életvidám, de velejéig romlott Borkin intéző (Kálmánchelyi Zoltán), aki ügyeskedésével tett róla, hogy Ivanovnak, a birtokosnak legyen valóban miét szégyellnie magát a világ előtt.  

A szomszédság, a Lebegyev házaspár (Endrődy Krisztián és Németh Judit), vadóc, farmer-lányuk, Szása (Hartai Petra), aki „tevékeny szerelemmel” mentené Ivanovot, a maga húszon évével, még akkor is, ha már tudja teljesen felesleges az egész, nem az ő pályája ez. Hartainak voltak szép, erős percei a színpadon, de Szonyaként tavaly jobban csillogott a Ványa bá-ban.

És a többiek, Anna Petrovna „nyúlbéla” orvosa (Kenderes Csaba), aki az álbecsületesség mögé bújva pusztított maga körül, álszenten. A vendégek: Nagy Cili, Kelemen Zoltán, Fekete Linda, Jámbor Nándor, Szabó Róbert Endre, Vass Szilárd. Lukáts Andor rendezőként a kis szerepeket is fontossá tette. Ott volt például Jegoruska (Jámbor Nándor), a szegény rokon. Ő nem szólt, nem beszélt Lebegyevék házában, csak némán csetlett-botlott, jelenléte mégis hozzátett az előadáshoz. De ilyen volt Fekete Linda – boszorkányosan csúnyára és férfira mintázott – özvegyasszony házasságszerzője, aki talán még Mojszejevéket is meghökkentő módon táncolt és énekelt oroszul. Na meg Nagy Cili „cseresznyés” és csúnya Babakinája, aki járni sem tudott egy elegáns cipőben, nemhogy viselkedni az „úri” társaságban.

Szépen fáradt és reménytelen előadás volt ez, egyféle csehovi. Sokat hozzátett Spiró György fordítása, sehol egy mámocska, galambocska, lelkecske. Arról szólt - nekem-, hogy 2017-ben az ivanovizmus már nem azt jelenti, hogy megtör a csúf világ, s annak kisszerűsége bukásunk oka, hanem arról, hogy megkeseredett lelkünk, önmagunkba zárva nem képes a túlélésre. Az önállóan lebegő „jégsziget-lelkek” menthetetlenek.

Bányai Kelemen Barna Ivanovja érdekesen vesztett az élettel szemben. Játéka számomra katarzist hozott az utolsó 20 másodpercben, még akkor is, ha bohóctréfára volt komponálva. Ivanov nemcsak élni, majdnem meghalni sem tudott. Tudta, egy kiút van számára, önkezével véget vetni az életnek. De még ez is orosz rulettre sikerült, üresen forgott a pisztolytár, egy kattanás, két kattanás, Ivanov még mindig talpon. Aztán végre süvített a golyó, holtan rogyott össze, konfetti eső kíséretében. A Lebegyev-ház és vendégeik meg üveg mögül bambán néztek, mintha ez csak egy film lenne. nem egy ember kihunyó élete.       

(Fotó: Mészáros Zsolt)

Megjelent: 1846 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella