Iza színházban járt - MITEM 2018 - Oidipusz - Vahtangov Állami Színház, Moszkva
szerda, 25 április 2018 16:00

MITEM 2018 - Oidipusz - Vahtangov Állami Színház, Moszkva

Értékelés:
(25 szavazat)

 


Thébában még voltak következmények 

(MITEM 2018 – Vahtangov Állami Akadémia Színház a Nemzeti Színházban – Szophoklész: Oidipusz - 2018. április 13.-i előadás)
 

  
Azt, aki gőgben él,
gőggel járatja kezét és szavát,
nem fél a Jog istenétől,
az eget sem tiszteli,
kerítse kezébe a Végzet,
baljós kéjek ostora
ha igazság nélkül használja hasznát,
tilos utakra tántorul
s bántani bátorul a Bánthatatlant

Éva: Van király, aki betartja az ígéretét, vállalja a felelősséget, a bűnét büntetés követi. Szophoklésznál.  Jött a Vahtangov szaltózó despotával, sisakos-lándzsás futó ikonikus görög harcossal - igaz, mini hintaló volt a kezében - és a végzetet szimbolizáló mindent elpusztító vashengerrel a színpadon. Erő, szépség, helyenként archaizáló teatralitás, de nekem bejött.
Iza: Egy a biztos, a Vahtangov Színház produkciója – Mohácsiékkal szólva - mély hatást pakolt rám. Oroszul hallgattam őket, fülhallgatón át megtámogatva angol nyelvű tolmácsolással. Az angol tolmács volt az este igazi szenzációja (számomra). Valós színészi produkciót nyújott, élte, szavalta Szophoklész sorait, recitálás jött a fülhallgatón át. És ott volt még látnivalónak Iokaszté szerepét megszemélyesítő színésznő, mintha az orosz színház örök ragyogása. 

Iza: Hála Karsai György tanár úr görög beavató színházának, vágjuk a görögöket, oda-vissza. Ez nagyon jól jött Rimas Tuminas klasszikus, de egyben rendhagyó színpadi adaptációjának élvezetéhez.  Végre láttam mire a görög színházban a kórus, ami – állítólag! - tánckar volt. Szophoklész drámáját ma „a legjobb” görög tragédiának tartják, súlyos erkölcsi mondanivalóval, bűnről és bűnhődésről. Oidipusz megpróbált küzdeni végzete, a gonosz jóslatok  beteljesedése ellen, mégis bűnössé lett. Vállalja is tettéért a felelősséget, holott Théba királya, választhatná a könnyebb utat, az eltusolást.
Éva:  Fiatal, erős, ám információhiányban szenvedő tirannus, aki nem személyesen megy létfontosságú jóslatért és nem veszi észre, hogy sógora, Kreón mit művel vele. És még a végzet is. A jóslat, ami tényleg. A levegős színpad és a mindent uraló vashenger adta feszültség minden emberi akciót miniatűrnek, törékenynek, feleslegesnek, de nem heroikusnak mutatott. („Senki hát halandó embert, ki e földön várja mégvégső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”) Ez a veszteségváró feszültség húzódott végig az előadáson.  Az a sok intellektuális – és milyen élvezetes -  színjátszás kilúgozta a honi színpadokról a tragikum átélésének lehetőségét. Tuminas rendezése visszaad valami nagyszerűt: egyszerűen megtörténik előttünk – kivédhetetlenül - egy nagyság bukása, közösséget teremt a szerencsétlen sors láttatása, megjelenik a részvét. 

Iza: Múltbéli emlékek törtek rám. Úttörőként jártam Szentpétervárott. Hova máshova vittek volna, a Marijinszkij Színházba, Bajazzókat nézni, 12 éves gyerekként! Ugyanígy vonultak az énekesek és a kórus, mint a Vahtangov színészei most. Tudtomra adták, színészkednek, úgy csinálnak, mintha. Tuminas persze alaposan tanulmányozta a görög színházat, annak nagyon sok jellegzetességét felvonultatta a kóruson túl is, melynek nyolc tagját egyenesen a Görög Nemzeti Színházból importálta. A színészek tógákat, maszkokat, talán még kothurnuszt is viseltek, mindezt vegyítve a mai öltözettel. Nem véletlen, hogy az angol tolmács recitált, mert a színpadon lévők egy része is, erőteljesen. 
Éva: Tényleg elengedett kézzel, tempózás nélkül rá lehetett feküdni a hangsúlyozásra, de a képi világ is milyen félelmetes  volt: a teljes hatalmi pompában, fehér palástban, arany tiarával parancsot hirdető király mellett egy pólyált, sánta, vak koldus folyton feltűnt: vitte a palástját, szinkronban mozgott vele a vashenger tetején. Tanúja volt erejének, önhittségének, ellenpontja a fekete angyalszárnyas, görög ööö… nimfának, angyalnak…. szóval szimbólumnak.

