Erős kép él majd mindenkiben Máriáról, talán Michelangelo Piéta-ja nyomán. Egy anya, aki karjaiban tartja haldokló fia testét. Pedig Mária és Jézus kapcsolata is lehetne egy „szimpla” anya-fiú kapcsolat, még ha a világ talán leghíresebb anyjának és a Megváltónak a kapcsolata is. Toibín művében az anya még véletlenül sem isteníti fiát. Dehogy akarta ő, hogy Megváltóvá tegyék, aztán elveszejtsék, hisz nem volt ez más szerinte mint egy előre eltervezett gyilkosság. Az írás Máriáról szól, az anyáról, akinek mind közül a legjobban fájt a kereszthalál, különösen amiatt, hogy fiát már jóval előtte elveszítette. Gyermeke egy ifjú radikális, aki elhagyta anyját az ideáiért, szinte fut a siker után, amit a tanítványok, az egyszerű népek biztosítottak neki.  

Colm Tóibín írása erőteljes, s talán másodlagos, hogy Mária monológja Jézusról. Egy szikár, józan beszámoló. Nagy Mari előadásában aztán meg különösen józan, indulatok nélküli, tényszerű esetleírás. Mária, az anya fájdalma, akinek már minden mindegy, mindenét elveszítette, nincs már miért kiáltoznia, átkozódnia. Egyetlen fiát szeme láttára kivégezték, s ő ennek eljövetelét pontosan látta, de nem tehetett ellene semmit. Előre megtervezett gyilkosság áldozatává vált a fia. Már csak egyet akar, de azt nagyon, elmondani az igazságot. Nem a hihetetlen legendát, a mesét, csak a puszta igazságot, aminek tanúja volt, amit megélt: „Ezt álmodom. És előfordul, hogy hagyom, hadd maradjon velem ez az álom napközben is, amikor azon a bizonyos széken ülök, és úgy érzem, hogy a karomban tartom őt, minden fájdalomtól megszabadult testét, és magam is megszabadulok a fájdalmamtól, ami az ő fájdalmának része volt, a fájdalomtól, amiben osztoztunk. Mindez könnyen elképzelhető. Az az elképzelhetetlen, ami valójában történt, és ezekben a hónapokban, mielőtt sírba szállok, azzal kell szembenéznem, ami valójában történt, különben mindaz, ami történt, mézédes mesévé változik, az pedig méreggé keseredik, akár a faágon termő tarkabarka bogyó.”
 
Azt, hogy ő miként látta, élte meg Jézus első csodatételét a kánai menyegzőn vagy Lázár feltámadását, a híres  vízenjárást. Hogy látta ugyan a veszélyt, ami a fiára leselkedett, s azt is, hogy bizony megingott hite fiában, annak csodatételeiben. De ennek dacára sem hagyhatja a fiú történetének meghamisítását. A halála előtt még el kell mondani saját emlékezését, még ha ez számára fájdalmas is.

Victor Balázs rendező hitt Toibín írásának erejében, magában és saját édesanyja, Nagy Mari (művészi) erejében is. A kisregényt a rendező dolgozta színpadra, színésznőjét pedig „mankó nélkül” ültette ki az üres pódiumra, mintha civil ruhájában, két gyengén pislákoló lámpa alá. Egyetlen díszletelemet engedélyezett, egy kényelmetlennek látszó széket, amit talán egyszer hagyott el pár percre a színésznő. Szinte mozdulatlanul, ülve mesélt hanggal, puszta tekintettel. Csak szuggesztív színészi erejére támaszkodhatott. Ez azonban elégnek bizonyult még a szörnyű kereszthalál megmutatásához is.
 
Nagy Mari játéka sallangmentes, pátosz nélküli. Nem akar maga is keresztre feszülni. Egy valós, akár a szomszédnő vívódását mutatja meg, játssza el. Ennek a pici, filigrán színésznőnek a kisugárzása ugyanolyan erős, mint Toibín írása. Könnyben úszó, mégsem síró, s mindenek dacára mégis kemény tekintete megfogja a nézőt. Kevesek birkóznak meg „színesen” a színpadi magánnyal. Nagy Mari azonban felsőfokon abszolválja ezt. Igaz és őszinte mesélő ő, szerénységgel és imponáló könnyedséggel. Szinte megbúvik a színpadi ürességben, belső tűze, tehetsége az, ami izzik. Úgy játszik, létezik a deszkákon, hogy azt hisszük színésznek lenni nem is olyan nehéz mesterség. Színpadi ereje robbanó, akár egy tűzijáték, hosszú utóhatással.