Iza színházban járt - Molnár Ferenc: A hattyú (Örkény Színház)
hétfő, 02 április 2018 15:37

Molnár Ferenc: A hattyú (Örkény Színház)

Értékelés:
(33 szavazat)

Csillagos ég, erkölcsi törvény nélkül
     
(Örkény Színház – Molnár Ferenc: A hattyú - 2018. március 25.- előadás)

„A program nem az Ön büszkeségei szerint igazodik.”
(Molnár Ferenc: A hattyú)


Iza: Polgár Csaba merte Molnárt meghagyni Molnárnak. Hozzá ugyan nem adott semmit, de megszabadította minden – mára talán - álmos megszokástól. Ficza István végre a színpadon elől és középen és egy már örökéletű nagyjelenet, Csákányi Eszter és Für Anikó színpadi kettőse. Az előadás abszolút perfekt annak, aki érti és érzi Molnár Ferenc színházát, de nem zárkózik el attól, hogy másképp (is) lássa Molnárt.  
Éva: Nagyon Molnár, nagyon Polgár, nagyon jó. Szürreális térben valódi bajok, jóvátehetetlen játékok a másik ember életével. Mindenki egy szem a lenézés láncában. Magasiskola Csákányitól és Fürtől, és III. Richárdot Mácsainak sofort. Tenki Réka, Nagy Zsolt és Ficza István egy olyan szerelmi hármast ad, ahol több az akarat és lenézés, mint a szerelem.

Iza: Milyen is Molnár színháza? „[…] ez az a Molnár Ferenc, aki igenis meg tudta csinálni, amit különb kultúrák sikerre vágyó íróművészei is csak a vagy-vaggyal tudtak elintézni. Elbuktak, mert művészek maradtak vagy diadalmaskodtak, mert teljesen eldobták a színpadon becsületük és művészetük terhét. Az idő talán elbánik hamar Molnár Ferenccel - a színpad Molnárjával, de meg a szerencsének nincs állandó fia s ilyen Niagara fölötti kötéltánc a nyakába kerülhet bárkinek.” (Ady Endre: Molnár Ferenc színpada) Ezt kapta el Polgár Csaba alkotó, gondolkodó emberként, rendezőként. Eldobta a művészet terhét és vállalta a Niagara fölötti kötéltáncot, biztosítókötél nélkül. Ráadásként a szerencse fia volt. Színészei, alkotótársai nem estek le, még csak meg se billentek. Polgár nem aktualizált, a történet valahol a Monarchia végnapjai közepén játszódik. A főrendeknél fontos a trónutódlás, mi több a bekerülés az uralkodó családba. Persze azért 2018-ból tekintünk vissza a XX. század elejére. Polgár Csaba a „modernizációs ötlet”-eknek nincs híján. Szórakoztatóak, oldják Molnár szövegének már talán rozsdás kliséit. (Nem leszünk poéngyilkosok, akit érdekel, nézze meg.)
Éva: Polgár Csaba Molnárja olyan Molnár, hogy mind a három felvonást feszült figyelemmel követjük és meglepődünk mindegyik végén. Nagyon. Olyan viszonyokat rendez bele az előadásba, melyet a szöveg enged, rejt, lehetővé tesz, de nem láttuk még eddig. Nem egy pókhálós, megsárgult csipkés, letűnt kort idéz, hanem olyan világot mutat, ahol a társadalmi mobilitás a statisztikai hibahatáron nincs túl, minden a hatalom és a pozíció, az egyéni élet nem számít, a kategorikus imperatívusz meg mehet a sunyiba. Nemdebár ez nemcsak gothai almanach rendszeres olvasóinak ismerős.

Iza: Izsák Lili díszlet-és jelmeztervező (megint) sajátos, egyedi színpadi világot teremtett. Hátrafelé szűkülő, mintha egy játékdoboz színpad falborítása lehet egy orosz tóparti dácsa foszló tapétája, de a csillagos égbolt is. A néző lelke határozza meg, hogy minek is látja. Díszlet szinte alig, egy szófa, egy fellépő, egy létra, valahol mélyen hátul egy tv-készülék és egy szék. A jelmezekben nincs az divatirányzat, ami a XX. századból meg ne jelent volna. Műselymes, hippis csiricsáréság az egész, mégis funkcionált. Abszolút harmóniában Matók Tamás zenei világával, ami hatásában könnyedén összemossa Webber Jézus Krisztus szupersztár musicaljének és Woodstock zenéinek feelingjét.
Éva: A szűkülő díszlet hol extravagánsnak, hol összenyomott kis szobának tetszik. Videoklipes képvilág, elképesztő jelmezekkel, amelyek az ancien régime időbe ágyazottságát és egy sosemvolt világot egyszerre mutatnak és tesznek lehetségessé. Az alacsonyabb rendűek nyakán klasszikus masni, mint a háziállatokén.

