Iza színházban járt - A pillangók szabadok (Portré Murányi Tünde színművészről)
csütörtök, 20 szeptember 2018 10:55

A pillangók szabadok (Portré Murányi Tünde színművészről)

Értékelés:
(23 szavazat)



Minden ifjú színész álma, a meseszép pályakezdés adatott meg neki. Szaladt is az álmai után. Kicsit megcibálta az élet, de megtanulta a talpon maradás szabályait. Kislányos mosolyú színésznő ült velem szemben, az idő múlását csak mókás, „Kalán nénis” szemüvege jelezte. Kiadós nyári zápor kellős közepén találkoztunk. Kapucnis széldzsekiben, ázott szárnyú pillangóként érkezett, de még rátett egy lapáttal, jegeskávét rendelt. Kívül-belül átfagyva, összekucorodva kezdett mesélni. A „pillangó szárnyak” gyorsan megszáradtak, a belőle áradó csendes szenvedély legyűrte a külvilág tolakodását. Szavaira mintha a Teréz körút zajos csúcsforgalma is elhalkult volna. Murányi Tünde ábrándos tekintete ellenére is realista, de még ezen belül is a józanabb fajta. Hivatásába vetett hite nem tört meg. Csillogó tekintettel, mohón várakozva beszélt új feladatairól, holott még a múló évad  is szólította, előadásra szaladt tovább, június utolsó napjaiban.  

Találkozásunk előtt lázasan kutattam emlékezetemben, miben is láttam őt, mit tudok róla. Hessegettem a Munkaügyek című sorozat morc Katalinjának képét, kutattam színpadi jelenéseit. Magam is meglepődtem, milyen sok előadását tudtam felidézni. Azok persze alig-alig, de a színésznő egy-egy gegje, mókás fintora, fátyolos, fáradt-szép mosolya sorra bevillantak.

Murányi Tünde egy merőben más struktúrájú színházi világban kezdte pályáját, 1991-ben. A tatabányai lány Horvai István és Kapás Dezső növendékeként, még főiskolai diplomát szerzett. Tanárai figyeltek rá, egy Játékszínbeli ösztöndíjas évad után, ahova a teljes osztály meghívást kapott, öt évadon át egyengették útját a Vígszínházban. Jobbnál jobb feladatokat kapott. Kislányos alkata, ibolyakék, dacos tekintete, karcos, mégis lágy hangja követelték a nagy naiva szerepeket. Meg is kapta őket, Shakespeare, Tolsztoj, Csehov, Turgenyev ifjú nőalakjait. Jól álltak neki, talán a lelkét is gyógyították. Egy főiskolai szerelem megsebezte, ez árnyékot vetett a pályakezdésre. Aztán a sors igazságot szolgáltatott. Kálid Artúrral  a Trisztán és Izolda próbái során szerettek egymásba, 23 éve, azóta társak az életben és hivatásban is, jóban-rosszban: „Artúrral a Trisztán és Izolda óta nem játszottunk együtt, de most felkértek egy kétszereplős darabra. Színész‒színésznő, mai, magyar írás, Pinceszínház, tavasz. Balázs Ágnes: Meghallgatás. Komoly darab végre, bár nem nélkülözi a humort. Volt több felkérésünk, főleg vicces darabokra, de mindig úgy éreztem, túl „vékonyak”. Most végre érzek valami önazonosságot, színészpár, szerelmesek, kavarog körülöttük a színház, a család, az élet.” Tekintete itt elréved, gondolataiban kicsit ott a múlt, de már a jövő is, fejben meg már próbál, pedig hol van még a jövő tavasz. Nagyot kortyol a habos-hideg kávéból, visszatér hozzám, a jelenbe.