Iza: A fő látnivalók egyike, az Iokasztét játszó Ludmilla Makszakova. Minden bizonnyal az orosz színház nagyasszonya. Úgy gondolta, még itt vagyok, nézzetek és imádjatok. Csak hát mi maximum Ruttkai Évát imádnánk azért, ha 80+-osan kijönne a színpadra és beletúrna paradicsomszőke hajzuhatagába. Tőle talán elég lenne arra, hogy wow. Makszakova persze jelenség volt a színpadon, hála Obrezkov jelmeztervezőnek. Uszályos fekete, majd fehér nagyestélyit viselt, "kiegészítője" egy másik színésznő által cipelt és viselt, hatalmas angyalszárny. Egy fekete, egy fehér, ruhához illően, Makszakova háta mögött lengetve azokat. (Egyébként a színésznő a MITEM  arca is, olajággal a kezében.) Iokaszté így impozáns  - szinte - díszletelemmé redukálódott. Színészi játékról talán nem is beszélhetünk, egyszerűen nincs már hozzá arcmimika, az feláldozásra került a „jól nézzek ki” érdekében. Azt persze a produkció javára írom, hogy Makszakova valóban az Oidipuszt alakító Viktor Dobronravov anyjának nézett ki végre, az eredeti sztori szerint. Oidipusz király meg igazi, baljós  hősként állt a színpadon, s néha eszébe jutott a színésznek, hogy sántítson, néha nem. A kórus a capella énekelt és táncolt, a Kreónt alakító színész meg elment volna Epidauroszban is, még arany babérkoszorúja is volt.
Éva: Kreón (Eldar Tramov) egy Pilátus-paródia, egy hetvenes évekből származó Jesus Christ, a  Superstar-ból, a hanyatló Római Birodalom görög szélhámos bölcselője, egy férfiatlan paradicsommadár piros klepetusban, a korai nyolcvanas évek Rockszínházának Kipriosára hajazva, eltúlzott gesztusokkal, és messze pöccint minden „reálpolitikus Kreón”-értelmezést: élvezetes, na. Oidipusz – kemény dió. Valahol ott lehet a megoldás, hogy van neki házi harcosa - mint egy háziállat, ez a perfekt módon görög bőrszerkóba felöltöztetett katona a lábához kuporodik, kiszolgálja. Minden közös játék megelőlegezi a vakvezető szerepet, Oidipusz a katona hajába túró, szórakozottan simogató kézmozdulata egyszerre felidézi a kutyabunda kedveskedő vakarászását és vak ember egyetlen támpontját, az ismerős vakvezető után való tapogatózást. Mennyi minden. És a kórus. Görögül, sok átlagos külsejű kisember - polgár – amely konstatál, összeges, bölccsel, fél, tanácstalan. Nota bene, a kórus sem tudja fékezni a vashengert. Az már csak ilyen.

Iza: A legeredetibb minden bizonnyal a díszlet volt. Egy hatalmas – a Nemzeti színpadát szinte keresztbe betöltő - szürke, forgó henger, lyukakkal.  A lyukakba kapaszkodva forgatva ki és be a színészeket egy-egy jelenetbe. Egyszerű és hatásos megoldása volt ez a helyszínváltásoknak. De itt körülbelül véget is ért a hűha érzés. Annak dacára, hogy volt élő szaxofon szóló, mint aláfestő zene, füstöt okádott a henger és a végén szirtakit járt az egész együttes, s nemcsak a kórus. Ott és akkor erős érzéseket keltett a látvány és az interpretáció. Azonban az Ódry Színpadon látott egyszemélyes kórusra, a Karsai-féle görög beavató színházra gondolva, nem volt ez olyan hűha produkció, inkább csak látványos.   
Éva: Abszolváltam már a MITEM nagy részét és eddig ez a legmaradandóbb. Tudnak ezek az oroszok, görögök. Végre láttam valahol, hogy aki nem fél a Jog istenétől, és az eget sem tiszteli, kezébe keríti a Végzet. Bárcsak.
 
[Oidipusz: VIKTOR DOBRONRAVOV / Iokaszté:  LJUDMILLA MAKSZAKOVA /Teiresziasz: JEVGENYIJ KNYAZEV/ Kreón:  ELDAR TRAMOV/ Pap:  JEVGENYIJ KOSZIREV/ Karvezető:  VITALYS SEMENOVS/ Korinthoszi hírnök: VALERIJ USAKOV
Thébai pásztor:  RUBEN SZIMONOV/ Hírnök, Oidipusz házából:  MAKSZIM SZEVRINOVSZKIJ/ Hölgy, Oidipusz házából: JEKATYERINA SZIMONOVA / Katona:  PAVEL JUGYIN/  Fiú:  JURIJ COKUROV Díszlet: Adomas Jacovskis / Jelmez: Maksim Obrezkov / Zeneszerző: Faustas Latenas/ Kórusművek: Theodore Abazis / Fény: Narek Tumanian /Dramaturg és akadémiai konzultáns: Dmitry Trubothckin]

Megjelent: 248 alkalommal