Orosz tartománnyá süllyedt már az egykori nagy lengyel királyság, az alattvalólét különböző technikáit szorgalmasan gyakorolják a leigázottak, a színház szó szerint is szétrohad, a színészek apatikus rutiniéknak látszanak; nincs más, csak vodkába fojtott stupid messiásvárás: ezek Spiró György Az Ikszekjének és ennek egy epizódjából írt Imposztorának kulisszái. Bogusławski, az öreg, és ily módon (is) már legendás rendező-színész vilnai vendégjátékának egy napját látjuk. A Mester csak egy szerep – a Tartuffe - ledarálásért járó pénzért jött, de nem bír uralkodni magán: megszerzi az állami dotációt a színháznak, partnerré emeli kollégáit, magasiskolát tart Moliére-ből, nevetségessé teszi az orosz gubernátort és eltűnik, mint egy mágus.
Fodor Tamás káprázatos színészi kondícióban van, uralja a teret, Bogusławskija pásztáz és fókuszál, folyamatosan figyel, gyorsan dönt. Villanásnyira érzékelteti a „nagy lengyel művész” illúziója mögötti magányt. A hatalom legyőzése feletti pillanatnyi öröme – épp gonosz Tartuffeként, fekete alonge-parókában, hahotázva, ellenfényben, - igazi „enyém a bosszúállás és megfizetek”-pillanat.
Szikszai Rémusz dinamikusan, de nézői gyönyörködésre alkalmas ritmusban mutatja be a morális tartását csaknem elvesztett színtársulat figuráit. Szép ívet látunk: a Mester kiváltotta lelkesedéstől csapattá áll össze a trupp, majd jön a nagy elbizonytalanodás, aztán a premier után tovább már ők is táplálják a legendát: Bogusławskihoz méltó művésztársként együtt leckéztették meg a hatalmat. Bár Każyński direktort Crespo Rodrigo hatalomtól rettegő, hisztériás keménykedőnek játssza, szimpátiánk nem hagyja el: amikor a csaprészeg igazgató vodkázás közben rendel el alkoholtilalmat, megértjük a ránehezedő nyomást. Szeretőjét, Kaminskát, a társulat díváját, Lapis Erika alakította, erőteljes, koncentrált beugrással: szép pillanat, mikor a vitális-realista vidéki színésznő feladja Bogusławski elcsábítását. Kardos Róbert masszív alkoholista Skibińskije és Danis Lídia fájdalomtól szinte megnémult Skibińskája emlékezetes házaspár. Megyeri Zoltán ösztönszínész Rogowskit játszott, Dévai Balázs pedáns, finom, kiszáradófélben levő, szépfiú-karrierjét már befejezett sértett férjet. Bajcsay Mária bölcs Hrehorowiczównája egy balerina finomságával, de eltökélt keménységével tartotta össze a társulatot, Szabó Emília észtől mentes rajongó, örök tehetségtelen csibe-Pieknowskát játszott. Végh Péter szabó-operaénekes-mindenese (Niedzielski) kiváló alakítás: szarkasztikus és lemondó figurája, sokat tudó szomorúsága mintadarabja az egykor jobb napokat látott, kiábrándult művészembernek. A Díszletező-Kellékes páros (Baksa Imre és Széles Tamás) volt hivatott a komikus csetlés-botlást abszolválni, Rybak (Maróti Attila) okos, fiatal lázadójának elhittük, hogy valóban író lesz egyszer. Kiemelést érdemel Honti György kidolgozott karakteralakítása: Chodźko kritikus, mint a pöffeszkedő kollaboráns senki mintapéldánya igazán ismerős mostanság. Mihály Csaba, mint Wróbel, a szervilis tájszólásos besúgó ügyelő, a rebbenékeny-ideges Súgónőt adó Bakonyi Csilla, és az energikus Mikola Gergő (Damse) kiválóan szolgálja az előadást. Király Attila Gubernátora egyik pillanatban vérfagyasztóan barátságos, másikban otrombán nagybirodalmi, ő a hab a tortán.
Spiró Imposztora a hatalom és művészet viszonyáról szól, kínosan aktuális minden mondata, de szépség-díjas ez:
Szörnyű, hogy a legjobb műveket is a szolgálatukba állíthatják! Borzasztó, milyen gyönge a művészet! Már nincs olyan szférája az életnek, amelyik ne az övék volna!
Dehogy nincs, csak tehetségesnek kell lenni.