A Vígszínházban az első szerepe Feydeau Bolha a fülben című bohózatában Raymonde  Chandebise megformálása: „Az borzasztó volt. Kapás Dezső kitalálta – jaj, a Gáspár Csámpi (Gáspár Sándor – a szerk.), Pap Vera, Gálffi Laci, iszonyú nagy szereposztás –, hogy az egészet némafilmben csináljuk meg. De úgy ám, hogy elmentünk valahova Budára, filmstúdióba némafilmeket nézni, játékstílust tanulni. Ha én valamibe belevetem magam, akkor ezer energiával és nagyon nagy hittel. Készültem, tanultam és felfedeztem, hogy miért is játszom ezt a nőt, aki írva körülbelül 190 centi, hatalmas mellekkel és szőke. Ha olvasod, a Hernádi Juditot látod, egy dívát. Nem nagyon játszik az asszony, megjön és féltékeny. Még véletlenül sem a Murányi Tünde a 160 centijével, 40 kilójával és pörgő energiájával. És akkor rájöttem, miért én. Mert a némafilmekben pici nők vannak, nagy szemekkel és nagyokat pislognak, gyorsan reagálnak. És elkezdtem gyakorolni, csinálni. Egyszer csak észrevettem, de már a bemutató előtt, hogy senki nem játszik így, csak én. Hát az nagyon gáz volt. Nekem nem volt helyette 190 centim és 140-es mellbőségem. Mindenki tolta, amit tudott, nekem meg nem volt semmi, csak a tojáshéj a seggemen. Nagyon rossz emlék, bár nem buktam meg, valahogy csak eljátszottam. De ez az első bemutató, ez nem volt boldogság.” Ekkor már persze túl volt a Játékszínben a Bűn és bűnhődés Szonyáján, a Karamazov testvérek Katyerináján és Csehov (magyar) Három nővérének Mártáján. A Vígszínházban Alföldi Róberttel ők voltak az ügyeletes sztárpár, mintha váltották volna az Eszenyi Enikő – Kaszás Attila kettőst. Zajos sikereket értek el. Valló Péter velük a címszerepben állította színre Shakespeare Rómeó és Júliáját, a Mesél a bécsi erdőben Alfrédot és Mariannet játszották, aztán Alföldi már rendezte a Colombe-ban és a Trisztán és Izoldában.   

Az „ezerrel dübörgő” Murányit azonban ez mégsem elégítette ki. Inkább bábáskodott a Bárka Színház megszületésénél: „Nagyon sok munkám van benne, már a főiskola alatt összejöttünk, beszélgettünk, hogyan kéne színházat csinálni másképp, mi az a mobil nézőtér, milyen darabokat szeretnénk játszani. A kísérleti szellem az bennem volt. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem próbálom ki, hogyan lehet színházat csinálni együtt, fiatalon.” Felmondott a Vígszínházban, 1996 márciusában, április elsején megtudta, hogy gyermeket vár. Két büszkesége, a 21 éves Tamás Ábel és a 19 éves Rebekka Johanna a Bárka-korszak szülöttei. A fia színésznek készül – „Hát mindegy, hagyjuk!” – legyint kis lemondó, mégis büszke fintorral. „Sokáig rendezőnek készült, de mégis belefutottunk”.  Lánya éppen most felvételizik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, építész lesz. Mellettük a Bárkában éppen csak, hogy színpadra lépett, inkább tanított. Színészgyerekei: Kovács Krisztián, Cseh Judit, Csonka Szilvia, Hajduk Károly és Pokorny Lia. Fontos volt a Bárka, de végül mégis megvált a társulattól 2001-ben. Shakespeare Makrancos Katájával tért vissza, a Gyulai Várszínházban, Petrucchiója Stolh András volt, a darabot Alföldi Róbert rendezte. Majd Egerben kezdte ősszel az új évadot, s évekig ingázott Budapest és Heves között: „Nem szerződtem le, kicsik voltak a gyerekek, a Diótörővel nyitottam. Pár évvel korábban dolgoztam Egerben, Julian Garner Ébredés című kamaradarabjában, ami egy nagyon érdekes előadás volt, iszonyú jó szerepem volt benne. Akkor találkoztam Szegvári Menyhért rendezővel, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, nagyon bírtam. A diliség, meg energikusság, ami bennem is van, az vele nagyon passzolt. Szegvári lendületes volt, jókat lehetett vele veszekedni, energiadobálás volt oda-vissza, működött köztünk az alkotói kémia. Nem egy langyos víz volt a próba. Aztán 2005-ben Nádasy Erika eltörte a lábát, s már kitűzték a bemutatót, így velem csinálta meg Tennessee Williams Tetovált rózsáját, én voltam Seraphina. Nagyon jó volt vele ekkor is a munka. Kevés olyan élményem volt, mint ez az előadás. Amikor kijöttem a tapsra a bemutatón, először azt hittem, én ezt az egészet csak álmodom, hogy millió rózsaszál repül felém. Rózsatengerben álltam a színpadon, jöttek a virágok a nézőtérről, a páholyokból. Megkaptam a várostól az év legjobb színésznője díjat ezért az alakításért. Csődültek az emberek, nagyon nagy siker lett. Jó volt játszani benne Kaszás Gergővel is, hiszen mi a Bárka óta nem találkoztunk.” Eger vonzó volt számára, szeretett volna társulati tag lenni, de behívták fia iskolájába, hogy nagyot romlott Tamás Ábel írásképe. A család győzött, befejezte az ingázást.  

