Iza színházban járt - John Patrick Shanley: Kétely (Orlai Produkciós Iroda)
kedd, 12 szeptember 2017 17:06

John Patrick Shanley: Kétely (Orlai Produkciós Iroda)

Értékelés:
(49 szavazat)

Kétely helyett csak bizonyosság  

(Orlai Produkciós Iroda - John Patrick Shanley: Kétely - 2017. szeptember 11.-i előadás)

Titkon sejtettem, eljön a nap, amikor Fekete Ernő nem brillírozik egy szerepben, nem lehet mindig tehetsége teljes vértezetében. Azt viszont kizártnak tartottam, hogy a színpadon állva bármikor is „semmilyen”-nek hasson számomra. Akkor inkább legyen bűn rossz. Kerestem a mentségeket, hisz pontosan tudom – mert láttam őt már ahhoz eleget -, ha úgy adódik, a Mazsola és Tádéból is képes királydrámát összehozni. Vajon mi történt? Lehet, megbocsátóbb lennék, ha nem előző este látom Spiró Imposztorát, benne a főhős nagy tanításával: „Édes fiam, a színházban semmi sem számít, sem a szép hang, sem a jó megjelenés, sem a szakmai tudás, sem a rutin, mert csak egyetlen dolog hat a közönségre: az őszinteség. Azt, fiam, minden közönség, a legbutább is, a legműveltebb is, csalhatatlanul megérzi.” Ez a produkció jelenleg nem őszinte, csak a mindenáron sikerre hajaz.  

Egy Broadway-darabot (amelyből sokszoros Oscar és Golden Globe jelölést bekasszírozó filmfeldolgozás is készült), a Kételyt vitte színre az Orlai Produkciós Iroda (OPI). A film Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman kettősére épült, s az OPI két hasonló kaliberű hazai kvalitást, Udvaros Dorottyát és Fekete Ernőt állította csatasorba. Ez előrevetítette, itt csak valami jó készülhet. 

A történet 1964-ben Bronx-ban (USA, New York) játszódik, egy egyházi iskolában. Az igazgatónő, Aloysius nővér nem szívleli Flynn atyát, ezért felhasználva egy gyanútlan, egyházi berkekben még rutintalan fiatal nővért, eltávolítja őt az intézményből. Nem kedves szóval, hanem megfagyasztva körülötte a levegőt, pedofíliával vádolva, egy latin származású, ráadásul az egyetlen színesbőrű iskolásfiút is belekeverve a hadjáratába. (Ne felejtsük el, 1962-ben nyert egyetemi felvételt az első afroamerikai diák az USA-ban, s 1956-ban még következmény nélkül kikergettek egy színesbőrű lányt a fehérek egy másik egyetemről.) Kincsesbánya a sztori. Kavarog benne a bigott szabálykövetés, az egyházon belüli merev hierarchia kritikája, a papok és apácák közötti kapcsolat feszültsége, a gyermekmolesztálás, a fajgyűlölet, még a latin kultúra és a családon belüli erőszak kérdése is felbukkan. A történet színrevitelében az lehet a nagy dobás, ha igazából nem derül ki, hogy bűnös-e a pap, vagy boszorkányüldözés áldozata. Aloysius nővér egy szívós, kemény, vaskalapos apáca. Akár a Nyugati Boszorkány Dorothy smaragd cipője után, úgy veszkődik a nővér, hogy kitörje a pap nyakát. Flynn atya meg sodródik, hátrál, talán csak egy áldozat. Ez adja a feszültséget és a színészeknek a bravúros játéklehetőséget, a vég kétesélyességének következetes fenntartása.   

A kilencvenperces előadás alatt rövid kis jelenetekre bontva haladt a cselekmény. Ahogy a nővér kiszagolta a lehetőséget, hogy eljött az ő ideje, tört előre a „kivégzésig”. A műben számos mondanivaló kibontható, dramaturgiailag jól van felépítve, így nem a semmiből kellett valamit rittyenteni. Az előadás ritmusa rendben volt, ütemesen, fokról fokra bontakozott ki a történet. A díszlet puritán, a majdani utaztatásra hangolva, három díszletfal, három szék, egy asztal, egy mosdótál, minden szürkében (Kálmán Eszter), Kéry Kitty rózsás, a színésznő bájait kibontó ruháján túl, meg reverenda és habitus (Jelmez: Ignjatovic Kristina).

A gond azzal volt, hogy méltatlan, hatásvadász gegek csúsztak a színrevitelbe, amelyek egyszerűen feloldották a drámai hatást, hogy komolyan lehessen venni, ami színpadon folyik. Mert azt azért alapból feltételezem, hogy a rendező, Pelsőczy Réka tudta, bármelyik lehetséges témára épít is, az fajsúlyos mondanivalót hordozhat.   

Nem ízléses az előadásban, hogy Fekete Ernő, aki egy katolikus papot játszik, kisgatyában hátat fordít a közönségnek, hogy riszálja kicsit a hátsóját. Ahogy az sem, hogy Aloysius nővér, aki egy 387 fős egyházi intézmény igazgatónője, 60+, bepucsít a pap képébe. Igazi karakterrombolás, hogy trendi, kissé frivol fürdőköpenyben, hosszas kenceficéléssel jellemzik azt az iskolavezető nővért, aki olyan bigott, hogy nem engedi még a golyóstoll használatát sem, mert az túl modern! Annak is ellenállni kellett volna – ha Udvaros még mindig mutatós színésznő is -, hogy egy idősödő apácát, annak vállát mezítelenül hagyva, kombiné-pántban ugrasszák ki párszor a színpadra. Az sem adott hozzá semmit egy pap „jó fejségéhez”, vagy éppen reformer voltához, hogy elénekelte a színen a Frosty, a hóember című számot.  (Nem vagyok bigott vallásos, nem ütné  ki a tűréshatárom egy valóban szellemes poén az egyházról.) 