Iza: A férfi-kar. Ficza, Ficza, Ficza. Albert hercegként egy spleenes paradicsommadár. Hosszú hajjal, mezítláb, a hippiket is megszégyenítő, mintha a „Nap-gyermeke” öltöny alatt mezítelen felsőtesttel. Árad belőle a hit, a Föld is körötte, a trónörökös körül forog, mert ez a világ rendje. A színész végre nem szürke eminenciás, udvarnok, retardált, fattyú, lézengő ritter, hanem főhős. És bírja! Színészi ötlettel, szívvel, humorral, imponáló öniróniával. Olyan a színpadon, mintha fordítva lenne bekötve, nem pusztán fonáklátó, láttatja a fonákságot. Eljátssza, hogy ő Albert, de ezzel együtt azt is, hogy milyen mosolyogni való is ez a trónörökös, na meg ő is, ahogy létezik éppen a színpadon. Vele szemben Ági Miklós, a "hős" tanár – és még véletlenül sem az őt megformáló Nagy Zsolt - most vesztes. Egy kis feláldozható proli/paraszt figura marad, szinte hősiesség nélkül a nagyok játszmájában. A tanár nem karizmatikus, csak - ostobán - büszke. Nagy Zsolt által megjelenített karakter sistergően tüzes néhol, de mégis hiányzik belőle a karizma, nem ellenfél Albertnek. Mácsai Pál újra „igazi” színpadi karakterében Jácint pap megformálásával. Ha kedves vagyok, egy okos Machiavelli a családban, ha csípős, az ébredő Cipolla lovag. Okos, hűvös, gyilkos. Az ifjú főnemes palántákat játszó Jéger Zsombornak és Novkov Máténak, valamint Dóra Bélának nincs nagy tere, szolgálják az egészet, mert kellenek a dramaturgiába, tisztességesen, csapatjátékosként, alázattal. Az udvarmester szerepében Máthé Zsolt újra látszik. Már a Három nővérben is sikerült Tuzenbachként igazolni, hogy a színpadon egy kis csillag is csillag. Megmarad az általa formált Ceasar alakja a nézői emlékezetben, színház után is
Éva: Igen, végre Ficza. Élvezi az ő Albertje a hatalmát, ne legyen kétségünk, gőgje érinthetetlen: tolakodó mindenki, akit ő nem akar. Nagy Zsoltban nem értünk egyet, alakításában nem ostoba büszkeséget, inkább a „mindennek dacára” fellángolást végig élő okos fiút játszik, a zárlat is a kiút nélküli észt mutatja. Milyen szép összjátékot ad Ági Miklósa Jácint pappal végén. Nagy Zsolt színészi alkata indokolja a népfit, az erős férfit; a tudománynak élő, gyémántagyú matematikus-csillagászt nem. Lássuk a női szakaszt: Tenki Réka a család legszebbje, legügyesebbje, tamburmajorként vonul a mazsorettek előtt: kemény, tökéletes és magas nő. Rajta is teher: királynénak kell lennie. Csak még nem volt szerelmes, itt a gyenge pontja. Tenki Réka Alexandrája nem egy szerethető jellemű nő, emberibbé szenvedése által válik, megtudja, mit vesztett azzal, hogy királynévá lesz. Csákányi Eszter jutalomjátéka Beatrix, élvezet nézni, még ha némán is áll a színpadon, hát még ha nem. A „trónra minden áron” know-howjának átadása anyai szeretetként és a primer önzés szép dualizmusa jó koktél: majdnem elfelejtjük az árat. Für Anikó Mária Dominikájával adott kettőse a (nemcsak főúri) női sors kvintesszenciája: „Szegény Henriked. Szegény Viktorom”- ezt kellene a házassági anyakönyvi kivonatokon kalligrafikus vízjellé tenni. Für Anikó megmutatja, mivé válhat egy okos nő. Temperáltan boldogtalanná, viszonylagos hatalommal. Még valami, szakképzett nézőként missziót érzek: Takács Nóra Diana Symphorosája egy pongyolának és estélyi ruhának is egyaránt alkalmas japán ihletésű, baglyos hacukában teremt jellemet, figurát, embert a színpadra. Finoman szólva többre lenne hivatott.

Iza: Lehet fanyalogni – fogytak mellőlünk a nézők a szünetekben -, de én inkább azt javaslom hátradőlni, élvezni. Nem kell mindig megváltani a világot és beledögleni a művészetbe. Molnár színházát 2018-ban eladni kemény meló. Az Örkény társulatának sikerült. Megtalálta azokat a kunsztokat, amitől nem esett le egy zsonglőrkelléke sem. 
Éva: Milyen fanyalgás? Élvezet, tényleg. Ez az első évad, mikor az Örkény lenyomta a Katonát. A csillagok meg lenéznek. Mindenkire.


Megjelent: 798 alkalommal