Schwajda György – Törőcsik Mari ajánlására – az újonnan megnyíló Nemzeti Színházba hívta, már 2002-ben, a Lear király női változatára, amelyet az orosz rendező, Vasziljev állított volna színpadra. Nem lett belőle semmi, még a szereposztásig sem jutottak. De a Bárka után a színésznő egy újabb színházalapításba csöppent, és Schwajdát követően „szolgálta” Jordán Tamás és Alföldi Róbert igazgatói korszakát is. 2013-ban nem volt kérdés, hogy a vezetőváltás után távozik. Tíz év alatt tizenhat premierje volt a Nemzetiben, de ezekről a produkciókról talán nem szólt olyan tűzzel, mint a Bárkáról és az egri előadásairól. Kivétel persze akadt, a 2006-os Moliére – Parti Nagy Lajos féle Tartuffe előadás, ahol Dorine-t játszotta és Benedek Miklós rendezése, a Tingli-tangli: 1001 éves a magyar kabaré, ahol meg Szacsvay Lászlóval, kedves partnerével játszhatott. Nem voltak  rossz szerepei a Nemzetiben, de kimondva, kimondatlanul,  ez a tíz év ejtett néhány sebet a lelkén. Ma már úgy érzi, nem volt a helyén a Nemzetiben eltöltött évek alatt.

Huszonkét évi színészlét után, 2013 őszén rádöbbent, hogy neki bizony semmi dolga, amire a főiskola megkezdése óta nem volt példa. Nosza, ad hoc ötlettől vezérelve nekivágott az El Caminónak. Ha azonnal nem is, évek múlva érezte, nem volt ez a felfedező út haszontalan. A gyaloglás során a mindig pörgős színésznő elgondolkozhatott, hogyan is tovább. Na nem sokáig, mert Karinthy Márton telefonja útközben érte, hogy megrendezné Karinthy Ferenc Nők című színművét, amelyben lenne egy szerep: „Egy kis kurva, Nelli, de tele szívvel, energiával”.  Decemberben már bemutatója volt.