Fekete Ernő egy erős, magabiztos, szinte „érinthetetlen” papot formált, 80 percen át, aki háromszor erősebbnek és szívósabbnak tűnt az igazgatónőnél. Ráadásul úgy, hogy ebben a 80 percben fel sem merült annak a lehetősége – sem szóban, sem arc-, vagy testjátékban -, hogy ez a pap gyerekeket molesztálna, bármi bűne lenne, egyértelmű volt, hogy csak valami rosszindulatú pletyka áldozata. A férfi hangját felemelve, az ártatlanok őszinte felháborodásával tiltakozott az első perctől, az ellene felsejlő vád ellen. Aztán a vége felé egyszer csak puff, fülét-farkát behúzta, quasi beismerte, hogy bűnös a gyermekmolesztálásban. Anélkül, hogy letaglózó csapást kapott volna! Udvaros viszont egy olyan apácafőnöknőt alakított, aki rendre csak sunyított, ha visszatámadtak hátrált, éppen csak gonoszkodó megjegyzései, hirtelen kis durvaságai voltak, de igazi erő – az egyházi hierarchiába vetett opportunizmusa miatt - látszólag nem volt benne. Lassú víz partot mos technikával dolgozott, az érződött végig, hogy a cél szentesíti az eszközt alapon álló manipulátor. Nem bírta a papot, ezért igyekezett kicsinálni. Ráadásul a színésznő felfelé emelkedő hanghordozása inkább negédessé, s nem félelmetes ellenféllé tette a figurát. Vérremenő harcnak kellett volna lennie közöttük, drámai összecsapásnak. Hát nem volt.

Simkó Katalin, a fiatal nővér és Kéri Kitty, a latin családanya szerepében nem sokat segített az estén. Simkó nem kezdő, de most bántó megoldásai voltak. Sajnos nem véletlen, hogy a drámai csúcson, amikor hangos visításban összeomlik a nővér, vagy amikor félelmében nem csak összekoccintja, hanem - többször, túlzón - majd összetöri a teaszerviz porcelánját, nevetés morajlott a nézőtéren. (Persze az is érdekes volt, hogy a közönség miként reagált a darabra, vajon miért rázta a nézőtér rendezői balján a hátsó sorokat a nevetés, amikor Udvaros Dorottya kinyitott egy vizesüveget?) Hiányozni látszott a pontos rendezői instrukció, milyen is a nővér karaktere valójában. Egyenes derékkal ellenáll, még ha fél is, vagy simán megtörik. Kéri Kitty meg 5 perces jelenetébe, az állítólagosan molesztált fiú anyjaként, egy felvonásnyi drámát sűrített szerepébe.  

Nekem úgy tűnt, nem igen tudják a szereplők mit akarnak ők mondani pontosan ezzel az előadással, mire fókuszálnak. Érezték talán, hogy most nem az egyház működésének fonákságain, nem a pedofílián van a hangsúly, de azt is, a rosszindulatú pletyka romboló hatása, az emésztő kétely okozta pusztítás meg valahogy nem bontakozik ki. Udvaros és Fekete nagyon jó színészek, de láthatóan jelenleg nem tudják A-ból B-be miként is fognak eljutni, hogy csinálnak az előadásban bárminemű katarzist.

Ez az előadás a szórakoztatásra készült, nem a gondolkodtatásra, a fajsúlyosabb részek elsikkadtak, egy-egy öncélú poén megölte a hatásukat. Kevés a drámaisághoz, hogy a kétely definíciójának körülírásáról szóló monológgal indul az előadás a pap részéről, majd egy elsuttogott, lehet, hogy tévedtem, kétkedem mondattal zárul az igazgatónő ajkairól. Ez persze nem baj, csak megtévesztő, hogy a széles körben ismert Kétely című filmre utal a darab reklámja, mert alulról sem súrolja annak erejét, társadalmi/morális üzenetét, pattanásig feszült hangulatát.   

Először láttam Fekete Ernőt rutinból dolgozni, semmi különleges ötlet, elgondolás. Ebből a figurából már hozott párat, majdnem egy korábbi OPI-produkció, a Happy Ending Katz doktoraként ugrott színre, csak éppen reverendában. Azt nem engedi meg magának, hogy rossz legyen, de annyit nem tud beletenni, hogy emlékezetes legyen, "papot játszik”. Udvaros alakításából is sokat elvesz a körítés. Apáca öltözetben hangsúlyosan nőnek kell látszódnia, illegve a pap előtt. Így felpuhul a figura, nem jegesen félelmetes, holott a szövege meg öncélú gonoszságát sugallja.

Végül is nem az ő terhükre írom a bárminemű katarzis elmaradását, vélhetően azt játszották, amire a rendező instruálta őket. Egyszerre mindketten nem nyúlhattak félre, ahhoz ők túl jók és túl régi motorosok a szakmában.

Valószínűleg látni fogja ezt az előadást Gyulától Szombathelyig sok művelődési ház közönsége. Az persze jó, hogy elmennek hozzájuk a fővárosi színészek, ahogy hozzánk, fővárosiakhoz a "vidékiek". De vihetnének egy nagyon jó előadást is, mert a munka benne van, a főszereplők, mint színészi „alapanyag” meg valóban első osztályúak. Talán elég lett volna bízni Udvaros és Fekete színészi erejében, határozott célt tűzve eléjük, megoldották volna önerőből.

(Fotó:Takács Attila)

Megjelent: 580 alkalommal