Iza színházban járt - TÁP Színház – Minden Rossz Varieté
vasárnap, 11 február 2018 19:27

TÁP Színház – Minden Rossz Varieté

Értékelés:
(57 szavazat)

„Ki szomorú, ki fideszes?”          

(TÁP Színház – Minden Rossz Varieté - 2018. február 9.-i előadás)

"Az ízlésem a lehető legegyszerűbb.
Mindenből beérem a legjobbal."
 (Oscar Wilde)

Wilde, aki vélhetően nem volt egy prűd ember, az estén kiguvadt szemmel ült volna. Amiről egyáltalán nem beszélhettünk, az bárminemű ízlés. Örülök, hogy a TÁP Színház 25 éves, de ha ez színházi egyedfejlődése csúcsa, kár volt ennyit küszködni a megmaradásért. Vállalt céljuk persze teljesítve: „A TÁP Színházat a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze.” Jó, nem felejtem el, hogy az évad – számomra – eddig egyik legértékesebb előadását, Az utas és holdvilágot is ők vitték színre. Kérek mindenkitől sűrű elnézést, akit arra kapacitáltam, hogy nézze meg a Minden Rossz Varietét. A cím valójában lefedte a produkciót, de élőben (mégis) váratlan volt.

Már a kezdés vérciki, nincs abban tízpercnyi érdekesség, hogy a nézőkkel azt skandáltassák, „ki szomorú, ki fideszes”, hogy aztán még leszólhassanak a színpadról „b@uk az eget!.” Mindeközben Göndör László, telibe maszturbál (mutatva mindent), a színpadon körözve. (Jogos a kérdés, miért is nem álltam fel már itt. Vélhetőleg sokkot kaptam. Pedig Vajdai Vilmos néha – ha reflexből egy tenyér csattant - felüvöltött, hogy „Ne tapsolj b@d meg, takarodj haza!”. Meg kellet volna fogadni az önzetlen jó tanácsot.)

Amit láttam annak a varieté intézményéhez köze nem volt. Igaz, sok-sok rövid jelenet és egy elfuserált artistamutatvány az volt, de ami a színpadon megvalósult, azt nem lehet villámtréfának aposztrofálni, s a ”dalokat” sem sanzonoknak. Témák: pénisz, vagina, pénisz, szex, vagina. Fűszerezve egy kis abúzussal, pedofíliával, homoszexualitással, a fogyatékkal élő emberekről elsuvasztott poénnal. Azt persze nem vethetem a társaság szemére, hogy nem közéleti és naprakész. Volt véleménye (markáns) a Marton és/vagy Keró-ügyről (kapott is a #metoo mozgalom egy taslit), a köztévéről, a művészi élet/a hagyományos nő-férfi kapcsolat/a család intézménye válságáról. Jó, hogy a csapat nem félős és van „társadalmi mondanivalója”, de ha az improvizáció rendre csak arra korlátozódik, hogy: „Akartam valami nagyon jót mondani, Laci verd ki a f@at”, bocsi, de ez először is zsenánt, nemhogy tizedszerre. Így lehetett Cseh András az est sztárja nálam, aki Raszputyinnak öltözve, Viszockijra hajazva bejelentette, hogy kilenc éve semmi eredeti nem jutott itt eszébe, „de most mégis egy TÁP-os izé, megmutatom a farkam a közönségnek”. Szép hosszan bontogatta csuhája korcait, aztán mégsem, felmentést adott, az övét nem kellet megtekinteni. Ő tudta, mi a színházi hatáskeltés.   

Amúgy csigalassúsággal vánszorgott a „végtelenített játék” a 180. percig. Nem volt elég, a sok péniszezés szóban, tettben és mindent mutatva - Csonka Picinek elnevezve már nem is tudom kinek a belengetett tagját -, még meg kellett nézni a nyomatékosítás kedvéért az összes női szereplőt félmeztelenül, s azt is, ahogy ketten mellbimbójukkal masszírozták egy harmadik társuk orcáit, miközben egy férfi színész herezacskóival a homlokát. (Hol is volt a harcos női kiállás a színházi zaklatás ellen? Vagy ez volt a „kölcsönös beleegyezésen” alapuló?) A mélypont talán az volt, amikor 3 percig néztük az egyik szereplő mezítelen hátsóját, sikerül-e bepottyantania valamit partnere tenyerébe? Az már meg sem rettentett, hogy a Himnuszra brekegett a teljes társulat, mert erről a truvájukról a Vígszínház 120. szülinapja kapcsán már leszedték a keresztvizet. De a TÁP-osoknak valahogy még mindig bejön, terjesztik a szerintük „szabad hazafiság” eszméjét. Mint a birkákat felállították az ott lévő 150 embert ehhez a produkciójukhoz, mégis a nemzeti jelképünkről volt szó. 

Az estén ötlettelen és erőtlen volt a társulat, bár ők szemmel láthatóan élvezték, a közönség részlegesen. A szókimondásuk, már ha ez annak nevezhető, obszcén és öncélú volt. Még Fekete Ádám dramaturg/színészt is cserbenhagyták a szavak, pedig neki azét szokott menni. Szinte kellemes meglepetés volt Takátsy Péter, aki egy áttétes rákos figurát játszva mutatott valami emberi méltóságot. Az est hőse – Cseh András mellett – a tavalyi Színházi Kritikusok Céhe legjobb magyar dráma díj – vélhetően büszke – birtokosa, Znajkay Zsófia (Az ölében én). Összetetten érdekesnek tűnt az altestével való monológja és szétcsúszott élet(e) ironikus bemutatása.  

Sajnos azt nem mondhatom, hogy nem színház volt, mert a színház azért tág értelemben egy esemény, amikor az előadók sajátos csoportja megmutatja, hogy egy drámáról éppen miként gondolkodik. Azt hiszem, a TÁP-osoknak ajánlott lenne most kicsit magukba mélyedni és elgondolkodni Tendzin Gjaco intelmén: „Semmi sem fontosabb a gondolataink féken tartásánál. Ügyelni kell az elme vad elefántjára, nehogy elszabaduljon, elkóboroljon.” Náluk most törve-zúzva tombolnak a „vad elefántok”.

És kedves TÁP-osok, magam is elgondolkodtam, vajon nem én vagyok-e karót nyelt. Hát nem, csak – szerényen! – mint Karinthy a humorban nem ismerek tréfát, ízlésben meg csak a legjobbat á ’la Wilde.

(Fotó: Véner Orsolya)

Megjelent: 1461 alkalommal