Azonban kikerült a némi biztonságot mégis nyújtó társulati létből, s az ötödik X felé araszolva szabadúszóvá vált: „Én nem nagyon foglalkozom a pénzzel, de az nyomasztó két gyerek mellett, ha nincs.”  Őszintén bevallotta, van munka, ami nem jelent felhőtlen örömöt számára, de a megélhetés miatt vállalja. Nem panaszkodik, tényszerű: „Valahogy kialakult egy ritmus, jönnek a felkérések. … A saját elvárásaim szerint nagyon nem olyan ez a világ, mint amilyennek én álmodtam. De ebben a világban kell talpon maradnom. Már rég nincsenek olyan illúzióim, amelyek hajdan voltak. Azért is keresek olyan pici magánutakat, mint az Optimista-est vagy Artúrral ez a kísérleti színház, ami én vagyok, lehetek, ami boldoggá tesz.” Megtárgyaljuk a celebvilág kontra művészvilág antagonisztikus ellentétét – „…egyszer csak felkapnak, aztán…” –, s egyetértünk, semmit nem érne „ott” a győzelem egy olyan típusú művészembernek, mint ő. A téma elgondolkoztatja, kicsit felzaklatja, dacos: „Mondj egy olyan színházi előadást, ami port kavar, olyat, mint amikor főiskolásként kígyózó sorokban álltunk, hogy bejussunk az Übü királyra!” (Katona József Színház, 1984. R.: Zsámbéki Gábor, tíz éven át volt műsoron.) Aztán mégis találunk egy-két olyan előadást az évadban, amit mindketten fontosnak tartunk, még ha „kis port” kavartak is. A TÁP Színház előadását, az Utas és holdvilágot például, amiben ráadásul Kálid Artúr is játszik. Nosztalgiával meséli, régen milyen izgalom volt számára a színikritika: „Hú, vajon mit ír Molnár Gál Péter?”. Most „itt van a Háy-darab, az Utánképzés ittas vezetőknek a Pesti Magyar Színházban – egy kritika nem jelent meg róla.” Korábban megnézték egymást a kollégákkal, érdeklődtek: „Kivel mi van, mit csinál, boldogtalan vagy nem, pénzt keres, nem keres, forgat, nem forgat”. Nem akarja a változó és felgyorsult világra fogni, de bizony nincs közösségi élménye a mai színházi világban. Utoljára ezt Egerben érezte, amikor Csizmadia Tibor igazgatta a teátrumot, és időszakosan a Nemzeti Színházban. De „ha most azt mondaná egy jó tündér, hogy mit szeretnél Tündi, bármit kívánhatsz, teljesítem, nem tudom, akarnék-e társulathoz tartozni.” Pedig a színházcsinálás felsőfoka szerinte is a társulati lét, de nem mindenáron. Már nem akar rettegni ötvenévesen, hogy azt lássa a próbatáblán, a hetedik alabárdos Murányi Tünde. Mert elképzelhetetlennek tartja, hogy a hetedik alabárdos másnap a királynőt játssza ugyanott. „Már nem bánt, tudom, hogy ez van, nem megyek a Dunának, van két gyerekem, festek, írok. Gyönyörű, gazdag dolog az élet maga. Megtanultam feltalálni, elfoglalni magam. Nagyon jó lenne csinálni egy alkotóközösséget, de az is nagyon jó, ha alkalmilag betársulhatok fiatalok közé. Sok kisfilmben dolgozom fiatal alkotókkal, rácsodálkozom, milyen más a stílusuk, a gondolatiságuk, a pörgésük. Ez nekem nagyon szimpatikus.”

Szeret forgatni, élvezte a nagyszerű kollégák miatt a Munkaügyek című IrReality Show-t, három évadot húzott le benne, s újra tévésorozatra készül: „Nem celeb-sorozat, hanem igazi művész-sorozat!”, megint csak neves és elismert színházi kollégákkal. A forgatásokról újabb emlékek elevenednek fel  benne: „Nagyon jó emlékeim vannak már a főiskoláról is, emlékszem Fehér Györgyre. … Nagyon jó tanáraink voltak, híres osztály voltunk. Kilenc nagyon erős képességű s nagyon különböző személyiségű ember került össze.” (Csak a rend kedvéért: Alföldi Róbert, ifj. Jászai László, Jónás Rita, Murányi Tünde, Szakács Tibor, Tóth Auguszta, Túróczi Éva, Ungvári István  és Zalán János.) „Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, de mi csak a főiskolán voltunk együtt, soha nem jártunk össze, még sörözni sem tanítás után.”   Hiába volt „jól dolgozó kollektíva”, ma már csak Túróczival van rendszeres kapcsolata.

