Iza színházban járt - Michael John LaChiusa/Lorca: Bernarda Alba háza (MÜPA - Spanyol napok)
szombat, 23 szeptember 2017 11:33

Michael John LaChiusa/Lorca: Bernarda Alba háza (MÜPA - Spanyol napok)

Értékelés:
(22 szavazat)

Miért kell, hogy sírj, Argentína?    

(Müpa - Michael John LaChiusa/ García Lorca: Bernarda Alba háza - 2017. szeptember 22.-i előadás)

Nem bolondultam meg a címadással. Az esti show-t bizony ellopta egy hajdani musicalcsillag, Evita, alias Malek Andrea. A színpadon Bernarda Alba és háznépe története flamenco alapú, de eredeti, sőt eklektikus zenére bontakozott ki, formátumos, de más színházi közegben „szocializálódott” előadókkal. Böhm György rendező ezt a produkciót tisztességgel összerakta, ahogy azt kell. Még akkor is, ha egy hat évvel ezelőtti előadást láttunk, újratöltve. Na és ki tűnt fel? Uhrik Dóra. Kezdem azt hinni, hogy lassan ő a legnagyobb magyar cameo sztár.    

Michael John LaChiusa munkássága nem ismeretlen előttem. The Wild Party című musicalje Broadway bemutatójában egyik kedvencem, Mandy Patinkin volt a férfi főszereplő, vagy 15 éve. Tudtam, itt szirupos musicalzene kizárva. Nem is csalódtam. A zene minősége és eredetisége vitán felüli, igaz, kissé polifonikus, nem Andrew Lloyd Webberes melódiák. A zeneszerző határozottan tudott mit kezdeni García Lorca érzékiséggel megáldott „asszony-állataival”.

Rövid, alig több mint egyórás előadást láttunk. Végig feszült ritmusban, lendületes koreográfiával. Vincze Balázs (koreográfus) a nyitójelenet hangsúlyos flamenco produkcióján túl, nem táncos, inkább „szinkronmozgásos” betéteket készített. Drámai erőt sugárzott, ahogy a szereplők rendre csoportképbe álltak össze, mintha brechti songokat adtak volna elő. Bátonyi György díszlettervező hatalmas, üres térbe helyezte a játékot, zöld, fémvázas ágyak, székek, asztalok közé. Kemenesi Tünde csupa fekete jelmeze egyszerű volt, csak a „bolond” Maria Josepha kapott egy törtfehér ruhát és Adela, a szűzlány hatalmas fehér lepel alatt hálhatta el nászát, az előadásban fizikailag meg nem jelenő férfival, Pepével.

A színésznők más-más színházi közegből érkeztek az alkalmi truppba, így ének-és mozgáskészségben, egyáltalán színészi kifejezőerőben heterogén, bár ütős csapatot alkottak. 

Az alaphangot a címszereplő Csákányi Eszternek kellett megadnia. A színésznőben Bernarda Alba figurája ott van, az ellentmondást nem tűrő, spanyol matriarcha. Csákányinak ha a színpadon éppen azt akarja, én azt is elhiszem, hogy ő Barbie-baba prototípusa. A prózai részekben remek volt, lehengerlően acélos, dühödt, rátarti, bigottam zsarnoki. Ahogy botjával koppantva mondta, „ez már az én házam”, vagy „majd megtanultok szembe nézni a halállal”, az megakasztotta a levegőt pár másodpercre. Viszont ehhez az erős zenés szerephez nincs meg az iskolázott énekhangja. Itt most kevésnek éreztem, hogy eljátssza, tud énekelni. Ezzel együtt nem hagyott bennem hiányérzetet az alakítása, a színésznő személyisége eladta a produkciót, csak a drámai erőből vett vissza a magasan képzett énekhang hiánya, hiszen az érzelmek – lévén szó musicalről – ott robbantak volna. 

Maga a szerző is nehezebb, hangsúlyosabb szólamokat szánt Bernarda Albának és renitensem élni vágyó lánya, Adela figurájának. Ez utóbbi szerepben Radnay Csilla akár egy megveszekedett kanca tört volna ki a Bernarda-ház karámjából. A színésznő énektudása kiemelkedett, ahogy összetettebb, szóló tánckoreográfiára is képes volt, Kissé hasonlított mozgása Tina Turner „lovas lépteire.” Bernarda másik négy lányát egytől-egyig iskolázott hangú, egyenletes teljesítményt nyújtó színésznő (Náray Erika, Auksz Éva, Szendy Szilvi és Takács Nóra Diána) szólaltatta meg. Talán Auksz Éva vokálisan és mozgáskultúrában kiragyogott mégis a lányok kórusából, ahogy Takács Nóra Diána is képes volt egyedi, keserű tónus felvillantására a púpos, Martirio szerepében, púp nélkül! 

Hámori Ildikó Maria Josepha, Bernarda Alba anyja szerepében inkább finomkodónak tűnt, mint őrültnek. Nem éreztem benne a tébolyult erőt, amikor kimondta - egyedül a házban, hangosan - neki férfi kell. Ezzel szemben Uhrik Dóra - megint prózai szerepben– a szomszédnő, Prudencia megformálójaként erőteljes volt. Elegánsan, ernyőt csukva jött, kettőt odaszúrt, majd ernyőt nyitva, táncos léptekkel távozott. Kis jelente hozzátett az előadáshoz.

Malek Andrea Bernarda szolgája, Poncia szerepében egyetlen dalával – nekem – mindent vitt. A szóló dalában kétségbeesett szenvedély, erő. Malek a dalt kisujjból kirázta vokálisan. Sehol nincs már a mindig keep smiling Evita, egy érett, pár mondattal, egy gesztussal is karaktert formáló színésznő állt a színpadon. Alakítása révén a cselédről ugyanannyit tudtunk meg, akár a főszereplőkről. Egy félmondatból múltbeli szégyenfoltját, egy röpke megjegyzésből asszonyi voltát ismerhettük meg. A színésznő remekül hozta a szerep kettősségét is, egyszerre volt markáns és alázatos, végig robbanáspont közeli lefojtottságban.

Böhm György rendező egybefonódó jelenetek láncolataként vitte színre a darabot. A ritmus és feszültség konzekvens fenntartásán túl sok dolga talán nem is volt, a „lányok” profin dolgoztak mind. Maga a produkció egy akkor és ott pillanat, emlékezetes igazán nem lesz, de élőben látva igen élvezhető, hatásos és felkavaró. 

A Budapesti Fesztiválzenekar, élén zenei vezetőként és dirigensként Riederauer Richárddal, életet vitt Michael John LaChiusa dallamaiba. A zenekari árok felett ülve, elképesztő volt látni, mekkora munka is volt pontosan interpretálni, amit a zeneszerző megálmodott.

Megjelent: 438 alkalommal