Már a történet maga érdekes volt. Az újnáci Adamnek 12 hét közmunkát kell lehúznia Iván pap parókiáján, ahol csupa furcsa - mentálisan sérült – figura él, ráadásul tán a legfurcsább a pap a csapatban. Lévén szó társadalomba visszavezető, nevelési célzatról a pap kérésére Adam felvállalt célja az lesz, hogy a rehab végén almalepényt fog készíteni. Pusztán csak azért, mert a paplak udvarán éppen van egy almafa. Csak hát Adam lusta és motiválatlan, hogy védje az almáit, azt pusztítják a varjak, férgek, meg a cudar időjárás. Meg még a sütő is gajra megy. Egy, azaz egy darab alma marad a rehab végére, Iván papról meg kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg. Több ez a darab persze ennél a fura storynál, még akkor is, ha tragikomédia a hitről.
Paczolay Béla rendező úgy gondolta ok, ha Iván papot (Cserna Antal) rövidnadrágban - mutatván, hogy kissé megrekedt gyermekségben - kiülteti a színpad elejére, hogy szokja a gyülekező nyáját, a közönséget. Horgas Péter díszletét is bemérhettük, hosszan – nem lévé függöny -, aminek éke egy hatalmas fa volt, ami néha kísértetiesen hasonlóvá vált egy Krisztus-kereszthez. A színész megnyert magának a bevezető percekben, ahogy pásztázta a nézőteret, próbált szemkontaktust létesíteni az emberekkel, s akivel sikerült, azzal „játszott kicsit”, pont úgy, mint egy szégyenlős, naiv 5 éves. Aztán a kezdéskor hosszú nadrágot húzott és megmutatta, hogy miként képes színészként a sérült, sokat tűrt, furcsa alakból, Ivan papból szeretetreméltó emberi karaktert formálni. Ivánt a darab közben sokszor megmosolyogtuk, de egyáltalán nem gúnyosan. A pap egy nem létező világba menekült az élet csapásai, az őt ért fájdalmak elől. (Nem spoilerezem szét, de egy sokat látott gyámügyes is csuklana, Iván aktáját olvasva.) Egy olyan világba élt, ami csak a fejében létezett, de ahol minden a helyén volt, s imádhatta az isteni rendet, a tökéletest. Ezt nem zavarhatta meg egy rehabosa sem, de még a „Sátán küldötte” Adam sem, a derék újfasiszta.
Rázga Miklós Adamként pont olyan meggyőző volt számomra, mint amilyen Steven Seagal lett volna. A színpadi Adam arckifejezései, mondatai, hangsúlyai tuti vetekedtek Seagal színészi játékával. Ahogy a többiekre nézett: „Most komolyan azt hallom, amit hallok?” Karakterének azért volt jellemfejlődése a színpadon. Adam – aki kereszt helyett Hitler-portrét rakott szobája falára – kegyetlen módon próbálta meg az álomvilágában élő papot szembesíteni a való világgal. Napi szinten verte, hogy a pap megértse, nem a Sátán műve az őt sújtó rossz, Isten hagyta őt magára. De Ivan hite kikezdhetetlen volt. Rázga meg azért elhitette velem, hogy addig-addig esett a szobája padlójára a Biblia, mindig Jób-könyvénél kinyílva, hogy végén mégiscsak megsütötte azt a pitét, ha egy almából is. Hinni akarta maga is, hogy Iván hite visz valahova, vagy mert végre tartozhatott valahova, ahova tartozni akart.
Aztán a díszes kompánia többi tagja. A köhögés elleni szirupként Jagermeistert kortyolgató és folyton zabáló, hajdani teniszígéret, mára tolvaj Gunnar (Köles Ferenc), a pakisztáni Khalid (Urbán Tibor), aki benzinkutakat rabolt ki, mert apja földjét elvették az olajmultik otthon. És az alkoholista, terhes, szumátrai tigriseket mentő Sarah (Kulcsár Viktória).
Pár kakukktojás is feltűnt a színen. Ilyen volt az orvos figurája (Széll Horváth Lajos), aki vetekedett dr. House-al, se tapintat, se empátia betegei iránt. Ellenben köpött a tökéletes diagnózis felállítására is, csak „tünetkezelt”, pletykás és durván őszinte volt. Széll Horváth olyan Latyis figurát hozott, igaz ennek ellenére sem tudtunk mosolyogni rajta, belegondolván, mi lenne, ha egy ilyen orvoson múlna az életünk. Aztán Uhrik Dóra egy hajdani koncentrációs táborbeli kápó, Julle szerepében. Már azt nehéz volt elhinni, hogy ez a még mindig - zoknis papucsban és rongyokban is - kecses, galambősz, madárcsontú nő, valaha is felügyelője volt a náciknak, inkább csipkeverőnek tűnt. Ráadásként Uhrik nem színésznő, de elég okos volt ahhoz, hogy ne színészkedjen. Láthatóan elolvasta a szövegkönyvet és gondolt valamit Julle figurájáról, amit csak úgy „elmondott.” Szép szomorú szemjátéka volt, amikor halála előtt pár perccel felidézte múltját, s felismerte, hogy ennek ellenére mégis volt, aki betakarta kiszolgáltatott voltában, egy idősek otthonában. (Benedek Mari jól funkcionáló és beszédes jelmezekbe bujtatta szereplőket, Jullet és Adamot különösen.)
Jensen darabja színészi játék nélkül csak egy történet, azt a színészgárda emelheti meg. Ez most számomra felemás volt. Azt persze a rendező és a pécsiek javára írom, hogy tudták nem lehet erőből nyomni a gyagyát. Jól érzékeltették, hogy a szereplők, ha nem is retardáltak, de nagyon furcsák, szemükből, szájukból, hol egy bölcs mélysége, hol egy hülyegyerek lükesége nézett, szólt, váltva egymást. Minden színész próbált persze „együttélni” a figurájával. Ez leginkább Cserna Antalnak, Köles Ferencnek sikerült. És érdekes mód az ex-balerina Uhrik Dórának. Csernának nagyon örültem, végre nemcsak a Harmadik Figyelmeztetés színész-zenekarban volt középpontban, hanem egy színdarabban is, s vette az akadályt.
Az előadás kárára írom viszont, hogy a vallás és a szinte dr. Csont rációján álló tudományos világnézet párharcát csak éreztette, de nem nyomatékosította a színrevitel. Nem robbant a képünkbe elemi erővel, hogy Ivan pap „bolondériája” a közösséget, amit védeni akart, nem mentette meg hitével, csak magát. (Mert csodás boldog történése lesz ám Ivánnak!) A terrorista Khalid visszamegy a világba, rabolni, ölni, Gunnar meg marad, aki volt, alkoholista, Julle meghal, Sarah vélhetően fogyatékos gyereket szül. Az, hogy Adam talán „megtér”, kicsit gyenge happy end.
(Fotó: Körtvélyesi László)