Visszalépünk a jelenbe, aktuális feladataihoz: „Éppen most beszéltünk Karinthy Marcival, hogy annyira kiszámíthatatlan, mi lesz siker és mi nem. Előjött a Róza is, ami szerintem egy kompakt, szép kis ékszerdoboz előadás volt, Benedek Miklós rendezte, mégis alig játszottuk. Nem tudom, miért nem sikerült, nem volt reklámja. De így volt ez a Péter, avagy szélhámos kerestetik című előadással is. Jó, egy Aszlányi-darab, nem mélydráma. Mégis fájt a szíve Karinthynak is, nekem is, hogy le kellett vennie. Aztán a Gőzbent, ahol Dawnt játszottam, áthoztuk a Hatszín Teátrumba, egyszer ment Pesten, aztán vége. A Rózánál sokat töprengtem rajta, hogy nekem, Murányi Tündének ehhez mi közöm, de például a Vidám kísértet cselédjénél rögtön megvolt a figura, az ezotériával együtt. A Gőzben is remek próbaidőszak volt; ahogy felkutattam magamban a sérült embert, az egy nagyon jó út volt nekem. Jó, ha egy színész sokfélét játszik, különbözőket csinál. Nagyon fontos ez az én alternatív lelkemnek.” Megadatott neki a sok „különböző”. A Játékszínben két darabban is szerepel, remek kabinetalakítások, két másképpen, de egyként különc cseléd a Mennyei!-ben és a Vidám kísértetben. A Pesti Magyar Színházban a már említett Háy János-darabban játszik, egy igen erősen ezoterikus pszichológusnőt.

A Hudi Lászóval készített Optimista-estet félévig próbálták, egy évet ment a Trafóban, most havonta egyszer játsszák a KuglerArtban. Az előadás Beckett Ó, azok a szép napok! című darabjára épül, de nincs férfi szereplője, helyette „mobilozunk a közönséggel, meg Istennel”. Murányi Tünde elmondhatja benne, hogy 2018-ban egy középkorú nő mit is gondol a világról. Fontos neki, van közlendője. Nyáron sem pihen, forgat és megy az Ördögkatlan Fesztiválra: „Benedek Micuval együtt fogunk játszani, alig várom. A katona története a darab címe, nem tudom még pontosan mi lesz Dinnyés Dani, opera, Szacsi – mi leszünk a prózai rész.”  Ősszel Oscar Wilde Bunburyjével kezd a Karinthy Színházban: „Makranczival, Telekes Pepével (Péterrel), Tornyi Ildivel és Kerekes Pubival (Józseffel) játszom, ő lesz a lelkész, nekem ő a párom.”

Ha nem 160 centi lenne, akár játszhatná Xénát, a harcos hercegnőt. A főiskolán Duracell-nyuszinak hívták – ez találónak tűnik. Hite, belső tüze van, saját bőrén tanulta a túlélés receptjét: „Bú, baj között az ember védtelen, de lelke, mint a tenger, végtelen” (Gogol). Magába, önnön hitébe kapaszkodik, s biztos, hogy mindig rátalál a másik útra, nemcsak a lelke, a szeme is, mert ő egy down to earth típusú ember, soha nem félt rálépni ismeretlen ösvényre. Alkotó ember: ha nem színész lenne, könnyen elképzelem őt íróként, festőként. Ahogy a kávéscsészét fogják, forgatják ujjai, mintha éppen formázna valamit, a szavakat nem keresgéli, inkább ízlelgeti, hogyan lehetne legjobban egymás után fűzni őket. Igazi művész, nem néz vissza, csak előre. Nem kritizálja, amit nem ért, hanem próbálja megérteni. Nem elutasítja az újat, inkább az elméjét tágítja hozzá. Ismerünk színésznőt, aki 50-en túl váltott, s a csillagokig ért.  Murányi Tünde színészként független és szabad, akár a pillangók.

(Megjelent a Criticai Lapok 2018/7-8 számában)

A fénykép az Optimista-est hivatalos plakátja. 

Megjelent: 1047 alkalommal