Az énekes 77 éves, a tenor áriák magas hangjait elhagyta, ma már bariton szerepekben lép fel, és mellesleg épített egy masszív legendát maga köré. Az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon Helga Rabl-Stadler, a Fesztivál elnöke maga is úgy gondolta, kicsit idős már Zurga karakteréhez, de máskülönben meg „olyan jóképű, hogy senki sem hiszi el a korát és vonzó a színpadon”, hát meghívta. Igaza volt!
Salzburgban idén az operát koncertszerűen adták elő, s kétségkívül Domingo volt a legvitálisabb a premier napján, hiába állt mellette a jóval ifjabb Javier Camarena Nadir szerepében, s az éppen 30-as Aida Garifullina Leilaként. Ők azzal voltak elfoglalva, hogy abszolválják Bizet zenéjét, s kissé megszeppenve teljesítették szerepeik technikai kihívásait. Domingo meg nem feszélyezte magát semmitől, játszott, érzett. szenvedett a színpadon. Majd emelt fővel veszített a szerelemben, hogy végül máglyahalált haljon Zurgaként.
Bizet operája szerelmi háromszög Ceylon-szigetén. Két gyermekkori barát – Nadír és Zurga - ugyanabba a lányba, Leilába szeret bele. Barátságuk megmentése érdekében mindketten lemondtak álmaik asszonyáról, azonban Leila újra feltűnik a szigeten, s maga bizony választ a férfiak közül. Féltékenység, irigység, szenvedély, nemesszívűség, halál. Ahhoz képest, hogy 1863-ban íródott a zene, modern hangzású, melodikus dallamokkal, telis-tele nehéz énekszámokkal.
Javier Camarena hangja ideális volt Nadir szerepében. Könnyedén, eleganciával is énekelt, gyönyörű csúcshangokkal a tenor szólamban. De igazán csak hangban volt ott, nem sikerült szerelmes, asszonyáért küzdő férfiként színpadon állnia. Kicsit halovány volt zenés színpadi személyiségként. Akárcsak Aida Garifullina. Fiatal és biztos technikai tudású énekesnő, hangja valóban csillogott is. Produkcióikban semmi dráma, semmi katarzis, „csak” technika. Két gyönyörű, kicsit megilletődött hang. Sztanyiszlav Trofimov Nourabad piciny szerepében nem volt megilletődött, profihoz méltóan jött-ment és hozta a basszus pár taktusát.
De ott volt az „öreg”, Placido Domingo. Hangja - lehet - már nem olyan sugárzó, ellenben ő egy igazi, katartikus színpadi jelenség, mi több valóban nemes érzetű és szép tartású még a deszkákon. Hangja erőt és energiát kapott pusztán attól, hogy férfiként és művészként is „bedobta” magát a szerepbe. Ezzel kompenzálva azt, hogy az énekprodukció talán már nem egészen százszázalékos. A személyiségét, önmagát adta, s ezzel simán felül is múlta a belső sugárzás nélküli tökéletességet. Az első áriája után eldobta a csokornyakkendőjét, megbontotta mellényét. Csak az ezüstös csillogású, dús frizurája maradt makulátlan. És átadta magát a történetnek. Mert és tudott is szerelmes férfi lenni, díszlet és jelmez nélkül. Eljátszotta, hogy megtalálta és elveszítette a szerelmet, mélyen megrendült és méltósággal tudott elbukni.
Domingo intézményesítette magát. Még itt van és tanúskodik, hogy az opera műfajának is megvannak a maga sztárjai. Vezényel, tanít, tehetséget kutat, néha focimeccsre jár. Akar és tud még énekelni a nyolcadik X küszöbén. Büszkén, eleganciával, maga számára is élvezettel. Domingo egy hős, az opera színpadának hőse, ahol ráadásul még van képe 77 évesen – valóban – vonzó férfinak is lenni.
Mindehhez a Bécsi Filharmonikusok Kórusa gyönyörűen asszisztált. Talán a zenekar néha kicsit hangos volt, elnyomta az énekeseket. De mindez nem számított, egy hős állt a színpadon. Egy visszafogott, szerény hős, aki magától értetődően engedte maga elé fiatalabb kollégáit a színpadon, s még azt is megtehette, hogy átadja nekik saját sikere fényét. Az ő boldogsága az volt, hogy még színpadon áll és énekel, már nem kellett neki a taps, mint egy falat kenyér. Nem az számít, hanem a jól végzett „munka”.